Foxy Brown (1974)
Írta: Jack Hill
Rendezte: Jack Hill
Emlékeztek még az Ed Wood sorozatra? Mennyi elképesztően fontos munkával találkoztunk! Bride Of The Monster, Glen or Glenda, Night of the Ghouls, a Kilences terv, alkotások, melyek mindegyikében volt egy kivételes tehetségű színészóriás, hazánk büszkesége, Lugosi Béla. Kit érdekel, hogy Béla a hagyományos filmtörténeti krónika szerint a harmincas évek második fele előtt számított sztárnak, amikor tudjuk, legjobb formáját az imént említett, ötvenes évekbeli műalkotásokban hozta? Bélát még idős korára kialakuló masszív ópiumfüggősége sem tudta megakadályozni abban, hogy mindörökre beírja nevét a történelemkönyvekbe, mint az ötvenes évek legjelentősebb B-színésze. Aztán végigrágtuk magunkat a hatvanas éveken, és egy másik úriemberrel, Vincent Price-szal találkoztunk. Price sok mindenben játszott, ő limonádé-horrorokban érezte magát legjobban, és őszintén szólva műfajában, sőt, azon kívül is, nehéz hozzá mérhető kisugárzással rendelkező figurát találni. Béla és Price magas, szikár, izmos, sármos, ugyanakkor ijesztegetni is képes, középkorú férfiak lévén tökéletes horrorfizikummal rendelkeztek, ők voltak az ötvenes-, illetve a hatvanas-évek nagybetűs Színészei. Eljött az idő, hogy felvezessem méltó követőjüket, aki minden kétséget kizáróan uralta a hetvenes évek szexuális forradalmától, afro-amerikai öntudattól bonyolított évtizedét. A mai filmmel el kell búcsuznunk Pam Grier-től, korunk egyik legnagyobb színésznőjétől.
A hetvenes évek első felére egyértelművé vált, hogy blaxploitation csak akkor tud hiteles lenni, ha a Nagy Triász keze munkája van benne. Jack Hill rendező, producer, forgatókönyvíró, illetve Pam Grier és Sid Haig színészek nélkül az embernek egyszerűen az volt az érzése, hogy az elé táruló látvány nem több puszta erőlködésnél. Nem véletlen, hogy az imént említett három kíváló művész 1971 és 1974 között összesen négy filmen dolgozott együtt, melyekről kijelenthetjük, az idők során mindegyik klasszikussá érett. Aztán 1975-ben Hill gondolt egy nagyot, megcsinálta legnagyobb költségvetésű munkáját, a 
Eheti filmünkkel jó időre elbúcsuzunk a hetvenes évek egyik nagy találmányától, a women in prison filmektől. Ezidáig volt szerencsénk megtekinteni a Women in Cages, illetve a The Big Doll house c. munkákat, és annak ellenére, hogy rogyásig tömhetnénk még magunkat további hasonlóan kiváló mesterművel, úgy gondolom, jobb ha a csúcson hagyjuk abba, és záróakkordként a műfaj egyik legidiótább című példányát vesszük górcső alá. A Black Mama, White Mama nem tartogat túl sok meglepetést a fent említett alkotások után: a szereplők nagyrésze ugyanaz (vagy ugyanolyan), a zene hasonló, a helyszín szintén ugyanaz, és a narratívák közti párhuzamok felismerése sem igényel különösebb absztrakciós képességeket. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy ezeket a filmeket meg lehet unni.
A két héttel ezelőtti nézőriasztó trash után ismét egy kifejezetten szórakoztató, könnyed alkotással fogjuk elütni kultúrálódásra szánt perceinket. Eheti munkánk a hetvenes évek B-mozijának egyik kikristályosodott tudatállapotú gyöngyszeme, melyben minden adott a remek szórakozáshoz: ütődött cím, ami még idiótább történetet takar, legendás színészek, elsőosztályú zene és makacs távolmaradás a kor magasművészeti fejleményeitől. A Blacula a blaxploitation-horrorok alfája és omegája, aminek hiába született folytatása, hiába próbálták sokan utánozni, senki sem tudta megközelíteni az eredeti mű sikerességét, melynek egyszerűségében rejlő zsenialitása mind a mai napig páratlan.
El kellett telnie jópár napnak, hogy lecsillapodjanak bennem azok az objektivitást tompító érzelmek, melyeket az eheti alkotás korbácsolt fel bennem. Ha rögtön a stáblista lepergése után ültem volna az írógép elé, most valószínűleg egy végtelenségbe nyúló pocskondírozás, egy vérben tocsogó és dühtől átfűtött háborús regény bontakozna ki előttetek. Jól tettem, hogy vártam egy kicsit, mert ha ugyan véleményem a filmmel kapcsolatban nem is változott meg, úgy érzem, valamelyest tisztábban látom a képet. Bizony voltak kemény percek, amikor úgy éreztem, felrobbantom a lejátszómat, a benne lévő dvd-t apró darabokra zúzom egy légkalapáccsal, átmegyek rajta egy úthengerrel, leöntöm savval, szétlövetem egy F-16-ossal, de mindez már a múlté, most már csak egy jót legyintek az egészen. Kedves barátaim, bátor útitársak és kalandorok, hadd mutassam be minden trash film őstojását, a Pink Flamingost.
Ezen a héten kiveszem nyári szabadságomat, méregtelenítek, relaxálok, világot látok, hogy a nyári hőhullámokkal is játszi könnyedséggel megbirkózó szellemi frissességgel tudjam folytatni végtelen hosszú barangolásomat a B-filmek ezerarcú világában.
Rövid szünetet tartunk az Újvilág b-filmművészetének felkutatásában, ugyanis mutatóujjunkat ezúttal a képzeletbeli B-földgömb egyik közelebbi szegletére, az Ibériai-félszigetre helyezzük. Európával kapcsolatban eddig csak óvatos kóstolgatásokba kezdtünk, ugyebár láttuk többször Lugosit, majd a 
A hetvenes évek egyik nagy eseménye volt a csajok-a-börtönben témakörű filmek elterjedése, melyek közül mi kettőt fogunk tüzetesebben megvizsgálni. Ezek közül az első a Women in Cages, ami már csak azért is alapműnek számít, mert a kor egyik legmenőbb színésznője, Pam Grier ebben kapott először főszerepet (egy egészen iciri-picirit látható a 
Minekután már láttunk olyan rossz, hogy jó, olyan jó, hogy rossz, egész egyszerűen rossz és túl jó filmet is, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, ezúttal egy olyat veszünk górcső alá, amit jónak szántak, de nagyon-nagyon rossz lett. Már több nap eltelt, mióta megnéztem az eheti agypusztítót, de képtelen vagyok eldönteni, vajon ez a film a mi házi mércénken hol helyezkedik el. Ha példákat hívok segítségül, nem jutok előbbre. Nem olyan slamposan kvintesszenciális, mint a 
Ezen a héten is, mint általában, történelmi jelentőségű filmmel foglalkozunk. Mielőtt megijednétek, és egyből arra gondolnátok, hogy megint valami Manos: The Hands of Fate színvonalú agyháborúra invitálnálak titeket, gyorsan leszögezem, hogy eheti alkotásunk igazi ékszer, hogy stílszerű legyek, fekete gyémánt. A mai napon fel fogjuk lapozni a történelemkönyvek egyik legizgalmasabb fejezetét, hogy némileg átérezhessük a kora hetvenes évekbeli afro-amerikai kultúra B-ágának esszenciáját. Melvin van Peebles írta, fényképezte és rendezte az első és egyetlen igazi blaxploitation mozit, egy olyan alkotást, amit a Black Panthers politikai szervezet tagjainak kötelező volt megnézni. Ha nem is erősítjük a Fekete Párducok mozgalmát, abban egészen biztos vagyok, hogy mi, B-mozi rajongók sem tehetünk másképp.