Black Mama, White Mama (1973)

Írta: H. R. Christian, Joe Viola, Jonathan Demme
Rendezte: Eddie Romero

Eheti filmünkkel jó időre elbúcsuzunk a hetvenes évek egyik nagy találmányától, a women in prison filmektől. Ezidáig volt szerencsénk megtekinteni a Women in Cages, illetve a The Big Doll house c. munkákat, és annak ellenére, hogy rogyásig tömhetnénk még magunkat további hasonlóan kiváló mesterművel, úgy gondolom, jobb ha a csúcson hagyjuk abba, és záróakkordként a műfaj egyik legidiótább című példányát vesszük górcső alá. A Black Mama, White Mama nem tartogat túl sok meglepetést a fent említett alkotások után: a szereplők nagyrésze ugyanaz (vagy ugyanolyan), a zene hasonló, a helyszín szintén ugyanaz, és a narratívák közti párhuzamok felismerése sem igényel különösebb absztrakciós képességeket. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy ezeket a filmeket meg lehet unni.

Sőt, ha tehetném, csak ilyen filmeket néznék. Ezekben az alkotásokban valahogy mindig kerek a világ, mert legyen akármekkora erkölcsi fertő a kiindulási pont – börtön, drogok, gyilkosság és egyebek –, a lányok mindig csinosak, a férfiak vagányak és izmosak, az akció precízen meg van szerkesztve, a zene vérpezsdítő, helyszínnek pedig ott van a távoli Fülöp-szigetek egzotikus és buja környezete. A szájbarágós művészkedésnek ugyanúgy nincs helye, mint a meditatív lassúság álcája mögé bújó unalmas művészkedésnek, ami azt jelenti, hogy az ember bármelyik WIP filmet veszi le a videótéka polcáról, kizárt, hogy ne szórakozzon jól, mert egy igazi WIP film nem akar több lenni rongyos 90 percnyi izgalomnál. Kijelenthetjük, hogy ennek a kíváló műfajnak egyáltalán nem az a lényege, hogy az Isteni Pátosz glóriája alatt megdicsőülő Egyetemes Művész alakját fényezze, mert megfelelő körülmények közt bárki képes lenne WIP filmeket gyártani. Az már csak Fortuna tevékenységének köszönhető, hogy e munkák sokasága mégis kitermelt magának jónéhány jellegzetes karaktert a kamera mindkét oldalán: hogy messzebb ne menjünk, a Black Mama, White Mama rendezője pl. nem más, mint a Fülöp-szigetek Coppolája, Eddie Romero, főszereplője pedig Pam Grier – ez aztán a meglepetés!

Eddie Romero a Women In Cages apropóján már nagy vonalakban bemutatott Gerardo de León tanítványaként kezdte pályafutását. 12 éves volt, amikor egyik novelláját leközölte egy helyi újság, ami azonnal felkeltette León figyelmét, aki nem volt rest felkeresni az ifjú titánt, a többi pedig ahogy mondani szokás, történelem. Romero forgatókönyvírással foglalkozott, kacérkodott a színészettel is, de az idők során elsősorban mint rendező és producer vállt ismertté. A művész úr számunkra legérdekesebb korszaka a hetvenes évek elejére datálódik, mikor is néhány film kedvéért a horror, gore, WIP és blaxploitation műfajok területén mérettette meg magát. Ez csupán néhány alkotást jelent, de mindegyik jelentős epizódja a B-filmezés történelmének, hogy mást ne mondjak, a Twilight People c. darab többek közt Tarantino egyik kedvence. Ennek az alkotói periódusnak első munkája, a Beast of the Yellow Night még meglehetősen visszafogottan tárja elénk egy filippínó vámpír mindennapjait, de a pár évvel későbbi Beast of Blood c. munka egy bizarr Rumcájsz, Drakula gróf és egy random-zombi fiziognómiai jellemzőit egyesítő szörny vérengzéseit krónikálja, immáron kíváló esztétikai érzékenységgel, melyet a kielégítő mennyiségű trancsírozás biztosít be. Romero karrierjének kevésbé vállalhatatlan korszakaiban egyébként leginkább nemzetének történelmével, konfliktusaival foglalkozik, ezek közül a legizgalmasabb a José Rizal (egyébként zseniális, lenyűgöző, stb. férfi) életét feldolgozó 13 részes Noli Me Tangere lehet, mellyel úgy általában a teljes szakma tiszteletét kivívta magának, amit a 2003-ban megkapott A Nemzet Művésze díja is alátámaszt. (A legutolsó mondatot most mindenki olvassa el újra, majd kattinston a következő linkre).

A Black Mama, White Mama c. munkával kapcsolatban nehéz lesz bármi újat leírni az eddig megtekintett, hasonló jellegű alkotások után. A történet a Fülöp-szigetek egyik atombiztosnak tűnő női börtönében játszódik, ahol a természetesen leszbikus és gonosz főnöknő rendszeresen packázza a jobb sorsa érdemes amazonokat brutális szexéhségével, és alkoholtól megtépázott idegrendszerének kiismerhetetlen csapongásaival. Egyik kedvenc áldozata a Grier által megszemélyesített Lee, aki persze nem hagyja magát, kiharcolva ezzel magának egy pár napos zárkát a börtön másik rosszcsontjával, a gerilla harcos múlttal rendelkező Karennel. A két dudás képtelen kijönni egymással, állandóan szivatják egymást, de azon az átkozott napon, amikor egy igazi nehézfiúknak (lányoknak) kialakított fegyházba szállítanák át őket, Karen lázadó cimborái személyében rájuk mosolyog a szerencse. Az ellenállók megállítják a rendőrök konvoját, lövöldözést kezdeményeznek, az így kialakult felfordulás közepette hősnőink pedig szép sutyiban elmenekülnek a filippínó dzsungel szívébe. A sztori ettől a ponttól kezdve a szokásos menekülős unalommal bünteti nézőit, tarkítva néhány drogdíler- és fegyvercsempész-típusú karakter színre léptetésével, majd általában azon nyomban történő likvidálásával. A végkifejletről ezúttal nem csak azért nem beszélnék, mert gonoszság lenne azon kevesekkel szemben, akiknek nem volt szerencséjük az alkotáshoz, hanem mert meglehetősen kiszámítható és semmilyen.

Nem könnyű tehát az invenciózús megoldásokat kibogarászni alkotásunkból, mert valójában nincsenek is. Valahogy úgy képzelem el ezt a Fülöp-szigetek közigazgatási határain belül eső WIP-bolondozást, mint egy kötelező vizsgát. Az olyan géniuszok, mint Jack Hill, Gerardo de León és Eddie Romero mintha csak valami B-filmes etikai kódex betartása végett rázták volna ki kisujjukból saját téma-variációjukat. Mivel három markáns egyéniségről beszélünk, különbségeket azért lehet találni a művek közt: de León filmje egyértelműen a legsötétebb tónusú mindhárom közül. Nála nincs happy end, nincs annyi klassz funky, ellenben kapunk egy hátborzongató befejezést, meg táblakaparós háttérzenét. Hill filmje jóval vidámabb, sőt, befejezése annyira övönalulian fárasztó, hogy ez a bizonyos vidámság tulajdonképpen gyerekes naivitássá nemesül – Eddie Romero művének hangulata valahol a két másik közt lavírozik. Romero nem próbálja őrülettel vegyített dekadenciával riogatni a nézőket, ahogyan azt teszi honfitársa, de nem lépi át a műfaj jellemzői miatt igencsak vékony határt akció és blődség között. A Black Mama, White Mama az első perctől kezdve az utolsóig szórakoztatni kíván, ami egy annyira esszenciális, ugyanakkor gyakran kifelejtett tulajdonsága minden épkézláb B-mozinak, hogy a helyenként 2 bites bonyolultságú párbeszédek, melyek teljesen hiteltelen karakterek szájából hangzanak el, egyáltalán nem vállnak bosszantóvá. Ugyanakkor a Black Mama, White Mama szigorú értelemben véve már nem is számít WIP-nek, mert a címben is hangsúlyozott bőrszínre – azaz Pam Grier, illetve kolleginájának, Margaret Markov adottságaira – fonákolt konfliktus alapállás egyértelműen a blaxploitation hatását tükrözi, és az sem elhanyagolható, hogy a cselekmény nagy része nem is a börtönben zajlik, hanem azon kívül, méghozzá elég sok helyen: patak, dzsungel, kisváros, tanya – ez egyértelmű biccentés a road movie világa felé.

Grier ebben a munkában is gyakorlatilag a kötelezőt hozza, persze nem mintha olyan nehéz dolga lenne. Az általa megformált Lee-ről szövegei és tettei alapján nyugodt szívvel állíthatnánk, hogy személyisége egy cipőfűző komplexitásával versenyzik, de érdemes vetni egy pillantást Karennel kialakult kapcsolatának alakulására. A film bevezető részében arról kapunk egyértelmű tájékoztatást, hogy a két nő ki nem állhatja egymást. Ők robbantják ki a WIP munkáknál megszokott és jól bevállt kajacsatákat, és míg Lee egyértelműen visszautasítja a börtönőr közeledését, ugyanez Karenről nem mondható el – így hát míg az egyik ellenséggé, a másik kedvenccé válik. Mikor megszöknek, első dolguk az, hogy összebilincselve jól összeverjék egymást, de ahogy peregnek a percek, nemcsak hogy felismerik egymásra utaltságuk mindent felülíró kényszerhelyzetét, még örök barátságot is fogadnak. Tehát, Romero munkájában egy egyedülálló jelenséggel állunk szemben: fejlődőképes karakterekkel.

Mielőtt betettem lejátszómba a Black Mama, White Mama korongját, féltem, hogy semmi élvezetet nem fogok találni a rám váró 87 percben. Korábban már lement a Women in Cages, a The Big Doll House is, és az elég hamar kiderült, hogy ez a műfaj nem éppen a progresszivitás melegágya. A formula nagyon egyszerű: kell egy maréknyi csinibaba, meg egy börtön, a kettőt össze kel hegeszteni, és kész a buli. Éppen ezért amellett, hogy az enciklopédisták széleskörű igényeit kielégítsem, valójában csak azért válogattam be a Black Mama, White Mamát sorozatunkba, mert címét zseniálisnak, reklámfilmjét pedig egyenesen perverznek tartottam. Persze jól tudom, hogy ezek a filmelőzetesek általában kétszer annyi akciót tartalmaznak, mint maga az aktuális végtermék, így egyáltalán nem lepődtem meg, amikor néhány perc leforgása után már boritékolhattam a langyosra tekert hőfokozat véglegesre állítását. A Black Mama, White Mama nem egy forradalmi hangvételű, határokat feszengető alkotás, de mindenféleképpen megtekintésre érdemes – minden van benne, ami egy ilyen filmtől elvárható. Se nem több, de nem is kevesebb.

IMDB