The Raven (1963)

Írta: Edgar Allen Poe verse alapján Richard Matheson
Rendezte: Roger Corman

Ha lehet ilyet mondani, a Corman–Price–AIP rendező/színész/disztribútor triász jelentette a korszak elitjét. Mind igényesség, kiforrottság szempontjából kilométerekkel előzték a többi B-versenyzőt, többek közt azért, mert valami megmagyarázhatatatlan okból kifolyólag nekik volt a legjobb érzékük ahhoz, hogy a semmiből is filmet csináljanak, nem is egyet, hanem rengeteget. Corman és az AIP legendás munkamódszereiről már megemlékeztem néhány sor erejéig az Attack of the Crab Monsters c. munka kapcsán, de akkor még Vincent Price, mai napon vizsgált alkotásunk főszereplője még nem volt benne a képben. Pedig az ő beszállása az üzletbe egy kisebbfajta kopernikuszi fordulat volt a szépemlékű filmstúdió történetében: érkezésével olyan (mármint akkor ismeretlen, ma már Oscar-díjas) gigasztárok nevei bukkantak fel a stáblistán, hogy azt mi, akik a hőskorból kimaradtunk, legmerészebb álmainkban sem gondoltunk volna.

Kezdjük akkor Vincent Price-szal. 1911-ben született, szüleinek nem kellett nagyon foglalkozni a pénzzel, mert Price apai nagyapja kikeverte az Egyesült Államok történetének legfinomabb sütőporát, a beszédes nevű Dr. Price's Baking Powder-t, amivel betonkeményre sikerült biztosítania családjának finanszírozását. Biztos kedves emberek lehettek, mert egy jó üzlet bármikor áldozatául eshet a tékozlásnak, ehelyett minden a legnagyobb rendben ment, és a kis Vincent teljes nyugalomban cseperedhetett fel. Tanulmányait a Yale egyetemistájaként fejezte be, ahol képzőművészettel és művészettörténelemmel foglalkozott, majd a harmincas évek hajnalán kezdett érdeklődni a színház iránt. Filmezéssel első ízben az évtized végefelé foglalkozott, és egészen 1993-ban bekövetkezett haláláig aktív is maradt, bár utolsó éveit jelentősen megnehezítette súlyos dohányzásának eredményeképp fellépő tüdőtágulása, amire még egy lapáttal rátett Parkinson kórja is. Price kicsit ellentmondásos figurája a mozitörténelemnek, szinte kizárólag együgyü horrorokban szerepelt, továbbá ő játszotta a hatvanas években készült, minden idők legszégyenteljesebb adaptációjának, a Batman TV-sorozatnak Tojásfej nevű gonoszát, de mégis sikerült a teljes szürkeségből kiemelkednie. Ez nem kis teljesítmény, mert ahogy az majd néhány sorral lejjebb ki fog derülni, markáns személyiségét általában képtelen volt kikapcsolni szerepeinek megformálásának idejére, ami a hitelességet nem ritkán egyszerűen kizárja. De mégis, szülővárosának iskolájában színházat neveztek el róla, továbbá rengeteg könyv, illetve dokumentumfilm dolgozta fel életét. Vincent Price volt a kedves, bölcs bácsi a szomszédból, aki mellesleg az egész huszadik századot végigjátszotta többé-kevésbé ismeretlen, földalatti horror filmekben.

A The Raven Corman egyik nagy húzásának eredménye. Price addig csak ritkán került ki a szakmailag nem túl magas színvonalú, egy epizódra szóló TV-s szereplések bűvös köréből, és akkor is olyan mozikban tette magát próbára, mint a The Bat, Return of the Fly, House on Haunted Hill. De hosszú várakozás után rámosolygott a szerencse, amikor Roger Corman egy perzselő napsütéses nyári napon, 1960-ban besétált munkahelyére, ahol megosztotta a többiekkel hatalmas ötletét: megfilmesití Edgar Allen Poe Az Usher-ház vége c. novelláját. Sikerült megdumálni a többiekkel, hogy ne egy, hanem két átlagos AIP film költségvetését szánják a projekt megalósulására, így Corman látnokisága színes felvételeken és a körülményekhez képest pompás díszetek közt materializálódott. A főszerepre Vincent Price-t szerződtette, a végeredmény pedig hatalmas siker lett. Az üzlet bejött, hangyányival több befektetéssel sikerfilmeket forgatni gyümölcsözőnek bizonyult, a munkák elég mechanikusan készültek (végül 8 Poe-adaptáció készült el, az összeset Corman rendezte, négynek Matheson, háromnak Charles Beaumont írta a forgatókönyvét, Price hétnek volt a főszereplője), és ha túl hamar elkészültek, hogy ne vesszen kárba egy fillér se, gyorsan leforgatták a következő darabot is, sőt, nem egyszer előfordult, hogy egy látványosabb trükkfelvétel több filmben is visszaköszönt (pl. az Usher-ház jónéhány filmben leég).

A Raven az ötödik darabja ennek a sorozatnak, és látszik, hogy a csapat ekkorra már kikezdhetetlen egységgé forrott. A film forgatókönyvét A holló c. vers alapján készítették, de Corman a sötét hangulatot inkább a kisérletező kedvű horror-komédiára cserélte. Price játsza Dr Erasmus Cravent, a varázslódinasztiából származó, felesége halála óta lányával és hűséges komornyikjával kastélyában visszavonultan élő egykor aktív mágust. A történetet valószínű sokaknak ismerős: egyik este egy holló meglátogatja Cravent, ám kiderül hogy a szárnyas valójában egy elvarázsolt férfi, majd miután Craven újra emberformát ad a teremtménynek, családostul felkeresik a gazembert, aki felelős a férfi madárrá változásáért. A film csúcspontja az utolsó 10 percet kitevő eszméletlen csata a két bűvész között, miután szerencsére nem marad el a happy end sem.

Craven szerepében Price lubickol. Corman hagyta, hogy érzelmek széles spektrumát bemutatni képes mimikáját szabadon engedje, ami végül egy rendkívül energikus, felszabadult színézi játékot eredményezett, ami s film nagyrésze alatt vállalható, ugyanakkor néha az önigazolás határát súrolja. Price néhány jelenetet túljátszik, mintha csak magának szeretné bizonyítani, hogy mennyi gesztust, mozdulatot és hangsúlyt tud egy képkockába bepasszírozni. Ez kissé gyengíti az összképet, de kétségtelen, hogy ennek a fickónak volt egy kamerára kitalált, szuggesztív kisugárzása.

A kor másik legendája, Boris Karloff kelti életre a gonosz bűvészt, Dr Scarabust. Karloff csak a film második felében kap szerepet, és a forrongó Price-szal ellentétben ő inkább egy racionális vonalat képvisel. Annak ellenére, hogy ő a negatív hős, szimpatikussá válik azáltal, hogy árad belőle a megfontoltság, az intelligencia és folyamatosan kerek, pontosan megfogalmazott mondatokban beszél. Mozdulatai letisztultak, hangsúlyozása tiszteletet parancsoló – nem is annyira Craven az ő fő ellensége, hanem Dr Adolphus Bedlo, akit a magyar származású Peter Lorre kelt életre. Lorre megjlenése már önmagában horrorisztikus és komikus, szemeit hatalmasra tudta kinyitni (én már alig vártam, hogy kiessenek helyükről), emellett még alacsony, és kövér testalkattal rendelkezett, de talán mindenezeknél jobban befolyásolta megjelenését súlyos morfium függősége, ami krónikus epehólyaga miatt alakult ki. Lorre különös egy figura volt, nem az a tipikus James Dean-féle színész legenda, de az tény, hogyha ő belépett valahova, akkor azt nem lehetett nem észre venni. Bedlo fia szerepében egy akkor még szinte teljesen ismeretlen fiatalember, bizonyos Jack Nicholson látható. Igen, jól olvastátok. Ha eddig nem Nicholson volt a kedvenc színészetek, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy miután megnézitek a filmet, ez másképp lesz. A művész úrat azt hiszem nem kell bemutatnom senkinek, amiről talán kevesebben tudnak az az, hogy karrierje elején olyan filmekben szerepelt, mint pl. The Cry Baby Killer, The Terror, Hells Angels on Wheels, vagy az LSD-vel átitatott Psych-Out. Bedlo fiaként nem váltja meg a világot, még elég keveset látni abból az ördögi zsenialitásból, fantasztikus ön- és emberismeretből, ami miatt egyáltalán nem kell sajnálni, hogy betört a mainstreambe, és nagyobb lélegzetvételű feladatokban csillogtathatta meg vele született tehetségét.

A film látványa szokatlanul pazar. Craven és Scarabus kastélya egész egyszerűen lenyűgöző vizualitással rendelkeznek, az utolsó néhány perc trükkfelvételei pedig minden eddig látottat meghaladóan igényesre sikerültek. E percek alatt Scarabus és Craven egymással szemben ülnek, és különböző bűvésztrükkökkel próbálják kinyírni egymást, kevés sikerrel. Az elején még csak olyanokat látunk, mint nyakkendővé változó kigyót, amit a lehető legegyszerűbben, vágással oldottak meg, de aztán beindul a henger, és lézernyalábok, lézerfalak, repülő lézerkések és egyéb futurisztikus pusztító erejű fegyverek jelennek meg. Közben Price és Karloff hihetetlen átéléssel és erölködéstől eltorzult arccal hadonásznak ide-oda, mintha látnák, hogy mit is művelnek. Annyira katartikus ez a kettejük közti ádáz küzdelem, hogy még a legszőrösszívűbb kételkedők is garantáltan a földön fogják keresgélni állukat, még a Christmas Evil záró képsorait is sikerült felülmúlni.

Itt az ideje, hogy lezárjam soraimat, a zenéről most csak annyit jegyeznék meg, hogy az elején annyira idegesítő volt, hogy lehallkítottam készülékemet, de aztán a cucc beállt egy semmitmondó prüntyögésre, ami egész elviselhető volt. Corman filmje megfelel az AIP elvárásainak: van benne akció, különös történet, halál, ékesszólás, fantasztikum és Scarabus felesége személyében még egy jó dús kebelpár is. Az egyetlen, ami kicsit zavaró, az a kissé bizonytalan elmaszatolása a horror és komédia közti vonalnak. Ebben mindenki és minden egy kicsit bűnös, sehol nincs egy egyértelű jel, ami képes lenne elindítani a nézőben bármiféle reflexet, a nevetés együgyüvé teszi a borzongást, a borzongás megakadályozza, hogy felhőtlenül nevethessünk. Emellett sokszor érződik, hogy a film a futószalag közepéről pottyant le, a rutinos megoldások miatt a film közel sem nélkülözhetetlen alapmű, ugyanakkor tipikusan az a fajta munka, amivel nyugodtan elkezdheti pályafutását bármelyik laikus testvér. Aki szereti Poe-t, a kisértetkastélyokat és Vincent Price-t, az semmi szín alatt ne hagyja ki, de nyugodt szívvel ajánlom a többieknek is.

IMDB