The Werewolf vs the Vampire Woman (La noche de Walpurgis)

Írta: Paul Naschy és Hans Munkel
Rendezte: León Klimovsky

Rövid szünetet tartunk az Újvilág b-filmművészetének felkutatásában, ugyanis mutatóujjunkat ezúttal a képzeletbeli B-földgömb egyik közelebbi szegletére, az Ibériai-félszigetre helyezzük. Európával kapcsolatban eddig csak óvatos kóstolgatásokba kezdtünk, ugyebár láttuk többször Lugosit, majd a The Raven-ben a Löwenstein László néven született Peter Lorre-val találkozhattunk, de eddig a pillanatig a Planet of the Vampires volt az egyetlen itt bemutatott olyan szuperprodukció, mely szinte kizárólag az Öreg Kontinens legprímább művészeinek keze munkáját dicséri. Most még ennél is messzebb megyünk, mert a Noche de Walpurgis 100%-ig európai, sőt olyannyira, hogy történetében, mint azt látni fogjuk, egy hazánkat is érintő, határokon átívelő több évszázados sátánista összeesküvés bontakozik ki.

És ez még semmi, mert míg Amerika újabbnál újabb műfajokat és sztárokat kotyvasztott ki magának, addig ez a bizonyos Paul Naschy, mai filmünk főhőse, szép csendben, mindenféle kortárs B-művészeti szellemi áramlatra fittyet hányva írogatta a fantáziájában megszületett Waldemar gróf nevű farkasember életéről szóló rémmeséket. Ez egyértelműen munkásságának legnagyobb horderejű és legismertebb vállalkozásának bizonyult, az utolsó, 12. részt nem is olyan rég, 2003-ban készítette el. Az érdekes ezekben a filmekben az, hogy ugyan mindegyik Waldemarról szól, de ezen kívül két tetszőleges részben általában semmi közös nincs, az egyikben történtek nincsenek hatással a következőre, ami úgy szintén nem folyásolja be az arra következőt, ami viszont időben előfordulhat, hogy a legelső előtt játszódik – az idő és események ilyen nonlineáris feldolgozása már önmagában roppant izgalmas, de ennek a kozmológiai problémákat érintő részletnek a feldolgozását hagyjuk a témában jóval érintettebb fizikusokra. Mi inkább foglalkozzunk Naschyval, aki 1934-ben született, igazi neve, melyet szüleitől kapott illetve öröklött, Jacinto Molina Álvarez. Sok izgalmasat nem tudtam az uraságról összekaparni, valószínű világéletében filmezéssel foglalkozott, az önmagáért beszélő művek mellett legnagyobb sikere I. János Károly spanyol királytól 2001-ben kapott kitűntetése, mellyel az uralkodó a királyság szépüléséért tett fáradhatatlan művészi tevékenységét honorálta egy ország képviseletében.

A Waldemar kalandjait bemutató sorozat 4. részének elkészítése céljából Naschy az első hallásra nem túl latinos csengésű névvel rendelkező León Klimovskyval állt össze. Klimovsky (testvére Gregorio Klimovsky matematikus-filozófusnak) Buenos Airesben született, eredetileg fogorvosnak tanult, de annyira imádta a mozit, hogy 1929-ben megalapította országa első filmklubját, majd szép lassan felhagyott a szájkotrással, és kamerát ragadott. Az ötvenes években telepedett le Spanyolországban, elsőként spaghetti-westernekkel szórakoztatta a nagyérdeműt, míg a fent említett találkozás Naschyval be nem következett. A Noche de Walpurgis volt az első horrorjainak sorában, filmográfiáját pásztázva ezek után olyan hangzatos címekkel találkoztam, mint Vengeance of the Zombies, I Hate my Body, A Dragonfly for Each Corpse, Night of the Walking Dead – hát igen, ha egyszer az ember kap a jóból, nehezen tud leállni. Klimovsky végül 1979-ben vonult vissza a szakmától, de csak jóval később, 1996 áprilisában, tehát majdnem 90 évesen halt meg. 

Elérkezett az idő, hogy kettejük együttműködésének gyümölcséről értekezzek. A Noche de Walpurgis elmeséli két fiatal egyetemista hölgyemény, Elvira és Genevieve szörnyűségekkel tarkított kiruccanását a csendes francia vidékre, ahol egy bizonyos Wandessa d'Arville de Nádasdy nevű, sötétlelkű középkori magyar grófnő sírját keresik. Az elhagyatott kastély romjainál belebotlanak a nem teliholdkor egyébként kifejezetten dzsigolós kiállású Waldemarba, aki szállást ajánl a kóbor lelkű lányoknak, innnentől pedig ki lehet találni a folytatást, mindenütt vámpírok repkednek fel-alá, Waldemar persze átváltozik farkassá, közben még bele is zúg Elvirába, szóval tiszta dili az egész, mindenki nézze meg magának. Nekem a legjobban az tetszett az alkotásból, hogy készítői sztoikus higgadsággal mérték fel saját, leginkább financiális eredetű korlátaikat, és nem próbáltak olyan dolgokat belepakolni a végtermékbe, melyek már határaikon kívül esnek. Csak hogy egy példát említsek, nem cicóztak sokat a farkasember egyik trancsírozásának prezentálásával sem, a kedvencem az volt, amikor Waldemar a telihold ellenére vaksötét erdőben teperte le áldozatát, amiből én ennek megfelelően semmit nem láttam, a hangok alapján csak sejteni tudtam a pokoli küzdelem végkimenetelét. Sikerült is jól félrevezetni, mert ugyan minden jel arra utalt, hogy a szegény favágót hazavágta a bestia, pár jelenettel később újra megjelent a színen, csakhogy aztán ismételten, de ezúttal végérvényesen kikapjon. Egyébként amint azt a mellékelt ábra mutatja, a farkasember-maskara kifejezetten jól sikerült, pont csak annyira komikus, hogy ne vonja el figyelmünket a műalkotás többi erényétől.

És ha már ennyit beszéltem a farkasemberről, most jöjjenek a vámpírok. Tanakodtam azon, hogy lelőjjem a poént, és felfedjem a grófnő mellé társul szegődő másik vérszopó filmbéli személyazonosságát, de azzal túl sokat árulnék el. A lényeg az, hogy mindkét hölgy falfehérre van meszelve, szemeik karikásak, és szeretnek fekete ruhákba öltözködni. Vékony testalkatúak, felső szemfogaik lefelé tartó irányban radikálisan megnyúltak és ránézésre tűélesek. Sokat nem beszélnek, amikor igen, akkor is csak széllel szálló, kiszemeltjük felé irányuló bársonyos invitációk megtételére hajlandóak, a fénytől óvakodnak, ha feszületet látnak, azonnal elmenekülnek és VAN ÁRNYÉKUK! Én nem vagyok se az árnyékok kultúrtörténetének, se a vámpírok legendáriumának szakavatott ismerője, de ez akkor is szemet szúrt. Mindenki tudja, hogy a legenda szerint a vámpíroknak nincs árnyéka, és ha ez az apró baki nem is von le sokat a film élvezeti értékéből, mindenféleképpen jogosan felróható gyengepontja. Teljesen hiábavalóvá válik, hogy a vámpírok kísérteties megjelenését frappánsan megoldották szolidan dolgozó füstgépekkel, különös megvilágítással és lassított felvételekkel, hogy a színészek is eltalálták a karakterüket legpontosabban tükröző enervált, ugyanakkor gonosz arckifejezést, ha ezen a banánhéjon elcsúsztak. Mondom, mikor feltűnt a jelenség, hirtelen nem éreztem drasztikus minőségbeli visszaesést, ugyanakkor már minimális szinten sem tudtam komolyan venni a hölgyek mutatványait. Kibújt a szög a zsákból, és ahelyett, hogy sátánista rituálék szemtanújaként rettegtem volna át a 86 percet, azt néztem, ahogyan két fura öltözetű és fogsorú hideg szépség teljesen bekokizva táncol a mező közepén. Ejj, a kánya vigye el!

Egyébként ezen az apróságon kívűl szinte minden a helyén van. A helyszín nem kirívóan esetleges, és látszik, hogy nem az volt a fő szempont, hogy a stáb viszonlyag olcsón megússza a vonatozást. Az ódon kastély romjairól ha nem is sikerült elhinnem, hogy valamikor egy sötétlelkű magyar grófnő bizarr kéjbarlangja lett volna, azért el kell ismernem, a célnak megfelel, és nincs semmi kínos disszonancia cselekmény és tetthely között. A történet teljesen korrektül van felvezetve, a szereplők párbeszédeiből finoman, ugyanakkor világosan kibontakozik, hogy mi a dörgés. A szálak az alkotás végére elvarródnak, a nézőben nincs hiányérzet, egy szó, mint száz, a történetnek van füle is és farka is. Az operatőri megoldások nem próbálkoznak semmiféle beteges újdonsággal, a vágás rendben van, a jelenetek nem fagynak meg, az egész folyamatos mozgásban van. Valahogy ilyennek képzelem el egy európai műveltség táptalaján termő mű konstrukcióját, és még ha az imént felsorolt szempontok teljesen magától értetődőnek is tűnnek, azért azt halkan megjegyezném, az eddig végignézett filmek közül egy kezemen meg tudnám számolni hány rendelkezik ezen tulajdonságoknak akárcsak a felével is. Mindezek ellenére, vagy pont ezért az vitán felüli, hogy nem zsenialitásról van szó. Ez az átgondolt szerkesztés, mely a munka minden apró részletére kiterjed, forgatókönyvtől helyszínen át az utómunkálatokig, nem ad teret a lángoló elmék toporzékolásának – azt persze aláírom, ez egy nem teljesen objektív szempont, rólam mindenki tudja, hogy elsősorban a patológikus esetek érdekelnek. Ha elengedhetetlen vágyat éreztek egy jóféle farkasemberes-vámpíros feketehorror megnézésére, de nem szeretnétek nagyon megijedni sem, akkor ne hagyjátok ki. Szakmabelieknek kötelező.

IMDB