HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

A '70-es évek – white trash, blaxploitation és a többiek #10: Coffy

2009.06.29. 09:47 nakamura

Coffy (1973)

Írta: Jack Hill
Rendezte: Jack Hill

A hetvenes évek első felére egyértelművé vált, hogy blaxploitation csak akkor tud hiteles lenni, ha a Nagy Triász keze munkája van benne. Jack Hill rendező, producer, forgatókönyvíró, illetve Pam Grier és Sid Haig színészek nélkül az embernek egyszerűen az volt az érzése, hogy az elé táruló látvány nem több puszta erőlködésnél. Nem véletlen, hogy az imént említett három kíváló művész 1971 és 1974 között összesen négy filmen dolgozott együtt, melyekről kijelenthetjük, az idők során mindegyik klasszikussá érett. Aztán 1975-ben Hill gondolt egy nagyot, megcsinálta legnagyobb költségvetésű munkáját, a The Jezebelst, majd közel hét évre visszavonult, hogy feleségével különböző meditációs technikák elsajátításában merülhessen el. E rövid visszavonulással egy dicsőséges korszak zárult le, mely korszak munkái közül ezen a héten az egyik legismertebb, leghatásosabb és legalapvetőbb darabbal fogunk megismerkedni.

Mielőtt nekiesnénk a műnek, pár sor erejéig nézzünk utána Jack Hill, illetve Sid Haig munkásságának. Hill a UCLAn tanulta ki a szakma finomságait, olyan osztálytársakkal, mint Roger Corman és Francis Ford Coppola, aki többször is hangoztatta, Apokalipszis Most c. filmjének egyik legfontosabb elődje Hill The Host című, korai vizsgafilmje volt. Hill édesapja kezdetben a Warner Bros stúdiónál dolgozott látványtervezőként (később fiának több filmjébe is besegített), így érthető, hogy az ifjabbik Hill kedvencei a nevezett stúdió által forgalmazott, '40-es, '50-es években készült noir–, illetve gengszterfilmek voltak. Pályája hajnalán a művész urat elsősorban a filmzene-írás érdekelte, és esze ágában sem volt rendezéssel foglalkozni. Mindez szerencsére megváltozott, amikor puszta kiváncsiságból elkészítette az olyan szösszeneteket, mint pl. a beszédes című The Wasp Woman-t, vagy a Corman és Jack Nicholson közreműködésével fémjelzett The Terror címűt. A hatvanas évek leginkább a horrorról szóltak, és ugyan mindegyik alkotás nyereséges volt, ami ritkaság e műfajban, a Spider Baby c. ópusz kívételével különösebben nem sikerült felkelteni a közönség érdeklődését. Az igazi áttörést a hetvenes évek jelentette, hogy egész pontos legyek, a néhány héttel ezelőtt bemutatott The Big Doll House. E munka castingolása során ismerkedett meg Pam Grier-rel, aki Hill elmondása szerint utcahosszakkal verte a többi pályázót hihetetlen elszántságával, profizmusával és nem utolsó sorban karizmájával. Együttműködésük eredménye bombasztikus siker lett, sokan egyenesen úgy tartják, Hill ezzel a munkával gyakorlatilag feltalálta a women-in-prison kategóriáját, ami azért enyhe túlzás, valójában ő nem tett mást, minthogy a hetvenes évekre szabott esztétikával látta el a műfajt. Azt, hogy ez mennyire sikerült neki, bizonyítja a töménytelen mennyíségű utánzat, és a közönség részéről tapintható folyamatos érdeklődés. Hill ennek megfelelően sorra gyártotta a Big Doll House receptje alapján készült munkákat, beindítva ezzel olyan sztárok fényes karrierjét, mint Roberta Collins, Judith M. Brown, míg 1975-ben a The Jezebels (más néven Switchblade Sisters) bukása után vissza nem vonult. A közönség 1982-ben hallhatott újra a mesterről, ő volt a rendezője és társírója a Sorceress c. fantázia-őrületnek, ami hangulatában valahol a Conan a barbár/Vörös Szonja tengelyen mozog. Az alkotás bemutatása után Hill munkássága bő másfél évtizedre feledésbe merült, míg Quentin Tarantino a kilencvenes évek közepén el nem készítette Jackie Brown c. filmjét, ami egyértelműen Jack Hill munkásságának parafrazeálása. Tarantino ezzel sikeresen hozta vissza a köztudatba Hill-t, aki azóta is aktív résztvevője különböző fesztiváloknak, pár évvel ezelőtt fejezte be egy romantikus vígjáték forgatókönyvét, jelen pillanatban disztribútorra vár (aki ismer egyet, ne habozzon), és hogy addig se unatkozzon, Spider Baby c. klasszikusának újraforgatásában segédkezik.

A Coffy volt az a film, melynek címszerepét Hill teljes mértékben Pam Grier képességei alapján alkotta meg. A film elmeséli Coffy, a fiatal ápolónő bosszúhadjáratát a húgát tönkretevő kábitószer-kereskedők, maffiózók és stricik ellen, ez pedig első ránézésre nem több egy szimpla bosszú-akciónál, már ha létezik egyáltalán ilyen kategória. Ami miatt ez az alkotás mégis kiemelkedik a többi versenyző közül, az a hiteles és egészen magas színvonalú színészi teljesítmény. Grier és Hill a forgatás idejére már országos cimborák voltak, kívülről fújták a másik munkamódszerét, olvasták egymás minden gondolatát, így hát az a nyílvánvaló tény, hogy a történet teljesen kiszámítható, és nélkülözi a csavaros fordulatokat, teljesen marginálissá válik. Coffy karakteréről nem szeretnék túl sokat beszélni (Grier-től majd a jövő héten veszünk érzékeny búcsút), annyit mindenféleképp megemlítenék, hogy figurájában először lehetett látni főszereplőnek egy belevaló, afro-amerikai hölgyeményt, aki kompromisszumokat nem ismerve áll ki az igazságért. Ha éppen nem szerepel egy jelenetben, azonnal érezni hiányát, amikor megjelenik, minden elektromos töltéssel elevenedik meg. Mindez persze önmagában kevés lenne, ha a kollégák nem lennének hasonlóan felkészültek. Ellentétben a korábban megnézett, teljesen hihetetlen women in prison munkákkal, ahol angyali szépségű gyilkosok és drogfüggők miniszoknyás álszenvedéseit követhettük nyomon, a Coffyban mindenki teljesen életszerű. Látni az olasz maffiózó prototípusát, a lelkiismeretes rendőr klasszikusát, a korrupt politikus ősforrását, de ami még ennél is fontosabb, az ezen karakterek nyersanyagát, az – általában persze velejéig romlott – embert is. 


A karakterszínészek közül külön kiemelném a bevezetőben már emlegetett Sid Haig-ot. Ő játsza Omart, azaz Arturo Vitroni hétpróbás maffiózó egyik biztonsági őrét, aki félelmetes termete és fizimiskája mellett még határokat nem ismerő brutalitásával tűnik ki. Sid Haig világéletében ehhez hasonló, tipikus rosszfiú karaktereket formált meg, annak ellenére, hogy egy egészen kivételes képességű, univerzális tehetségről van szó. Kiskorában olyan gyorsan nőtt, hogy a fellépő mozgáskoordinációs problémák kezelése végett táncolni tanult, a ritmusérzék pedig annyira mélyről fakadt belőle, hogy hamar átváltott a zenélésre, azon belül is a dobolásra. Szinte minden létező stílusban tudott magas szinten játszani, kedvence a jazz és blues volt, de ha arról volt szó, szívesen szórakoztatta a nagyérdeműt rock'n'rollal, illetve countryval is. Olyan jól ment a dolog, hogy 1958-ban, egy évvel a középiskola befejezése után T-Birds nevű formációjával már ők válogathattak a kiadók ajánlatai közt, ennek ellenére Sid inkább a színészet felé kacsintgatott, így hát kénytelen volt elhagyni világverő bandáját. Karrierje első másfél évtizede szorosan összefüggött Jack Hill, illetve Roger Corman munkásságával, valódi áttörést neki is a blaxploitation műfajának robbanásszerű elterjedése hozott. Haig szép csendben keltette életre tróger bűnözők hosszú sorát, egészen addig, míg több, mint harminc év színészkedés után, az igéretes című Boris and Natasha befejeztével be nem telt hócipője. A szakmától visszavonultan, hivatásos hipnoterapeutaként töltötte a kilencvenes évek első felét, ám Tarantino szerencsére neki is felkínált egy szerepet Jackie Brown c. alkotásában, ami egyben karrierjének újraindulását is jelentette. Haig azóta is korát meghazudtoló aktivítással dolgozik, elsősorban slasher, illetve horror filmekben lehet találkozni vele, az utóbbi évek legnagyobb dobásának a Rob Zombie rendezői debütálásában, a House of 1000 Corpses-ban való részvételét tekinthetjük.

De nem csak a színészek tesznek ki magukért. Jack Hill egyáltalán nem bízta a véletlenre a tálalást, a filmzenét nem más, mint a funk, soul és a vibrafon egyik legnagyobb császára, Roy Ayers szerezte. Ayersnek ez volt egyetlen próbálkozása filmzene-szerzéssel, és egyáltalán nem azért, mert nem csinálta elég jól, hanem azért, mert inkább saját szólókarrierjével volt elfoglalva, miáltal később lehetősége nyílt olyan kíváló előadőművészekkel együtt dolgoznia, mint Fela Kuti, vagy a híres-hírhedt Rick James. Kíváló esztétikai érzéket sejtet a különböző dramaturgiai effektusok minden képzeletet felülmúló eltúlzása is: a legártatlanabb szerelmes jelenetek is cicivillantásokba torkollnak, de ugyanez az extremitás mondható el a különböző bosszúhadjáratokról is, pl. Coffy az első tíz perc alatt szemrebbenés nélkül lövi közvetlen közelről fejbe támadóját, de talán még ennél is brutálisabban jár el Sid Haig egy bizonyos King George nevű stricivel, akit nemes egyszerűséggel hozzáköt autójának üléséhez, majd padlóig nyomja a gázt. Ez ugyanis srácok, nem egy babazsúr az ovi homokozójában, hanem Coffynak, minden idők egyik legdögösebb ápolónőjének élete. A film duzzad az energiától, egy pillanatra sincs unalmas cécózás, de az erőszak dícsérete helyett épp, hogy elitéli azt.

Egészen egyedülállóan értelmesek a párbeszédek, hitelesek a figurák, kíválóak a színészek, az operatőri munka higgadt és pontos, nem látni egy béna svenket, indokolatlan, vagy esetleg borzasztóan dekomponált kivágást. Hiába, a Coffy egyértelműen benne van a hetvenes évek B-filmjeinek első három helyezettje közt, mert ilyen tulajdonságokat tényleg csak nagyon kevés alkotás esetében lehet felsorolni. Nem véletlen, hogy az ifjú videótékás Tarantino munkásságára Jack Hill ennyire nagy hatással tudott lenni. Ha utánanézünk Hill 1970 és 1975 között készült filmjeinek, az a kellemes meglepetés fog minket érni, hogy nem találunk köztük akár egy kicsit is rossz darabot. Jack Hill azon kevés B-rendezők közé tartozik (bár tehetsége alapján nagyon szigorúnak tűnik ez a B betű), akik egyszer sem buktak, a korábban már emlegetett The Jezebelst, Hill egyetlen negatív mutatókkal zárolt filmjét Tarantino a kilencvenes évek közepén kiadatta DVD-n, amivel elérte, hogy a mérleg átbillenjen a pozitív oldalra. Ez nem lehet a puszta véletlen és a vak szerencse gyümölcse. Hill tényleg nagyon jól ért a szakmájához, fantasztikus ember- és kultúraismerő, aki azonnal tudja, hogyan lehet a legádázabb körülmények között is klasszikusokat készíteni. Nincs mese, ő a blaxploitation alkimistája. Ehhez ha még hozzáadjuk Pam Griert, Sid Haigot, a fülledt Fülöp-szigeteket, netán a bűnös Los Angelest, akkor aligha fogjuk megbánni a másfél órás egyhelyben ülést. A Coffyban mindenki csúcsformát nyújt, persze e zseniális lángelmék még közülük is kitűnnek. Ha valami megmagyarázhatatlan véletlen folytán még nem volt szerencséd látni a filmet, azonnal pótold a hiányosságot. A Coffy minden idők egyik legnagyobbika.

IMDB

Szólj hozzá!

Címkék: kult zseniális pam grier blaxploitation jack hill

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr81215014

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása