Ed Wood sorozat #6: Plan 9 From Outer Space
Írta: Edward D. Wood Jr.
Rendezte: Edward D. Wood Jr.
Elérkeztünk Ed Wood sorozatunk utolsó darabjához. Nem véletlenül választottam a 9-es Tervet záróakkordnak: ebben a filmben minden, amivel eddig találkoztunk, rokokós töménységben szerepel. Nem túlzok, ha azt állítom, ez egy zseniális, hibátlan, megismételhetetlen, stílusteremtő remekmű. Nem olyan kispályásoknak készült, akik kedvenceik közé a Keresztapa-trilógiát és a többi mainstream limonádét sorolják. Ez a film az igazi keményvonalas filmnézők alkotása. A 9-es Terv rajongói olyan titokzatos föld alatti társaság, mint a szabadkőművesek: találkozzanak a világ bármely pontján, ha felismerik egymást, azonnal testvérekként üdvözlik egymást. E rövid bevezető után most mindenki vegyen egy mély levegőt, és nézzük meg közelebbről, mit is rejteget ez a bizonyos 9-es terv.
Ezzel a filmmel vívta ki Wood a Golden Turkey Awards (aki nem tudná: Arany Pulyka Díjak, alapmű) minden idők legrosszabb rendezésének járó megtisztelő elismerését. A választással egyáltalán nem nyúltak félre, a filmes bakik hiánytalan felsorolása egyszerűen lehetetlen vállalkozás – ugyan elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha elkészüljön egy teljes lista, mindenesetre a film Wikipedia oldalán van egy figyelemreméltó próbálkozás –, a történet csak nagy nehezen foglalható össze (lásd lejjebb), a Wood-féle vágóasztali tevékenység miatt gyakorlailag képtelenség bármiféle segítő linearitást felfedezni. A látvány minden eddigi próbálkozást alulmúlóan gagyi, találomra íme néhány példa: a látogatók űrhajóit damilon belógatott Chevrolet-dísztárcsák keltik életre; egy másik jelenetben egy katona árnyékot vet az égboltra, mivel a felvétel egy pazarul megvilágított stúdióban lett rögzítve. Látni még belógó mikrofonpuska-árnyékot, diszkó-cserkész egyenruhába öltöztetett, teljesen normális embereket, akik földönkívülieket játszanak; de tegyük is félre a vizuális elemeket, mert kilométer hosszú sorokban lehetne részletezni a defektusokat.
A szinészek ilyen körülmények közt természetesen parádéznak, a monológok, illetve dialógusok annyira együgyüek és zavarosak, hogy az embernek az a különös érzése támad, mintha a szavak csupán a hangkeltés eszközei lennének, tehát egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a leghitelesebb szövegeket a temetőben ciripelő tücskök előadásában halljuk. Karakterekről értelemszerűen nem lehet beszélni, mindenki csak úgy mondja a magáét, az se tűnne fel, ha a napszakokhoz hasonlóan a szereplők nevei is folyamatosan összevissza cserélődnének. Ez a teljes diszharmónia természetesen az eseményekre is jellemző. A történet a jövőben játszódik (valamikor a hatvanas években), amikor is néhány titokzatos repülő csészealj jelenik meg Hollywood csillagokkal teli égboltján. Az UFOk intenzív érdeklődéssel vizsgálják az egyik környékbeli temetőt, ahonnan sorra kerülnek elő a megüresedett, feltúrt koporsók. Nem véletlenül, ugyanis a földönkívüliek zombikkal akarják kiírtani a felelőtlen emberiséget. Hogy miért? Kezdjük ott, hogy a szóban forgó idegen civilizáció sokkal magasabb fokú intelligenciával rendelkezik mint mi, tenyeres-talpas földlakók. Már évezredek óta olyan tudás birtokában vannak, aminek az emberiség még csak mostanában kerül közelébe. A látogatóknak pedig minden okuk meg van az aggodalomra, mivel ők már ismerik az ún. solarbonite (kb. napbomba) nevű pokolgép működését, ugyanakkor felhasználásának súlyos következményeit is: meg kell tehát akadályozniuk, hogy az emberek feltalálják, utána pedig rögtön ki is próbálják a gyilkos szerkezetet. Mi is ez a solarbonite? Hogy az egyik földönkívülit, Eros-t idézzem:
Vegyél egy kanna benzint. Vegyük úgy, hogy ez a Nap. Fogd ezt a benzint, és egy vékony csíkban öntsd rá egy labdára, mely labda jelképezi a Földet. A benzincsík a napfényt, a Nap részecskéit jelképezi. A labdát átitatjuk a benzinnel, vagyis a napfénnyel. Most tartsunk egy gyufát a labdához. A láng sebesen megkerüli a Földet, visszajut egészen a benzincsíkon keresztül a kannáig, vagyis a Napig. Fel fogja robbantani forrását, és kiterjed mindenre, amit benzin, azaz napfény érint. Felrobbantják a napfényt, uraim, és egyúttal felrobbantják a világegyetemet. Felrobbantják a napfényt, ami egy láncreakció folytán felrobbantja magát a Napot.
Tehát, ha jól sejtem, ez egy olyan robbanó szerkezet, ami Napfény-hasadással pusztít. A film vége elképesztő izgalmakkal köszönt be, aminek részletezésétől eltekintenék – ha ez eddig nem volt nyilvánvaló, akkor most ideírom: ezt a filmet előbb-utóbb úgyis látni kell.
Most, hogy átrágtuk magunkat a történeten, tegyünk fel egy kérdést: vajon hogyan pattant ki Wood fejéből a teremtő szikra? Nyílván több aspektusból lehetne megközelíteni a problémát, minket azonban egyedül a művészi alkotás mechanizmusa érdekel. Személy szerint én valahogy úgy képzelem el a dolgot, hogy Wood Lugosival forgat, mindenféle különösebb koncepció nélkül, csak úgy, a kamera iránti szeretetből. Aztán Béla hirtelen bekövetkező halálával minden megváltozik: Wood fejében kezd összeállni egy nagy léptékű, példátlan filmalkotás, ami méltó lenne Béla hattyúdalához, és végre a szakma is egy lapon emlegetné példaképével, Orson Welles-szel. Először csak a szokásos motívumok vannak meg – rendőrség, temető, földönkívüliek, zombik. Hogyan lehetne mindezt felturbózni egy húzos sci-fi horror-akármi katyvasszá? És egyik napról a másikra, mint a villám, úgy csapott Wood fejébe a gondolat: legyenek földönkívüliek, akik lejönnek bolygónkra, hogy halottakat újraélesztve elpusztítsák az emberiséget, azért, hogy ne készüljön el valamiféle gyilkos, a teljes világegyetemet veszélyeztető bomba. Innentől kezdve minden ment, mint a karikacsapás, csodával határos módon még pénzt is sikerült szerezni a helyi baptista közösségtől, cserébe Wood és társasága látványos ceremónia közepette megkeresztelkedett (állítólag Tor Johnson teljesen rajta volt a dolgon, és komolyan elgondolkozott a világi élet felhagyásával). Wood és az egyház bizarr párosítás, de ha tudjuk, hogy a Southern Baptist Convention a bevételekből később kizárólag Biblia-adaptációkat akart gyártani, már érthető a dolog. A színészekkel sem volt gond, Vampira ekkorra már munkanélküliként heti 13 dollárból éldegélt, neki a megajánlott 200 dolláros fizetés egészen jól jött. 
Eddig minden rendben, Lyle Talbot is készen állt a bevetésre (Lyle Talbot a kilencvenes évek közepén egy dokumentumfilmben azt mondta, Woodnak ugyan semmi tehetsége nem volt a rendezéshez, de remekül hozta össze az embereket). Az ún. "főszereplő", Gregory Walcott azonban rejtély, hogy végül is miért adta be a derekát, hisz saját elmondása szerint mindenre fel volt készülve, de amikor először átolvasta a forgatókönyvet, ő is öregedett egy jó tíz évet. Odáig is elment, hogy megpróbálta lebeszélni a film producereit, hogy álljanak el a projekt finanszírozásától, de azok hajthatatlanok voltak, a szemük előtt már csak a 12 apostol megfilmesített története lebegett, illetve a dicsőség, hogy Lugosi utolsó filmjének hivatalos támogatói lehetnek. Majd egy stábvacsorán végülis Woodnak (aki az őt ismerők szerint egy meggyőző, lelkes, szeretnivaló fickó volt) sikerült Walcott hasába is lyukat beszélni, és kezdődhetett a forgatás. Vampirának még volt annyi fenntartása, hogy csak akkor játszik, ha nem kell szövegét felmondania, és karaktere végig néma maradhat, mely igénye a végeredmény ismeretében teljesen érthető. Maga a forgatás összesen három napig tartott, a jelenetek zöme egyből ment a vágóasztalra, szinte semmit sem próbáltak újravenni. A munkálatok nagy része (egész pontosan a temetős jelenetek) Hollywood egyik hotelnek álcázott kuplerája mögött, egy elhagyatott, apró stúdióban zajlottak. Érdekes, hogy Wood határozottan elutasította annak ötletét, hogy a földönkívüliek a Pán Péter jelmezen kívül még valamiféle maszk, sisak, akármi felhasználásával megkülönböztessék magukat a hétköznapi földlakóktól, mondván, neki nincs ideje ilyen baromságokkal vacakolni.
A film a Carlton Theaterben debütált, mondanom sem kell, hatalmas bukással. Maila Nurmi (másnéven Vampira) egy interjúban úgy emlékezett vissza az eseményre, mint élete egyik legszégyenteljesebb pillanatára, az emberek a nézőtéren mind üvöltöztek, és belépőjegyük árát követelték. Milyen kár. A 9-es terv utánozhatatlan, mint ahogyan a Ben Hur, az Apokalipszis most, a Csillagok-háborúja sorozat is, csak egy másik ligából. Woodnak kb. 20000 dollárból, és három nap időből kellett dobbantania, igyekezete ennek megfelelően minden képkockából lejön, melyek nézése közben nekünk valójában csak egy kérdést kell megvizsgálnunk: vajon tényleg egy rossz filmet láttunk, vagy egy annyira rosszat, hogy az már jó? A lusták, akik nem ülték végig azt a jónéhány órát, amit mi, fanatikusok igen, most biztos legyintenek egy nagyot, és egy ugyanmár-t morzsolnak el bajszuk alatt. Ám legyen. De mi, bajtársak, tudjuk, hogy egy igenis létező problémával állunk szemben, szerencsénkre, mi e jelenség felmerülésekor megveszünk örömünkben. Mi alapján lehet eldönteni ezt a kérdést? Nagyon egyszerű: ha fülig érő szájjal, velőt rázó röhögések kiséretében álltuk a sarat, akkor minden bizonnyal a film jó. A jó ugyanis egy olyan minőség, ami nem gazdasági, társadalmi, stb., tehát alapvetően mesterséges erők kölcsönatásának eredménye, hanem az emberiséggel egyidős, pozitív előjelű filozófiai-etikai, tehát természetéből adódóan magasan absztrahált halmaz. Már hogy a fenébe ne férne el benne a 9-es Terv?!
Egy a sok közül:
