Attack of the Crab Monsters (1957)
Írta: Charles B. Griffith
Rendezte: Roger Corman
Amiért fantasztikus ez a film, az a kompromisszum mentes, utánozhatatlan B-hangulat. Roger Corman (vele még fogunk találkozni) utálta, ha B-mozi rendezőnek titulálták, sokkal jobban szerette szimplán alacsony költségvetésű alkotásoknak nevezni munkáit. Valahol érthető ez a rezisztencia, mivel Corman olyan figurákkal dolgozott együtt, mint Jack Nicholson, Dennis Hopper, Robert De Niro, Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, stb., persze még karrierjüknek azon szakaszán, amikor még jóformán senki sem ismerte őket. Ennek ellenére a világért sem szeretném a művész úrnak az imént felsorolt titánokra gyakorolt hatását lebecsülni, hisz nem véletlen, hogy ennyi tanitványa végül Oscar-díjas szupersztárként lett ismert. Mivel azonban az éremnek van egy másik oldala, és Corman okkal vendégszerepel nálunk, nézzük is meg, miért tartja önmagán kívül mindenki a B-mozik királyának az Attack of the Crab Monsters rendezőjét.
El kell ismerni, címe alapján az Invaders from Mars egy sima tucathorrornak tűnik. Marslakók, akik elfoglalják bolygónkat (pontosabban az amerikai kontinenst), mindez 1953-ban celluloidra rögzítve, ilyen sztorival még a legjámborabb mozinézők is képesek akár legmélyebb álmukból felverve is előállni. És valóban, vizsgált filmünk története nem egy fantáziadús csapongás a műfaj szélsőségei közt, a karakterek sem formabontó, radikális szellemek, de a műalkotás atmoszférikusságában mégis verhetetlen. Ezalatt nem kevesebbet kell érteni, mint hogy az Invaders from Mars a kvintesszenciális ötvenes évekbeli sci-fi, tehát a fentebb említett halovány történet, minimalista színjátszás mind elengedhetetlen része annak a kerek zsenialitásnak, ami árad ebből a 78 percből.
Elérkeztünk Russ Meyer sorozatunk utolsó darabjához, és ahogyan az a művész úr filmjeiben lenni szokott, mi is tartunk egy rövid összegzést a látottakról. Ugyan Meyer 2001-ben még összedobta a Pandora Peaks c. szösszenetet (melyben a címmel megegyező nevű gigamellű pornószínésznő eszik banánt és nyalogat fagyit), a témában igazán jártas szakértők számára nem vitás, hogy Meyer valójában a csúcson, 1979-ben fejezte be. A Beneath the Valley of the Ultra-Vixens színtiszta szoft-pornó, így sok olyan alapvető filmes koncepció kimarad, ami az eddigi alkotásokban még nyomokban felfedezhető volt: nincs történet, nincs ok-okozati összefüggés, de az is lehet, hogy már megint én vagyok túl szigorú, hisz vannak olyan társadalmak, ahol minden egyes probléma adekvát megoldása a dugás.
A 20th Century Fox-szal legyártott két film fémjelezte rövid kalandozás után Meyer visszatért saját kuckójába, és gyakorlatilag ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Ez a jól ismert sablonokat jelenti (nagy cicik, sok alkalmi szerelem stb), de az elképesztően lökött történet, és a mellbevágó brutalitás, ami néhány jelenetet jellemez, megmenti attól a filmet, hogy az unalom tengerének mélyére süllyedjen. Egészen ledöbbentett amit láttam, pedig nem ma kezdtem űzni a műfajt, és rengeteg váratlan dolog szembefutott már velem. Keressetek egy kényelmes fotelt, majd mindenki kösse be a biztonsági öveket, mert Russ Meyer Supervixens cimű munkáját nem lehet csak úgy zsebre vágni.
A múlt héten már voltak bíztató jelek, melyek arra utaltak, hogy a mesternek is elege volt a szoft-pornó nihilista mocsarában való hánykolódásból. Ennek ellenére azt kell mondjam, eheti filmünk még ehhez képest is váratlanul nagy ugrás az élettel teli, szép kerek nagybetűvel írt B világa felé – sőt! Elinditottam a lejátszót, és az olyan klasszikus filmek, mint pl. Pokoli torony, Kommandó, Die Hard-sorozat, A smaragd románca, stb. elkészülését finanszírozó mammutstúdió, a 20th Century Fox logója sejlett fel, kisérve a mindenki által jól ismert indulóval. Rögtön utána is néztem, Meyer két filmet csinált a filmbirodalomnak, ebből volt az első az 1970-ben bemutatott Beyond the Valley of the Dolls.
Végre valami igazi, ízig-vérig B! Meyer előző filmjébe annyi pucérkodást pakolt, amennyit csak bírt, megkockáztatom, hogy már nála is kiakadt a gép, és ez eredményezte ennek a visszafogott, ugyanakkor jellegzetes munkának a megszületését. Végre nem csak öncélú mellmutogatásra futotta, van itt kérem parádésan gyenge, teljesen szétcsúszott történet, megfűszerezve hihetetlen idétlen poénokkal, teljesen szürreális helyszínen tálalva, még és az idegesítő, megállás nélkül szóló, helyenként a beszédet is elnyomó zs-zene sem maradt ki a repertoárból.
A Christmas Evil egyike azon filmeknek, melyek nulla fantáziával, klisék összedobálásával, csapnivaló színészi teljesítménnyel felvértezve próbálnak félelmetesnek eladni olyan gyermekded misztikumokat, mint pl. bohócok, mikulások, pantonimesek, pizzafutárok, stb. Mindegyik ugyanarra a sémára épül: kell valami kikezdhetetlen erejű konfliktus a főhős és a misztikum között, amitől aztán az előbbi becsavarodik, és csupa rosszaságot követ el. Ilyenekből annyi van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, és legnagyobb csalódásomra a Christmas Evil meg sem próbál ebből a gagyizmusból akár csak egy emlékezetes jelenet erejéig kilendülni. Sőt.
Be kell vallanom, már nem egyszer fordult velem elő, hogy lepereg előttem a mozi, ülök a fotelben a kandalló mellett, és azon gondolkodom, vajon hogyan fogok akár egy betűt is leütni a látottakról. Imádom ezt az érzést. Komoly, hétpróbás férfiaknak járó kihívás. Ez általában úgy szokott kezdődni, hogy a film nézése közben az első negyed óra környékén már látom, mi vár rám a maradék játékidőben, a fejem kezd elnehezülni, ki kell támasztanom, ha már ott vagyok, akkor pislogok is egyet, aztán még egyet, hopp, aludtam két percet, ébresztő. Egy kicsit visszatekerek, no nem mintha valamiből ki is maradnék, hanem pusztán azért, hogy aztán nyugodt szívvel fogjam kezembe a pennát. Aztán szép lassan jön a megváltó végefőcím, ilyenkor előszőr úgy érzem, hegyomlás erejével zuhan le szívemről a nagy kő, de a következő pillanatban már fejem búbjáig elönt az aggodalom – hogy a bánatba fogok én erről egy sort is írni?
Nyugodtan ki lehet jelenteni, bár még csak kalandozásaim közepénél tartok, hogy ez az a film, amit Meyer munkásságának relációjában mélyvíznek lehet nevezni. Ez már nem egyszerűen B mozi – azaz alacsony költségvetés, silány dialógusok, gyomorfelkavaró technikai megoldások –, hanem azon belül is a lehető leginkább nézőgyilkos műfaj, a sexploitation egyik klasszikus darabja. Előző filmünk egy paraszthajszállal még a ló innenső oldalára huppant (lévén kevesebb a pucérkodás, a történet pedig viszonylag egyenletesen színvonaltalan), de Cherry, Harry és Raquel sztorija már menthetetlen. Ez egy igazi, hőskori szoft-pornó.