Country Cuzzins (1970)
Írta: Bethel Buckalew
Rendezte: Bethel Buckalew
Lehetetlenség a hetvenes évek B-filmjeiről úgy beszélni, hogy elmegyünk a sokszor nem véletlenül mellőzött hixploitation akkoriban reneszánszát élő műfaja mellett – csakis ez a magyarázata annak, hogy legújabb sorozatunkat a Country Cuzzins c. alkotással nyitom meg. Eheti filmünk nem számít klasszikusnak, nincsenek benne igazán nagy nevek, és a szereplők egyetlen mondata sem vált az idők során szállóigévé, de aki fogékony a hixploitation beteges világára, annak ez a film egyszerűen megkerülhetetlen. És ha ehhez a fogékonysághoz még párosul egy hatalmas adag, az őrület pengéjén táncoló bizarr szado-mazochizmus is, akkor tényleg nincs mese, le kell ülni a képernyő elé, és összeszorított fogakkal tűrni.
Ritkaság az, ha egy film annyira émelyítő látvánnyal rendelkezik, hogy még egy Jane Fonda kaliberű amazon sem tudja azt valamelyest feljavítani. Persze mi azért szoktunk itt minden hét elején összegyűlni, hogy az ilyen cseppeket kihalásszuk a tengerből, így nem hagyhattam ki sorozatomból évtizedének leghátborzongatóbb, freudi vonásokat sejtető erotikus sci-fijét. A francia eredetű Barbarella-képregények filmadaptációjának vizualitása keményen büntet beteges színkavalkádjával, gyomorkavaró alávetítéseivel és úgy általában mindennel, ami a kamera elé került. A végtermék egy hatalmas, rózsaszín-arany cukorkaizű giccsben kulminálódva lassan és alattomos hatékonysággal szuggerálja bele a mű megtekintésére gyanútlanul vállalkozókat az alvásba, hogy aztán a félálom csapdájában vergődve pszichedelikus és izzadságszagú víziók lepjék el az áldozatok nyakszírti lebenyét.
Két okból válogattam be minden idők egyik legunalmasabb zombi-horrorját sorozatunkba: Tura Satana és Ted V. Mikels miatt. Az előbbi a Faster, Pussycat! Kill! Kill!-ben nyújtott kifogástalan alakítása után sokaknak ismerős lehet, utóbbit pedig az idők folyamán kibontakozó rendkívüli munkássága teszi a szakmában megkerülhetetlenné. Igyekszem a későbbiekben minél többet foglalkozni a művészekkel, mivel kettejükröl külön-külön is könyvtárakat lehetne megírni, de sajnos ugyanez produkciójukról nehezen mondható el. Az Astro Zombies alapötlete nem túl eredeti, megvalósítása annál inkább ákombákom és unalmas, így hát már most lelövöm a poént, az alkotás nem tartozik kedvenceim közé. Viszont, legyen a mű bármennyire is felemás, kétségtelen, hogy történelmi jelentőséggel bír. Miért is?
Már többször is előfordult, hogy ártatlanul induló szeánszaim csúnyán félresiklottak, és vérrel-verejtékkel átszenvedett pokolbéli kirándulásokká váltak. Ennek ellenére mindig sikerült megőriznem hidegvéremet, és ha néha ugyan picit gyűrötten is, de tovább tudtam lépni a megpróbáltatásokon. Minden eddig ismertetett filmünk rendezőjét/íróját/főszereplőjét nagyra tartom, bármikor képes vagyok megvédeni igazukat a legnagyobb túlerővel szemben vívott szócsatákban is, de most, pályafutásom során először (és elég valószínű, hogy utoljára) volt szerencsém végignézni egy olyan alkotást, amiről úgy gondolom, egy hétköznapi preferenciákkal rendelkező, alapvetően tisztességes ember számára egész egyszerűen nem lehet fogyasztásra alkalmas. Ehhez tényleg szakmabelinek kell lenni, vagy iszonyatosan elszántnak. Több, mint 17000 szavazat, és másfél pontos átlag az IMDB-n: a Manos: the Hands of Fate sokak, ugyan dehogy, mindenki szerint a világ leges-legrosszabb filmje, és megmondom őszíntén, semmi okom nincs arra, hogy ne gondoljam így én is.
Napsütés, finom borok, fantasztikus konyha, világbajnok foci és gyönyörű nők – ezek jutnak eszembe Olaszországról. Az ország, ahol az ember északon felhőket simogató, lankás hegyvidékeken csúszkálva élvezheti a harapnivalóan tiszta levegőt, lejjebb haladva a térképen pedig karcsú pálmafák és narancsligetek árnyékában csodálhatja meg az elmúlt 3000 év monumentális építészeti remekeit, és ha mindez nem elég, világszínvonalú múzeumokban az emberi nagyság bizonyitékául szolgáló képző- és iparművészeti emlékek elmélyülésre bíztató példáival találkozhat. Ez az ország történelme során olyan lángelméket produkált, mint Tomaso Albinoni, Puccini, Verdi, Aquinói Szent Tamás, Giordano Bruno, Galilei, Macchiavelli, Michelangelo, Caravaggio, Leonardo, Umberto Eco és Paolo Maldini – a sort hajnalig lehetne sorolni. Mellettük volt még egy maréknyi délceg, nyílván gladiátor ősöktől származó férfiú, kik csöppet megkérdőjelezhető szakmai tudásukat mediterrán szenvedéllyel és küzdeni tudással pótolták. Az ő vezérük, és mai eposzunk hőse Mario Bava, akit ugyan nem említenek a történelemkönyvek, de mindenféleképp taljánföld egyik legfontosabb exportcikke.
Ha egy marslakónak el kéne magyarázni, hogy mi is az a B-film, valószínű nem vacakolnék definíciókkal és a jellegzetességek leírásával, hanem kezébe nyomnék egy négy literes sajtos popcornt kólával, beültetném egy kényelmes fotelbe és levetíteném neki a Dr Goldfoot and the Bikini Machine című ópuszt. Persze, nem mondom, szinte minden itt szereplő mű alkalmas lenne ugyanerre, de a Goldfoot egy paraszthajszállal kiemelkedik a mezőnyből hihetetlen banális történetével. Még engem is meglepett ez az elemi erejű őszinteség, annyira pofonegyszerű, de mégis zseniális a történet, hogy csomókban tépem ki a hajam, hogy miért nem nekem jutott eszembe. Mindez olyan csomagolásban prezentálva, melyben Price egyáltalán nem lóg ki a sorból legmásnaposabb pillanatait idéző töménytelen mennyíségű grimaszával, teátrális gesztikulálációjával és arisztokrata hanglejtésével.
Elérkeztünk utolsó Poe-filmünkhöz, és azt hiszem pont idejében hagyjuk abba rövid kitérőnket, mert ez a film már túl minőségi. Nem is kellett sokáig várnom, a mű felénél szemhélyaim már nem bírták a strapát, és megindultak lefelé szaruhártyámon, jelezvén, ha nem figyelek oda, súlyos percek fognak kiesni. Persze a rutin az utolsó pillanatokban valahogy mindig megakadályozta, hogy alfa-állapotban tűrjem végig a munka 89 perces időtartamát, de az összbenyomáson ez lehet, hogy inkább rontott, mint javított. Készüljetek fel, mert ez a film az IMDB 1-től 10-ig terjedő skáláján közel 3000 szavazat alapján kereken 7 pontot kapott – hol rontották el?
Ha lehet ilyet mondani, a Corman–Price–AIP rendező/színész/disztribútor triász jelentette a korszak elitjét. Mind igényesség, kiforrottság szempontjából kilométerekkel előzték a többi B-versenyzőt, többek közt azért, mert valami megmagyarázhatatatlan okból kifolyólag nekik volt a legjobb érzékük ahhoz, hogy a semmiből is filmet csináljanak, nem is egyet, hanem rengeteget. Corman és az AIP legendás munkamódszereiről már megemlékeztem néhány sor erejéig az Attack of the Crab Monsters c. munka kapcsán, de akkor még Vincent Price, mai napon vizsgált alkotásunk főszereplője még nem volt benne a képben. Pedig az ő beszállása az üzletbe egy kisebbfajta kopernikuszi fordulat volt a szépemlékű filmstúdió történetében: érkezésével olyan (mármint akkor ismeretlen, ma már Oscar-díjas) gigasztárok nevei bukkantak fel a stáblistán, hogy azt mi, akik a hőskorból kimaradtunk, legmerészebb álmainkban sem gondoltunk volna.
A Nude on the Moon igazi kúriózumnak számít, hisz a stáblistán hiába van feltüntetve Raymond Phelan neve, a projekt valójában Doris Wishman agyából pattant ki. Még a hatvanas években is ritkán fordult elő, hogy valaki sexploitationt és sci-fit ötvözzön, hát még az, hogy ez a valaki a szebbik nem soraiból kerüljön elő. Ám szerencsére a sors minket megajándékozott Wishmannel, aki volt olyan bátor, hogy bemutatott egy nagy fityiszt az akkoriban megújuló feminista mozgalmaknak, és leforgatta a világ legjobb tudományos-fantasztikus topless-filmjét. Műve tele van cicivel és popóval, de nem kell megijedni, sehol sincs a Russ Meyer-féle tahóság, Wishman filmjéből csak úgy árad a gyengéd finomság és a szerelem iránti tisztelet. Munkája látszólag elég szimpla, de a stílusok ilyen mélyen experimentális összemosásának pont az válik legnagyobb erényévé, hogy nincs nagy erőlködés. A Nude on the Moon-t méltán tartja számon a közvélemény a legnagyobb alapművek közt.
Amikor először olvastam a címet, teljesen le voltam nyűgözve. Hosszú perceken keresztül csak ízlelgettem ezt a két szót, melyek tele vannak sötét tónusú, kerekségükben önmagukba forduló O betűkkel. Az alliteráció a maga lehengerlő, vad örvénylésével órákon keresztül hipnózisban tartott, úgy éreztem, a mély magánhangzók ilyen frappáns egymás mellé rendezése egy földindulás erejét megszégyenítő ritmusszekcióvá transzponálódik. Monolith Monsters: káosz, apokalipszis, félelem és bátorság, zsigeri érzelmek, egy hatalmas üvöltés, titokzatos éjszakai rituálék, szürkület, újjászületés. Vannak olyan szavak, melyek puszta látványukkal képesek tekintélyt parancsolni. Ha kettő ilyet is találunk, az az energiák félelmetes erejű koncentrációjához vezet. Ilyen a Monolith Monsters is. Szinte égnek ujjaim, ahogy leütöm a billentyűket.