Barbarella (1968)

Írta: Jean-Claude Forest képregénye alapján Claude Brulé és még rengetegen
Rendezte: Roger Vadim

Ritkaság az, ha egy film annyira émelyítő látvánnyal rendelkezik, hogy még egy Jane Fonda kaliberű amazon sem tudja azt valamelyest feljavítani. Persze mi azért szoktunk itt minden hét elején összegyűlni, hogy az ilyen cseppeket kihalásszuk a tengerből, így nem hagyhattam ki sorozatomból évtizedének leghátborzongatóbb, freudi vonásokat sejtető erotikus sci-fijét. A francia eredetű Barbarella-képregények filmadaptációjának vizualitása keményen büntet beteges színkavalkádjával, gyomorkavaró alávetítéseivel és úgy általában mindennel, ami a kamera elé került. A végtermék egy hatalmas, rózsaszín-arany cukorkaizű giccsben kulminálódva lassan és alattomos hatékonysággal szuggerálja bele a mű megtekintésére gyanútlanul vállalkozókat az alvásba, hogy aztán a félálom csapdájában vergődve pszichedelikus és izzadságszagú víziók lepjék el az áldozatok nyakszírti lebenyét.

Roger Vadim sikeresnek mondható művei miatt nem az a tipikus mozimocsok etalon, úgyhogy engedelmetekkel csak néhány szóban vázolnám fel munkásságát. Belarusz származású francia, sok ismert és befutott filmmel (mint pl. És Isten megteremté a Nőt, Brigitte Bardot-val), aki a kor összes csinos színésznőjének nemzett legalább egy gyereket (Catherine Deneuve, Jane Fonda, Annette Stroyberg, és még kavart Bardot-val is, természetesen akkor, amikor ez még menőnek számított). Tegyük is félre Vadimot, mert ha felcsaptok egy tetszőleges filmművészeti lexikont a V betűnél, garantáltan meg fogjátok találni, ami izgalmas az az, hogy a Barbarellát feltehetőleg a lábjegyzetek közt kell majd keresni.

A főszerepet a fent már említett, szintén überhíres Jane Fonda vállalta el, máig is rejtélyes okokból. Hősnőnk korábban manökenkedett, a Vogue címlapján szinte bérelt helye volt, majd a hatvanas évek elején nekilátott színészi karrierjének felépítéséhez, ami a későbbiekben többek közt két Oscar díjat és tengernyi jelölést hozott a konyhára. Ha nincs Vadimnak az a formabontó ötlete, hogy ő megpróbálkozik a sci-fi adaptáció furmányos világában tenni néhány határozott lépést, most valószínű nem feketedne be mesterien egyengetett karrierje azáltal, hogy Ed Wood meg Russ Meyer társaságában tálalom őt a nyájas olvasó felé. De, mint az tudjuk, az élet néha képes a leghajmeresztőbb fantazmagóriákat is megszégyenítő vezércselek meghúzására, így Fonda nem úszhatja meg a számonkérést: mi a bánat vitte rá arra, hogy visszautasítsa pl. a Rosemary babáját, de ezt a filmet elvállalja? Persze ez költői kérdés, választ rá az életbe nem fogunk kapni.

De nem borzolom tovább a kedélyeket, csapjunk bele a lecsóba. A Barbarella a jövőben, a 40. század környékén játszódik, nagyrészt az űrben, űrhajókban, és vetített háttér előtti pszichedelikusan berendezett, nehezen beazonosítható terekben. A film elmeséli, ahogyan a címszereplő hölgy ákron-bokron át keres egy bizonyos Durand Durand nevű professzort, hogy segítségével megmentse a Földet; azt pontosan nem tudni mi ellen, és hogy miért éppen Durand Durand (akiről mindenki kedvenc popzenekara elnevezte magát) a megoldás, mert a szálak melehetősen szabadon kuszálódnak. Jól látszik, hogy Vadim és csapatának elsőszámú célja az volt, hogy Fondából végérvényesen szexszimbólumot csináljanak, nem is bíztak semmit a véletlenre, mert az alkotás konkrétan egy sztriptízzel kezdődik. E mesterien kivitelezett jelenet környezete Barbarella űrhajója, ami engem valamiért egy szőrös fülkagylóra emlékeztet: mindent beborít egy kb. arasznyi hosszú szálakból összeálló aranybarna plüssréteg, a belmagasság nyomasztóan kicsi, a műszereknek szánt átlátszó műanyag vitrinek és a gagyin futurisztikus műszerfalak garantálják a rosszulét érkezését. És amint az operatőr ismerteti velünk egy ártatlannak induló, valójában kimért és sátánista svenkkel a helyszínt, beindul az agy látáson keresztüli pusztítása. Innentől kezdve nincs olyan képkocka, ami nem csöpögne a vibráló színek, absztrakt kivágások és olvatag formák tarka kavalkádjától. Csak néhány percet kell várni a vetkőzés, majd felöltözés után az első kozmikus viharig, amit az izléstelenség új dimenzióit megnyitó díszletkonstellációban izgulhatunk végig. Barbarella hatalmasra tuppírozott, világitóan szőke haja uralja a nagytotál közepét, hősnőnk egy nagy, szabálytalan formájú ablak előtt ül, és nézi a semmit, mert meteoritok meg űrzombik helyett Jackson Pollock képeire, meg a hatvanas évek drog-ellenes propaganda filmjeire emlékeztető teljesen szürreális, összefüggéstelen képsorokat kapunk, melyek egyértelműen az utómunkálatok során kerültek az anyagba. Már itt éreztem, hogy problémás lesz ilyen körülmények közt végigülni 98 percet, de vártam, hátha lesz olyan kép is, amit el tudok hinni. Ennek ellenére ahogy csordogáltak a jelenetek, és telt az idő, a dolgok mérsékelten rosszabbra fordultak azáltal, hogy Barbarella különböző helyszínekre szabadult ki űrhajójából. Az első ilyen helyszín egy bolygó, ahol Barbarellát fababák támadják meg, amiket gonosz kisgyerekek irányítanak – a bolygó a túlzásba vitt füstgép miatt kisértetíesen emlékeztet a Planet of the Vampires látványvilágára, azzal a különbséggel, hogy ott a sötét színek, míg itt a pasztell tónusok dominálnak. Csak ezután kerülünk el az ocsmányság valódi fellegvárába, a bolygó közepén található SoGo birodalmába.

Itt kénytelen leszek egy csöppnyit részletezni az eseményeket. Barbarella idejében a társadalom legalján tanyázó ágrólszakadt szegényeken kívül senki sem gyakorolja a testi örömöket e sorok leírásakor még hagyományosnak mondható módszerekkel, a szexuális stimulációt mindenféle kapszulák bevételével érik el. Barbarellát ennek ellenére, rövid alkudozás után egy kissé barbár kinézetű férfi magáévá tudja tenni kuckójában, hősnőnk legnagyobb örömére. Innentől kezdve Barbarella akivel összefut, nagyon is szívesen nekiáll hancúrozni – hála istennek mi a részletektől meg vagyunk kímélve –, így a történet, ami eddig az egyetlen kapaszkodót jelentette a látvány zavaró bujaságában, ezennel teljesen feloldódik, megszűnik koherensnek lenni, és kimerül abban, hogy Fonda különböző latexcuccokban mászkál és "beszélget". Az első figura, akivel Barbarella közelebbről megismerkedik, egy vak angyal, Pygar, aki frissen jött orgazmusának köszönheti, hogy addig hasztalan szárnyaival újra képes hasítani az égboltot. Ez pedig rosszat jelent, egészen pontosan azt, hogy az alkotás repetitív elemévé válik a szuperszexi Barbarella és az émelyítően széparcú, napbarnított, izmos, szőke, kékszemű angyal csupamosoly szálldogálása a jóizlést hátbatámadó technikával mögéjük vetített giccstájak felett, természetesen undoritóan vidám zenei aláfestéssel.

Ezeket a képsorokat először teljes döbbenetben, összekulcsolt kezekkel és ráncos homlokkal szenvedtem végig, de amikor már sokadszora találkoztam e dramaturgiai csavarral, idővel sikerült egy buddhista passzivitásba rezignálódva tűrnöm a vizuális terror ilyen példátlanul műanyag és szirupos elfajzását. Innentől kezdve gyakorlatilag nyeregben éreztem magam, tudtam, akármi lesz, ha eddig nem sikerült zöld fejjel 40 fokos lázba hevülve elájulnom, akkor ki fogom bírni. És valóban, amikor Barbarella SoGo királynőjének álom-szobájában sétálva mozizott végig egy iszonyatosan vibráló, hallucinatív színkavalkádok és kavargó mozgások frigyéből született, animációnak csak túlzással nevezhető mozgóképhalmazt, már csak legyintettem. Nem különösebben érdekelt, hogy most ez a legocsmányabb kép, amit valaha láttam, vagy az előző, esetleg a következő. Immunissá válltam, már csak az érdekelt, hogy Barbarella ideje mikor jár le, és csöppenhetek újra vissza megszokott, békés életembe.

És eljött a nagy, várva várt pillanat, a stáblista hirtelen felbukkant, majd szép komótosan megindult felfelé a képernyőn, az én legnagyobb örömömre. Nagyon érdekes volt, mert még nem találkoztam olyan filmmel, aminek annyira gumicukor a látványa, hogy hetedhét országban szívósságáról híres tűréshatáromat meg tudja tréfálni. Sokáig azt hittem, a Planet of the Vampires  lesz a műfaj, illetve jelenség viszonyítási pontja, de a Barbarella lekörözi elődjét ocsmányságban. Ha valami meglepő okból kifolyólag esetleg nincs kedvetek végigülni az alkotást, de mégis hiteles impulzusokat szeretnétek kapni a film fiziológiai hatásaival kapcsolatban, akkor menjetek le a vidámparkba, és még mielőtt eltápászkodnátok a hullámvasútig, tömjétek tele magatokat szilvás vattacukorral. Ilyen volt megnézni a művet.

Azt hiszem, túltárgyaltuk az operatőri tevékenységet, úgyhogy koncentráljunk rá a színészi teljesítményekre. Jane Fondának nem volt nehéz dolga, mert a címszerep annyi pszichológiai elmélyülést és lélekbúvárkodást igényel, mint egy gyufásdoboz. Fondáról a sarki közértes is tudja, hogy a hatvanas/hetvenes évek egyik legjobb csaja volt, tehát nagyon nem kellett megerőltetnie magát, hogy a képregényen megálmodott cicababát visszaadja. Hibátlanul hozza le amit kell, messze ő nyújtja a legnormálisabb teljesítményt (persze ez a műalkotás kontextusában értendő), ő az egyetlen olyan jelenség a filmben, ami mögött érezni valami minimális színészi felszabadultságot, a játék örömét. Ott van pl. Pygar, aki az ég világon semmit nem csinál, csak rózsaszín hanglejtéssel durmolja aranyos mondatait, néz hatalmas nagy bociszemeivel a semmibe, és tökéletesen lenullázza a szárnyaszegett, vak angyal poézissel teli képét. Egyszerű szexjátékszerről van szó, és persze teljes joggal mondhatnánk, hogy Barbarella is az – a különbség ebben a bizonyos életteliségben rejlik. Fonda egyszerűen egy klassz csajt játszik, vagányul, Pygar ezzel szemben csak egy pár csinos szem, meg lapos has és délceg mellkas. A többiek, SoGo királynője és Durand Durand még ennyire sem inspiráló, róluk annyit, hogy az előbbi szimpatikus, mert csak a hedonizmus mozgatja, és ezt teljesen őszintén vállalja, az utóbbi vele ellentétben antipatikus, mert sokat kiabál, és vastag a szemöldöke.

Idejét látom soraim zárásának. A Barbarella egy nehéz ügy, mert ha nem vigyáz a jólelkű néző, akkor félő, hogy agya a szemén keresztül ki fog folyni. Vadim egy hatalmas nagy giccs- és Jane Fonda-parádét álmodott meg magának, és ha azt vesszük alapul, hogy mennyire sikerült a rendező ötletének realizálódnia, akkor valószínűleg azt mondhatnánk, majdnem tökéletes alkotással állunk szemben, de akkor kihagyjuk a befogadót a buliból. És mivel Vadimon kívűl mindenki más, így mi, hiperobjektív és jófej fiatalok is csak a befogadó szemével és impresszióival tudunk véleményt formálni, máris kényesebb ügy kimondani a verdiktet. A Barbarella minden idők egyik legcsöpögősebb filmje, de ezt legalább unikálisan csinálja. Ellentétben a Titanic-féle nyálbajnokokkal, akik az érzelmek mattra kijátszott facsarásával untatják a nagyérdeműt, a Barbarella egy a rokokó után elfeledett fegyverrel, a döbbenetesen kavargó és nem kevésbé elmásnaposító vizualitással támad. Rossz nézni, de a szó legszorosabb értelmében. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy vajon Roger Corman és az AIP, esetleg Vincent Price-szal súlyosbítva mire ment volna ezzel a forgatókönyvel, de sajnos ezt már nem fogjuk megtudni. Tanácsom a következő: ha eddig minden filmünket nézted, akkor legyél igazi nagymnő, és ezt is nézd meg, persze néhány levél aszpirin társaságában, de megértem, ha inkább leugrasz a Károly kertbe sütkérezni a napon. A Barbarella káros a szemre, és ahogyan azt már itt meg lehetett szokni, az agynak sem tesz túl nagy szívességet. Jelen pillanatban úgy érzem, ha dohányoznék, most kimennék elszívni egy jó cigit.

IMDB