Nude on the Moon (1961)

Írta: Raymond Phelan és Doris Wishman
Rendezte: Raymond Phelan és Doris Wishman

A Nude on the Moon igazi kúriózumnak számít, hisz a stáblistán hiába van feltüntetve Raymond Phelan neve, a projekt valójában Doris Wishman agyából pattant ki. Még a hatvanas években is ritkán fordult elő, hogy valaki sexploitationt és sci-fit ötvözzön, hát még az, hogy ez a valaki a szebbik nem soraiból kerüljön elő. Ám szerencsére a sors minket megajándékozott Wishmannel, aki volt olyan bátor, hogy bemutatott egy nagy fityiszt az akkoriban megújuló feminista mozgalmaknak, és leforgatta a világ legjobb tudományos-fantasztikus topless-filmjét. Műve tele van cicivel és popóval, de nem kell megijedni, sehol sincs a Russ Meyer-féle tahóság, Wishman filmjéből csak úgy árad a gyengéd finomság és a szerelem iránti tisztelet. Munkája látszólag elég szimpla, de a stílusok ilyen mélyen experimentális összemosásának pont az válik legnagyobb erényévé, hogy nincs nagy erőlködés. A Nude on the Moon-t méltán tartja számon a közvélemény a legnagyobb alapművek közt.

Filmünk rendezőjét szokás a női Ed Woodnak nevezni, ez a dicséret pedig nyílván csak részben köszönhető annak, hogy rajta kívül a pályán más hölgyeményt nem igazán találni. Munkássága három jól elkülöníthető korszakból áll: a korai nudizós filmeket a hatvanas, hetvenes évekre jellemző sexploitation munkák követik, az utolsó periódusra a különböző stílusok alapvetően szoft-, illetve keménypornóval való párositása volt jellemző. 1983-ban, A Night to Dismember c. slasher filmje sajnos akkorát bukott, hogy Wishman egy hosszabb visszavonulásra kényszerült, de nem sokkal a 2002-ben bekövetkezett halála előtt még elkészítette pornóban elmélyülő Dildo Heaven illetve Satan was a Lady c. munkáit, továbbá Each Time I Kill c. tini-horrorát – mindezt 90 évesen, ezzel is bizonyítva, a dicséret valóban kijárt neki. Vele szorosan összefügg a titokzatos J.E.R. pictures is, akik rövid működésük alatt (Wishman alkotásait kivéve) csak és kizárólag olyan filmeket forgalmaztak, amiket rajtuk kívül gyakorlatilag senki sem látott, feltételezem azért, mert célul tűzték ki maguknak, hogy az igénytelen alibi-filmezés kompromisszumokat nem kötő fellegvárává növik ki magukat, ami csak részben sikerült, mert mint említettem, teljesen ismeretlen alkotásokról van szó.

E rövid bevezető után azt hiszem rá is térek a tárgyra. Nem fogok vacakolni, kerek perec megmondom, a Nude on the Moon az egyik legfényesebben csillogó ékszere gyűjteményemnek. Minden egyes perce élmény, írni róla egyszerre megtisztelő és roppant feladat, és az sem kizárt, hogy mostantól minden héten legalább egyszer újra fogom nézni. Russ Meyernek sikerült elérnie, hogy immunis legyek a sexploitationre, és annak idején egy pillanatra sem gondoltam volna, hogy ez a műfaj valaha is fog még örömteli perceket okozni nekem. És most itt vagyok, vigyorgok, mint egy vadalma, gondom egy szál se, a tél embertelenül bűzös lehelletét már nem érzem nyakamon, nálam már kitavaszodott.

A film egy laza expedíció történetét meséli el, melyben két csillagász-géniusz (az egyikőjük Jeff, a másiknak nem emlékszem a nevére, őt hívjuk csak bajszosnak) beül egy szuperszónikus űrrakétába, majd szafari-ingben pár óra alatt átrepülnek a Holdra, ahol elképesztő meglepetés várja őket: a bolygót egy meztelen kolónia lakja be, trópusi bujaságú flórával és faunával körbevéve. A film nagy része arról szól, hogy Jeff és a bajszos fotókat készít, és nézegetik, ahogy a meztelen holdlakók végzik mindennapi apróságaikat, miközben finoman kidomborodik a Jeff és a holdkirálynő közti szerelmi szál. Jeff, mikor haza kell indulni, előzör nem is hajlandó beülni az űrjárgányba, de végül is belátja, érzelmeit alá kell rendelnie a tudomány érdekeinek, és újfent rövidujjú ingre lazulva hazarepülnek a Föld nevű bolygóra. Ennyi tehát a háttértörténet, azt leszámítva, hogy van ez a zseniális meztelen-kolónia-a-Holdon ötlet, nem igazán erőltették meg magukat az alkotók. A film körülbelül a 15. és az utolsó perc között teljesen kiszámíthatóvá válik, az ellaposodó narráció tálalása a minimalista gag-ek felhasználásaával leginkább Russ Meyer Immoral Mr Teas-ét idézi, ugyanakkor a sci-fi műfajához való ragaszkodás távoltartja a filmet a mellekben és popókban lemérhető nihilizmustól. A film leglebilincselőbb tulajdonsága az, hogy milyen elképesztő naiv szájbarágással próbálja nekünk beadni, hogy amit látunk, ugyan a fantázia szüleménye, de egy hiteles fantáziáé. Ha nem tetszene, ami szemeim előtt lepergett, azt mondanám, hogy hülyének voltam nézve, de mivel nagyon is élvezetesnek találtam a filmet, képtelen vagyok így gondolni. Sőt, az az érzésem, hogy Wishman már-már túlságosan is őszinte: egyáltalán nem szégyelli előttünk, hogy amiről beszél, az egy bölcsödés mászoka-konferencia mélységével vetekszik, ami mindenféleképpen pozitívum. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a munkának van egy nagyon izgalmas történelmi kontextusa is. 1961-et írunk, tehát jó 8 évvel vagyunk azelőtt, hogy Armstrong bejelentse a Sas leszálltát Holdunkra, ugyanakkor ebben az évben fogadta meg Kennedy elnök, hogy még az évtized vége előtt embert küld a Holdra és biztonságban vissza is hozza. Wishman képzeletének több nem is kellett, de ahelyett, hogy egy tucat sci-fit forgasson ufokkal, csillagzombikkal és galaktikus háborúkkal, inkább egy ártatlan utópiát rendezett be magának a titokzatos bolygón. Halvány párhuzamokat fel is lehet fedezni James Hilton A Kék Hold völgye c., a múlt század tudományos-fantasztikus utópiáinak alapművével, melyben a Himalája egyik nehezen megközelíthető völgyében az emberek isteni bölcsességre tettek szert, amit a természettel fenntartott harmónikus kapcsolat és az egymás iránti feltétel nélküli szeretet biztosít, a különbség csupán annyi, hogy Wishman filmjében a szereplők nem fárasztják magukat életbölcsességek mormolásával, és ruha nélkül próbálnak nirvana állapotba kerülni. Dehát ki nem szeretne akár egy napra is elmenekülni egy ilyen égitestre? Nincsenek villanyszámlák, alkoholista szomszédok és sohasincs takony idő – én jelentem, bevállalnám. Wishman a legősibb vágyainkat filmesítette meg, egy egészen zseniális környezetbe illesztve. Jár a taps.

Mivel sci-firől van szó, és űrutazásról, logikus, hogy van egy űrhajónk. Nehéz pontosan leírni, hogy hogyan néz ki a gépezet, mert gyakorlatilag minden egyes felvételnél más formát ölt: először egy mászókára emlékeztet, aminek van egy ajtaja, a vezérlőkabin pedig tele van gombokkal és karokkal, majd a következő képen egy golyóstoll belseje transzformálódik a szuperszónikus űrhajóvá, de amikor leszáll a Holdra, már egy kávéfőzőt láthatunk magunk előtt. Sajnos meglehetősen kevésszer csodálhatjuk meg az ötvenes évek formatervezésének e gyöngyszemét, de ha felbukkan, a mosoly és öröm garantált. Érdemes még megemlíteni Jeff és a bajszos "szkafanderét" is: az egyik piros-fehér, a másik zöld-fehér testhez tapadó, latex cicanadrág, papírnak tűnő, fehér mellkas- illetve vállborítással, és fekete kesztyűvel. Mindehhez dukál még egy hegesztősisakra emlékeztető papírsapka is, amire a megfelelő színű plexi szemellenző van applikálva. Ebből még kilóg egy cső, aminek funkciója homályos, mert ránézésre ugyan az oxigéntartalék eljutását biztosítaná viselőjének, de sehol nem érintkezik annak légzőszerveivel. A díszletekkel, illetve a helyszínekkel sem stresszelték túl magukat az alkotók, kibérelték a fentebb már említett Coral Castle nevű szoborparkot, aminek természetesen semmi látszólagos köze nincs a Holdhoz. Viszont van néhány csodaszép trükkfelvétel, ami az űrhajó repülését mutatja be, az persze egyáltalán nem világos, hogy honnan kerültek elő ezek a kockák, mert teljesen egyértelmű, hogy keletkezésükkor még egészen más volt rendeltetésük. Összességében tehát el lehet mondani, pusztán a látvány elég visszafogott, nincsenek igazából markáns megoldások, viszont ha belegondolunk, hogy mi a háttértörténete az egyes felvételeknek, mindjárt minden megfordul, és ez a fajta szolid minimalizmus igazi vizuális lakomává transzponálódik.

A film főcímzenéje minden várakozást felülmúlóan igényesre sikerült. Nem emlékszem, hogy eddigi kutatásaim során találkoztam volna olyan munkával, aminek saját (!), korrektül megírt (!) easy-listening főcímzenéje lett volna. A dalt Wishman unokahúga, Judith Kushner szerezte, és az akkoriban még feltörekvő Ralph Young énekelte, aki később Tony Sandlerrel megalapította a frappánsan elnevezett Sandler and Young nevű zenekart, amivel a hatvanas években a nyálas easy-listening műfajának messze legvállalhatóbb produkcióit hozták létre. A szóban forgó dal fülbemászó, kecsesen ívelt dallamvonalának egy finoman lüktető ritmus biztosít mozgásteret, hangszerelése ízléses és kíválóan illik a film Hold-tematikájához. Sajnos a film közben ennek ellenpontjaként egy elég fárasztó szörf-jazz szólógitár kompozíció tépi az idegeket tritónuszaival és rubatojával, ha jól emlékszem, az Immoral Mr Teas-nek volt szakasztott ilyen zenei aláfestése, egyáltalán nem lepődnék meg, ha kiderülne, Wishman ugyanarról a polcról nyúlta le a Nude on the Moon muzsikájának ezt a felejthető részét, mint ahonnan tette azt annak idején Meyer. De szerencsére Wishmannek támadt az a zseniális ötlete, amivel elintézte, hogy az ember fülében a főcímzene maradjon meg:  a film egész egyszerűen Kushner dalával kezdődik (nem pedig egy narrátor szövegelésével), míg a néző perceken át egy pasztózus holdbéli tájkép-festményben gyönyörködhet, szimbolizálva ezzel az invokációt és egyfajta szférikusságot. Ami utána következik, zenei aspektusból felejthető, de nem szabad telhetetlennek lenni, érjük be annyival, hogy amit látunk, az egyszerűen lebilincselő.

És még hosszú sorokban tudnám folytatni a dicséretek özönét, de ezt most nem teszem meg. A Nude on the Moon ritka példája annak, amikor egy fantasztikus ötlet teljes virágában pompázva valósul meg. Wishman ezzel a munkával beírta magát a halhatatlanok közé, és ez bizony nem sikerül mindenféle jött-ment futóbolondnak. Az, hogy autodidaktaként tanulta el a szakma fortélyait, egyértelműen bizonyítja, hogy Wishman művészete hiteles és belülről jövő, nem pedig valami enciklopédiából összeollózott gondolatkollázsnak a rutinba belefáradt kivetülése. Filmjének minden képkockája azt mondja, sőt kiabálja a nézőnek, hogy alkotója rendelkezett azzal az akadémikus módszerekkel elsajátíthatatlan képességgel, hogy egyszerre tudott monumentális és emberi lenni, hogy jobbat ne mondjak, kevesen tudnak egy meztelen holdkolóniát hiánytalanul bemutatni ilyen bátor minimalizmussal. Ha még eddig nem írtam, akkor most megteszem: a film alapmű, ott kell lennie minden magát európai műveltségűnek tartó ember polcán.

IMDB