Planet of the Vampires (1965)

Írta: Mario Bava, Alberto Bevilacqua, Callisto Cosulich, Antonio Román, Rafael J. Salvia, Renato Pestriniero (olasz verzió);
Louis M. Heyward, Ib Melchior (angol verzió)
Rendezte: Mario Bava

Napsütés, finom borok, fantasztikus konyha, világbajnok foci és gyönyörű nők – ezek jutnak eszembe Olaszországról. Az ország, ahol az ember északon felhőket simogató, lankás hegyvidékeken csúszkálva élvezheti a harapnivalóan tiszta levegőt, lejjebb haladva a térképen pedig karcsú pálmafák és narancsligetek árnyékában csodálhatja meg az elmúlt 3000 év monumentális építészeti remekeit, és ha mindez nem elég, világszínvonalú múzeumokban az emberi nagyság bizonyitékául szolgáló képző- és iparművészeti emlékek elmélyülésre bíztató példáival találkozhat. Ez az ország történelme során olyan lángelméket produkált, mint Tomaso Albinoni, Puccini, Verdi, Aquinói Szent Tamás, Giordano Bruno, Galilei, Macchiavelli, Michelangelo, Caravaggio, Leonardo, Umberto Eco és Paolo Maldini – a sort hajnalig lehetne sorolni. Mellettük volt még egy maréknyi délceg, nyílván gladiátor ősöktől származó férfiú, kik csöppet megkérdőjelezhető szakmai tudásukat mediterrán szenvedéllyel és küzdeni tudással pótolták. Az ő vezérük, és mai eposzunk hőse Mario Bava, akit ugyan nem említenek a történelemkönyvek, de mindenféleképp taljánföld egyik legfontosabb exportcikke.

Már rég túljutottam azon, hogy bármi is meglepjen, miközben egy filmről szedegetem össze az információkat, de be kell vallanom, amikor megláttam, hogy majdnem egy egész focicsapat gyúrta össze finoman szólva nem túl eseménydús filmünk történetét, egy kicsit elpirultam. Mi a bánatért kellett 8 fickó? Erre a dramaturgia teljes sivársága nem tud épeszű magyarázattal szolgálni, ezért szerintem a csapat felosztása valami olyasmi lehetett, hogy az egyik pénzt adott golyóstollra, a másik lement a boltba megvenni, a harmadik hozta a papírt, a negyedik lekörmölte amit az ötödik diktált, a hatodik biztosította az íróasztalt, a hetedik hozta a söröket, a nyolcadik pedig összehozta ezt a világverő formációt. A Planet of the Vampires nem a fordulatokban gazdag ökörségekben erős, mint pl. a 9-es terv a világűrből (a műfaj királya, királynője és háreme), erényei inkább abban mutatkoznak meg, hogy kíváló csúszóanyagként tud szolgálni egy dögunalmas, takony este mellé. Mindenki garantáltan fetrengeni fog a röhögéstől, ez a film még a legunalmasabb kockafejű hivatalnokokból is előhozza a bennük szunnyadó Alfred Jarryt. Ez a film és a megnézésére alattomos módszerekkel becserkészett tettestársak a szinonimája a semmiből leszervezett, könnyes röhögésbe torkolló házibuliknak. Egyáltalán nem fog zavarni, ha valamelyik jóbarátod a helyzet komikumát kihasználva valami hihetetlen csapnivaló, de annál mulatságosabb egysorossal vonja el a figyelmedet a filmről, mert garantáltan nem fogsz lemaradni semmiről. Ebben a filmben egy darab vámpír sincs, nemhogy egy bolygónyi – ezek a digók nagyon filmet akartak csinálni, de pénzük és ötletük nem volt túl sok.

Mario Bava neve csak azoknak csenghet idegenül, akik ha lemennek a videótékába, kizárólag az elmúlt néhány év Oscar–díjas munkáit hajlandóak hazavinni. Bavának már az édesapja is a műfajban dolgozott, mint látványtervező és speciális effektek kivitelezője, úgyhogy a tehetséget nem is az anyatejjel szippantotta magába, mert azzal már fogantatása pillanatában rendelkezett. Első komolyabb próbálkozása az 1958-as The Day the Sky Exploded, ami egyúttal az első olasz sci-fi film is, és innentől kezdve egészen 1978-as visszavonulásáig ebben a műfajban, illetve a horror sötétebb ágazataiban (slasher, gore) tette magát próbára, de kisérletező kedve spagetti westernben, akcióban, sőt, szoft-pornóban is megmutatta magát. Filmjeivel olyan sztárok karrierjének elindulásában segített, mint Barbara Steele, Steve Reeves és Gina Lollobrigida, emelett nagy hatással volt Scorsesére is (bár ő már itt annyiszor előkerült, hogy kezdem azt érezni, rá mindenki nagy hatással volt).

Bava mellé még 7 forgatókönyvíró is szegődött, de ahogy azt írtam, ennek okairól sajnos nem tudok semmit, úgyhogy görgessük lejjebb a stáblistát egészen a forgalmazóig, ahol az AIP sokszor megcsodált logóját találhatjuk. Bizony, az AIP a hatvanas években egyszerűen nem tudott hibázni. A múlt heti bikinis film is azt tanúsítja, hogy nagyon tudták mit mikor és kivel kell csinálni. Egyszerűen akármihez nyúltak, az menten arannyá változott. Az évtized elején elég jól kaszáltak néhány európai (leginkább olasz és spanyol) film forgalmazásával, ami magától értetődővé tette az együttműködés szükségességét Olaszország egyik legmenőbb rendezője és az Egyesült Államok egyik legminőségibb filmstúdiója között. Tiszta volt a sor, az AIP-nek újdonság kellett, Baváéknak meg egy megbízható társproducer, aki segítette őket az Atlanti-óceán hot-dog szagú oldalán is befutni. De a bratyizás olyan jól sikerült, hogy az AIP azon túl, hogy megkapta a forgalmazás jogait, még rendesen bele is szólhatott az anyag tartalmába. Ez úgy nézett ki, hogy az AIP általában felfogadott még egy-két szakmabelit, akik hogy ha kellett (és általában kellett), itt-ott belenyúltak az eredeti forgatókönyvbe és átalakították azt a helyi közönség igényeihez igazítva.

Nekem természetesen egy ilyen verzióban sikerült megkaparintanom a Planet of the Vampires-t, és nagyon meg lennék lepve, ha kiderülne, hogy az olasz eredeti egy pörgős, fordulatos akció. A filmben arról van szó, hogy két űrhajó lezuhan egy ismeretlen bolygóra, ahol furcsa dolgok történnek a legénységgel, például zuhanás közben a negyvenszeresére növekedett gravitációs erő miatt mindenki elkezdi püfölni a mellette állót, majd landolás után a gyengébb asztronauták rejtélyes körülmények közt hullanak el. A túlélők kb. a 70. perc környékén rájönnek, hogy megboldogult társaik holttesteit a helyiek (akiket egyszer se látunk valódi formájukban) parazitaként megszállják és irányítják, csupa csibész dolgot elkövetve ezzel (pl. van egy kávéfőzőre emlékeztető műszer, amit állandóan lenyúlnak), majd egy végső összecsapásban megszállják az egyetlen működő űrhajót, amivel lelépnek a bolygóról, melynek a fedélzetén már csak egy földlakó maradt... Ezennel be is fejezném ennek a rendkívűl fantáziadús sztorinak a leírását, ha tudni akarjátok, mi a film vége, szánjatok rá egy hideg, unalmas estét és nézzétek meg magatoknak.

Szóval, vámpír egy szál se. Gőzöm sincs, hogy honnan jött az AIP-nek a cím ötlete, mert az olasz eredeti tükörfordításban Terror az űrben-ként szól, ami jóval közelebb áll az igazsághoz. Különös, hogy a munka IMDB oldalán az derül ki, hogy majdnem egy tucat különböző fedőnév szóba jött mielőtt az anyag a mozikba került volna, és egyik variációban sem szerepelt a vámpír kifejezés. Mindegy, tegyük túl magunkat ezen az apróságon, és összpontosítsunk a szemeink előtt lepergő 86 perces hosszúságú pszichedelikus belassulásra.

A filmet nem a világűr egyik eddig általunk felfedezetlen bolygóján vették fel, hanem egy stúdióban, valahol Róma környékén. Mivel az AIP áldásos tevékenysége ezúttal kiterjedt a produceri szerepkörre is, az olaszoknak kevés pénzből és jó gyorsan kellett megcsinálni filmjüket, ami igencsak rányomta a bélyegét a látványra, pontosabban a látvány kialakítására. A sok tükör kreatív alkalmazása miatt nem tűnik fel, hogy összesen két műanyag sziklából áll a díszlet, és Bava még erre is rá tudott tenni egy lapáttal a rengeteg működdel, amivel nem mellesleg sikerült kipipálnia a kínosan gagyi részletek eltüntetését is. Az eredmény egy hihetetlen pasztózus, színes, vibráló tájszerűség lett. Nem táj, mert a hamis perspektívától esély sincs arra, hogy az ember agya rutinszerűen horizontot meg enyészpontot lásson bele a "térbe". Ezt a hamis perspektívát sikerült úgy kivitelezni, hogy valami mindig iszonyatosan elmosódott, és mivel az hülyén veszi ki magát, ha ez a pont egy szereplő, ezért a környezetet hagyták ki a fókuszálásból, amivel egészen émelyítő mélység-élesség hatást sikerült kelteni. Voltak olyan pillanatok, amikor halvány fogalmam sem volt arról, hogy mit látok: nagytotál, esetleg szuperközeli, netalán amerikai plán, egyáltalán, tárgy vagy táj, természetes forma, vagy szabályos. A hétköznapokban alkalmazható leíró kategóriák e képi világ bemutatására teljesen alkalmatlanok, mert itt olyan vizuális nyelv került alkalmazásba, aminek az anarchia és a szétesettség adja a koherenciáját. Olyan az egész, mintha egy maréknyi LSD függő egy keményen áttivornyázott csütörtök reggel után nekiálltak volna szuper 8-asra rögziteni egy filmet a szentjánosbogarak szerelmi életéről. Teljesen abszurd az egész, de az olyanoknak, akik Ed Wood-on meg az Invaders From Mars-on edződtek, be fog jönni.

A színészeket egyesével nem lehet kiemelni. Senki nem nyújt maradandót, a hímek nem túl izmosak, jóképűek és okosak, a nőstények meg nem elég csinosak, okosak és talpraesettek ahhoz, hogy a stop gomb lenyomása után akár egy pillanatra is eszünkbe jussanak. Az egyetlen, amire emlékszem, és nagyon tetszett, az az egyik színész bénázása volt, amikor a film első harmadának környékén néhány hosszú másodpercre teljesen megfeledkezve arról, hogy filmforgatáson van, üres tekintettel belebambult a kamerába, majd amikor visszatért a szituációba, zavartan elnézett valamelyik irányba. Nem csodálom, ha néhány pillanat erejéig nem tudta, hogy mi a helyzet, mert a színészek közt volt olasz, spanyol, portugál és amerikai is, és a felvételeken mindenki saját anyanyelvén beszélt, így a többieknek általában lövésük sem volt arról, hogy pontosan merre is tartanak. Összességében tehát el lehet mondani, hogy mindenki szerényen, de tisztességesen tette a dolgát, tévedni pedig emberi dolog, úgyhogy az ilyen apró bakik megbocsájthatóak.

A zenei aláfestésről nincsenek emlékeim, és külön ezért nincs kedvem újra belekukkantani az ópuszba. Amúgy is, végső itéletem kialakításánál sokkal fontosabb volt, amit láttam, azaz a lézerfegyverek, rántott húsra emlékesztető pszichedelikus vidékek, motoros kezes-lábasokat megszégyenítő, fekete-sárga bőrszkafanderek, és a teljes amatőrizmus a színészi gárda minden egyes tagjának arckifejezésén trónolva. Ezek a  profiknak már bőven elegek ahhoz, hogy perdöntőnek bizonyuljanak: remekműről van szó. Imádom az ilyen filmeket, mert akárhányszor nézem meg őket, mindig máson (pontosabban valaki más kommentárján) tudok röhögni. Nem kell nagyon odafigyelni, mert a történet vagányul nélkülöz minden olyan dramaturgiai elemet, ami komplexitásban felülmúlna egy alsótagozatos találóskérdést. Igazi késő téli film, amikor az ember már legszívesebben egy kanál vízbe folytaná a téli kabátját. Pont ilyenkor a legjobb megnézni, mert a néző így egy habkönnyű 86 perccel kerül közelebb a nyári időszámítás felmentő intézményéhez. Ha most nagyon szeretnétek magatoknak egy csepp olaszos napsütést, akkor ne habozzatok.

IMDB