Attack of the Crab Monsters (1957)

Írta: Charles B. Griffith
Rendezte: Roger Corman

Amiért fantasztikus ez a film, az a kompromisszum mentes, utánozhatatlan B-hangulat. Roger Corman (vele még fogunk találkozni) utálta, ha B-mozi rendezőnek titulálták, sokkal jobban szerette szimplán alacsony költségvetésű alkotásoknak nevezni munkáit. Valahol érthető ez a rezisztencia, mivel Corman olyan figurákkal dolgozott együtt, mint Jack Nicholson, Dennis Hopper, Robert De Niro, Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, stb., persze még karrierjüknek azon szakaszán, amikor még jóformán senki sem ismerte őket. Ennek ellenére a világért sem szeretném a művész úrnak az imént felsorolt titánokra gyakorolt hatását lebecsülni, hisz nem véletlen, hogy ennyi tanitványa végül Oscar-díjas szupersztárként lett ismert. Mivel azonban az éremnek van egy másik oldala, és Corman okkal vendégszerepel nálunk, nézzük is meg, miért tartja önmagán kívül mindenki a B-mozik királyának az Attack of the Crab Monsters rendezőjét.

Először is, Corman művészi tevékenységének egyik alappillére a gyorsaság. Rendszeresen igérgette kollégáinak, hogy ő bizony le fog forgatni egy egész estés filmet 3 nap alatt, de végül ezt is felülmúlta Little Shop of Horrors c. munkájával, mit két nap, egy éjszaka alatt készített el. Az American International Pictures legendás műhelyének ő volt az egyik első és legmegbízhatóbb rendezője. Az üzlet kezdetekor rendszeresen készültek olyan munkák, melyeknek legelőször a címét találták ki, majd Corman néhány napon belül előállt egy forgatókönyvel, majd a megvágott, mozikész alkotással. El tudom képzelni hogyan működhetett a dolog: néhány fazon összeült, beszélgettek erről-arról, fociról, nőkről, művészetről, majd párbeszédük szép lassan kezdte kipréselni magából a filmcímeket. Azonnal rácsörögtek ugrásra kész talizmánjukra, kinek tarsolyában mindig volt egy-két jó sztori, majd találkoztak, áthívtak néhány havert, és egy hétvége alatt összetákolták az anyagot. Többször előfordult a csapattal, hogy túlbecsülték a forgatási időt, és hogy a helyszínek bérlése ne vesszen kárba, gyorsan nekiláttak egy következő darabnak, ugyanott, ugyanazzal a stábbal... A sebesség mellett Corman és az AIP a spórolásra talán még jobban odafigyelt. Amit túl drága lett volna megmutatni, arról a szereplők inkább csak beszélnek, az általában kevés díszletről pedig messze látszik, hogy lelkes amatőrök készítették. Azonban ezeknél is többet mond az a korabeli, tréfás hollywoodi szóbeszéd, miszerint Corman fémpénzzel működő telefonon keresztül egyeztetett a producerekkel, a fülkében forgatta le a filmet, és a váltópénzből finanszírozta azt. Már csak egy költői kérdésem maradt: Corman-nek mi baja volt a "B-mozik Királya" megtisztelő titulusával?

Az Attack of the Crab Monsters minden tekintetben megfelel a fent leírtaknak. Olcsó, spórolós, rövid, és nincs telenyomva fajsúlyos filozófiákkal. Egy maréknyi tudós elrepül egy kis szigetre a Csendes-óceán közepén, hogy felváltsák az előző expedíció kutatóit. Mire odaérnek, legnagyobb meglepetésükre senkit sem találnak, sőt, egy könnyed búvárkodás közben az egyik munkatárs fejét leharapja egy titokzatos szörnyeteg. Megérkezik a szállásra a csapat, megtalálják az előző legénység naplóját, ahol arról olvasnak, hogy a környékbeli hidrogén-bomba kisérletek miatt néhány állatfaj radioaktiv sugárzás következtében óriási méretűre nőtt. Hamarosan, egy földrengés miatt az új csapat néhány tagja visszarepül segítségért, de sajnos felszállás után gépük lezuhan. A többiek a tragédia után sokkos állapotban visszabotorkálnak szálláshelyükre, és lefekszenek aludni. Az éjszaka közepén az egyetlen nő, Martha arra ébred, hogy az előző expedíció főnöke, egy bizonyos McLean hangját hallja. Kimegy az udvarra (ahol hét ágra süt a nap – a sajátosan váltakozó napszakok eszünkbe juttathatják Ed Wood munkáit), összefut kollégájával, Jimmel, és elindulnak a hang irányába. Találnak is egy méretes gödröt, Jim kötélen leereszkedik, Martha közben elájul. Hamarosan a töbiek is megérkeznek, felébresztik Marthat, aki elindul a laboratórium felé szerelmével, Dale-el, a többiek pedig megindulnak Jim keresésére. Otthon Dalet és Marthat megtámadja egy hatalmas rákszörnyeteg, hőseink szerencsére megússzák néhány karcolással, viszont a laboratórium nagy része teljesen szétzúzódik, a rádió (micsoda fordulat) pedig végérvényesen bekrepál. Közben a csapat másik fele is visszaérkezik, konstatálják a szibériai állapotokat, majd mindenki visszatér a gödör fenekén tátongó barlanghoz, ahol Jim eltűnt. Egy újabb földrengés következtében az egyik palinak a jobb kézfeje leszakad, irány vissza a bázisra, ahol azonnal ellátják a szegény botanikust. Éjjel ő is hall hangokat: a csapat sátorban kuporgó különítményét, két fiatalembert még aznap este elfogyasztotta a szörnyeteg, az ő baritonjuk hivogatja a barlang felé a professzort. Hősünk, nevezzük nevén, Deveroux, el is indul, bár a tekintélyes vérveszteségtől, illetve gyógyszertől kicsit kábán mozog. Meg is érkezik a megbeszélt helyre, ám legnagyobb meglepetésére egy vérszomjas gigarákkal találkozik, aki azon nyomban meggyilkolja. Még mindig az éjszaka folyamán az otthon maradtak felébrednek Deveroux őrült kiabálására, de legnagyobb meglepetésükre szobája üresen tátong. Másnap reggel a hang újra megszólal, és felszólítja a csapatot, hogy nézzenek el a barlang belsejébe, ennél több nem is kell a kiváncsi professzoroknak, elindulnak, ám a titokzatos barlang szájában kiderül, végig az egyik rák beszélt az áldozatok hangján! Tudósaink hiába próbálkoznak lőfegyverekkel, illetve kézigránátokkal, képtelenek lekapcsolni a bestiát, ám egy újabb földrengés segítségükre siet, és keresztül döfi a szörnyeteg koponyáját. Távozás előtt egy másik, alvó példányról még készítenek néhány fényképet, a halott szörny egyik csápját hazaviszik a laborba, ahol aztán elkezdődik a töprengés. Martha a fénykép alapján megállapítja, hogy a szörnyeteg terhes, tehát mindenképp likvidálni kell, míg egy másik prof, Karl felfedezi, hogy amellett, hogy a rákok nagyra nőttek, a radioaktivitás következtében még arra is képesek, hogy áldozataik agyát kioperálják, működőképessé tegyék, és felhasználják (bár itt van egy apró logikai bukfenc, hisz pl. a jámbor Deveroux botanikus agya valószínűleg inkább figyelmeztette volna a többieket, ahelyett, hogy életveszélyes helyzetbe sodorja őket). Az is kiderül, hogy szintén a radioaktivitás miatt fölöslegesen próbálkoznak hagyományos eszközökkel, itt csak egy speciális elektromos sugárzás lehet a halálos fegyver, ami viszont nyomtalanul eltűnteti a szörnyetegeket. Közel vagyunk a végső küzdelemhez, a tudósok megindulnak a rák felé, azonban Karl véletlenül elbabrálja az elektromos szuperfegyvert, és ő maga válik annak első áldozatává. Csapás csapás hátán érkezik, mert egy újabb, hatalmas erejű földrengés még nehezebbé teszi a megfogyatkozott csapat helyzetét, de egy hősies Hank akciónak hála, mégis lesz túlélője az elátkozott expedíciónak: míg Dale és Martha egymás karjaiba fonódva várják végzetüket, Hank felmászik egy póznára, ami közvetlenül a rák mögött tornyosul, és addig himbálóztatja azt ide-oda a viharban, míg rá nem dől a szörnyetegre. Hank életével fizet, a szerelmesek, illetve az emberiség azonban újfent megmenekül.

Elég szimpla darabról van szó. Hossza mindössze kurta 62 perc, a történet, illetve annak megvalósítása elég minimál. Minden képkockáról ordít, hogy kevésből és gyorsan akarták letudni a melót, és nem volt kedvük tökölni a jelenetek újraforgatásával sem. A színészi teljesítmény egészen elfogadható, annak ellenére, hogy egy karakter sincs kidolgozva, meglepő, hogy a körülményekhez képest érzelmekkel és gondolatokkal rendelkező embereket látunk (persze olyan nagyon ez sincs eltúlozva). Nincs senki, aki kiemelkedőt nyújtana, inkább azt mondanám, mindenki hoz egy szolíd minőséget. Nem lehet ezt azonban elmondani a látványról, kezdjük is mindjárt a legizgalmasabb ponttal, a rákszörnyetegekkel. Nyílvánvaló, hogy a bestiák fillérekből készültek el, de a kevés pénz némi kreativitással keverve néha csodákra képes – jelen esetünkben vagy a kreativitás, vagy a csoda hiányzik. Szinte látom magam előtt, ahogyan Corman bemegy egy oviba, ahol kikölcsönöz magának néhány csillapíthatatlan lurkót, és megkéri őket, hogy rajzoljanak egy szép nagy rákot. Miután a tervek elkészültek, Corman kitalálja, hogy milyen anyagokat fog felhasználni: dömper (vagy akármi, aminek kereke van), szemeteszsák, kartonpapír. A gyerekekkel együtt szépen kivágja a formákat, majd hajtogat egy kicsit, ragasztózik, és máris kész a félelmetes mutáns. Ezek a rákok eszméletlen infantilisan néznek ki, szemhéjuk tényleg szemeteszsákból van, egyértelműen látszik, hogy nem lépegetnek, hanem gurulnak, a csápokat emberek lóbálják, és ahogy kövé dermedve beszélnek áldozataik hangján, az egészen elképesztően erős. Nincs mese, ezt látni kell. Ugyanez a barkács-filozófia jellemzi a speciális effekteket is: egyik kedvenc jelenetem az, amikor Karl kipróbálja egy csápon az elektromos sugárzást közvetítő fegyvert, ahol egy fényvillanás után nemes egyszerűséggel nyisszantottak egyet a szalagon, volt testrész, nincs testrész. Másik frappáns megoldása Cormannek a repülőgép-szerencsétlenség tálalása: a kamera a szigeten maradtak arcát pásztázza, majd hallunk egy nagy robbanást, látunk néhány tragikus grimaszt, de a repülőt, illetve annak maradványait egy pillanatra sem mutatják. Emellett teljesen egyértelmű, hogy minden egyes beállítást a helyi viszonyok határoztak meg. Nem tudom elképzelni, hogy Corman időt és pénzt pazarolt volna storyboard meg látványtervek készítésébe, nyílván bármi megfelelt, ami kellőképpen olcsó, és könnyen megközelíthető. Van a labor, annak hátsókertje, a tengerpart, és végezetül a barlang. Ez a film annyira olcsó, mintha mindent kilóra vásároltak volna meg a helyi second hand boltban, persze odafigyelve, hogy ne költsenek fölöslegesen. A filmnek ezt a tagadhatatlan jellemzőjét még inkább kidomborítja, hogy csupán rongyos 62 percről beszélünk. Kevés a kevésből, jó gyorsan.

A hangokkal, illetve zenével kapcsolatban sem tudok újat mondani. Végig szól valami klisékből összefoltozott horror téma, de még ennél is fantasztikusabb az, ahogyan a rákok megszólalnak áldozataik hangján. Az izgalmasnak igérkező jelenséget lenullázták annyival, hogy egész egyszerűen újraszinkronizálták a szövegeket, és amikor kellett, a szereplők beszéltek. A végeredmény olyan, mintha a tudósok egy láthatatlan hangosbeszélőn keresztül hallgatnák az utasításokat. A gyilkos, agylopó, gigarákok beszédeit ennyivel letudták. Az emberek békésen ücsörögnek, majd hirtelen megszólal valami. Mintha a levegő, vagy az őket körbeölelő négy fal kezdene el beszélni. Komolyan, ehhez képest Ed Wood bármelyik produkciója csillagászati összegekkel finanszírozott szuperprodukció.

A filmet látni kell. Roger Corman az egyik legjelentősebb, legtermékenyebb figurája a műfajnak. Az Attack of the Crab Monsters az akkor még csupán két éves rendezői pályafutásának már a tizenkettedik darabja volt, nem könnyű tehát megállapítani, hogy korai zsengéről van-e szó, vagy egy kiforrott eposzról. Mindenesetre az olcsóság, az összecsapottság, igénytelenség és bugyutaság ilyen leplezetlen fitogtatása igencsak bátor vállalkozás. Annak ellenére, hogy hiányzik a szikrázó zsenialitás, meg kell állapítanom, a mester minden tiszteletet megérdemel, filmje hibátlanul hozza mindazt, amit egy B-mozitól várnánk.

IMDB