The Immoral Mr Teas (1959)
Írta: Russ Meyer, Edward J. Lakso
Rendezte: Russ Meyer
Bevallom, nem volt egy sétagalopp végignézni az aktuális filmet. Szerencsére a 69. perc kihúzott a slamasztikából, és minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. Számomra többé nem lehet kérdés, hogy Russ Meyer debütáló rendezése egy képzett B-mozi rajongót is képes kétségek közt hagyni. És ahogy elnézem a filmcímeket, azt hiszem, lesznek ennél még nehezebb pillanatok is. Na de ki is ez a bizonyos Mr Meyer?
Egyre nyílvánvalóbb, hogy Edward D. Wood Jr. minden ákom-bákomsága és barkácshangulata ellenére egy szerethető figura volt. Filmjei alapján egy olyan pasasnak képzelem el, aki ugyan hadilábon állt a klasszikus műveltség finomságaival, de a maga korlátolt módján egy teljes, kerek, bájosan naiv szemlélettel rendelkezett. Úgy gondolta, az ő sorsa filmkockákban van megírva, és minden technikai képzettség nélkül tette, amit tennie kellett. Vele ellentétben Russ Meyer az igazi nagydarab, vicsorgó rosszkisfiú, aki már általános iskola hetedikben, még fizika óra alatt a padban is csöcsöket nézegetett, és mutogatott a padtársaknak. Aki már akkor tudta mi kell ahhoz, hogy jól érezze magát a hátralévő években: jó nagy, hosszú combokra felszerelt női keblek. Közös vonása Wooddal, hogy Meyer sem az a típus, aki Homérosz elemzések körmölésével ütötte el szabadidejét.
Meyernek mindazonáltal volt pénze, nem is kevés. Fényképészként szedte össze a B-re valót, baljós előjel, hogy megrendeléseket többek közt az akkor még finoman szólva kiforratlan esztétikai krédóval rendelkező Playboytól is kapott. Meyer imádta a női testet, akkor leginkább, ha az meztelen, ő pedig melózást színlelve gyermeki rácsodálkozással stírölhette azt. És ezzel már kb. a felét el is mondtam arról, mi tud a The Immoral Mr Teas c. legelső, tehát B-történelmi jelentőségű Meyer film. Woodnál (kivétel ezalól a Glen vagy Glenda) hozzászokhattunk a pergős, agyafúrt sztorikhoz. És most hullajtsunk is el néhány könnycseppet, mert ebben a filmben semmi, azaz SEMMI történet nincs. Nem mintha finnyás lennék, és olyannyira ragaszkodnék hozzá, kibírom én nélküle is, a fő problémám az, hogy e hiányosságért cserébe egy olyan katyvasz lett elém dobva, hogy alig tudom szavakba önteni kislányos zavaromat. De kénytelen leszek tenni egy próbát.
Tehát, először is, mit láttam. A címszereplő, Mr Teas életének mindennapi jelenetei pörögnek: pecázás, fogorvossal való tanácskozás, pszichológus kanapéján ejtőzés, strandolás, biciklizés, kávézgatás, stb. Ez megy az első pillanattól az utolsóig. E felvételek közben, mint egyfajta lüktető dramaturgiai ütőér, úgy lappang főszereplőnkben az irgalmatlan, pardont nem ismerő kanosság, mint olyan állapot, ami a korábban felsorolt élethelyzetek bármelyikében képes rátörni a férfiemberre. Mr Teas a folyó mentén napozó nudis csajokról fantáziál, a doktor úr nővérkéjét az altatás ideje alatt meztelenül látja egy meglehetősen szexuális álomképben, a strandon egy szőke bomba monokinizik, törzshelyének pultja mögött a régóta ismert pultoslány 60 fokos szögben behajolva önti a kávét, és villantja meg hihetetlen mellkonstrukcióját, a film végén a pszichológus hölgy is Éva-kosztümben vizionálódik hősünk szemei előtt. Képzeljük el mindezt oly módon prezentálva, hogy semmilyen kompozíciós (a lineáris, idő-alapú, ugye, kizárva) elv nem érvényesül, bár a leghosszabb látomás a film utolsó 20 percét tölti ki, amikor Mr Teas pecázás közben elszunyókál, talán ez lehet valamiféle halvány nyoma a katarzisnak. A zene egész egyszerűen émelyitő. Ha valaki szereti a fafúvósokra és tangóharmónikára komponált vérlázitóan semmitmondó futamokat, az töltse le a fimzenét, majd nézzen utána Edward J. Lakso munkásságának. De ki szereti, ki nem, aki végigüli ezt a művet, az ipari mennyiségben kap belőle, a rezesbanda csak nagyon rövid időre hallgat el, viszont amikor igen, akkor az legalább összefüggésben van a látottakkal, ami sovány vigasz, de minden pozitívumnak örülni kell. A harmadik, eddig nem tárgyalt elem a narrátor. A felelősségteljes munkát szintén Edward J. Lakso végezte el, kifogástalanul. A passzusok, miket ledarál, elképesztően bárgyúak. Nem tudok idézni, mert jelentéktelen, ezerszer halott, közhely-téglákból felépített tucatmondatokról van szó. Csak foszlányok maradtak meg, mint pl. amikor nudiznak a csajok, a fotoszintetizálásról, meg a napfény tudományosan bizonyított jótékony hatásairól megy a szöveg; amikor a pecázás közben elszunyókált Teas arról álmodozik, hogyan lopódzna a dúskeblű szirének közelébe, akkor kapunk egy történelmi utalást Kolombuszra, aki egész életében azon volt, hogy új területeket hóditson meg, és lábnyomát minden kontinensen otthagyja; amikor Teas elmegy a pszichológushoz, aki hiába ül kosztümben, ő már annyira csak a dugásra tud gondolni, hogy őt is ruha nélkül látja, na akkor a narrátor megjegyzi: néhányan szeretnek betegek lenni. Hihetetlenül olcsó és lapos. Mindehhez Lakso gúnyos magabiztossága, és némi visszhang is párosul, hogy teljes legyen az élvezet.
De mivel minden rosszban van valami jó, Meyer nagy bölcsen lenyisszantotta a szalagot a 69. percnél, rágyújtott egy szivarra, és füstkarikák társaságában hátradőlt. Mint már jeleztem, semmi sem halad egy végkifejlet felé, tehát akár sokkal rövidebb is lehetett volna a termék, de legyünk optimisták, és örüljünk annak, hogy megúsztuk ennyivel. Nem vagyok műértő, hanem laikus, és éppen ezért, ha úri kedvem úgy hozza, nem foglalkozom az olyan kritikai furmányosságokkal, mint a vizsgált alkotás saját kontextusában való értékelése. Engem totál hidegen hagy, hogy az ötvenes évek Amerikájában esetleg ez volt az első olyan széles(ebb) körben forgalmazott film, ahol voltak közeliben ábrázolt cicik. Már most leszögezem, hogy végső itéletem meghozásánál ez a roppant fegyvertény nem tudta meglágyítani szívemet. Az Immoral Mr Teas egész egyszerűen nézhetetlen. Ehhez képest a Dr X bosszúja egy Die Hard sorozat, egy részbe sűrítve. Csak profiknak, igazi nagymenőknek ajánlom. A többieknek csak szakértői felügyelet mellett.
Kedvcsináló:
