Night of the Ghouls (1959)

Rendezte: Edward D. Wood Jr.
Írta: Edward D. Wood Jr.

A Night of the Ghouls megnézése után az első benyomásom az volt, hogy Ed Wood – eddigi tapasztlataim alapján – ezzel a filmmel került legközelebb ahhoz a műfajhoz, amit a finnyásabb mozilátogató Scorsesevel, Coppolával, Hitchcock-kal, stb. azonosít. Ebben a 69 percben van kérem bevezetés, tárgyalás és katartikus befejezés is. Nincs megmagyarázhatatlan negyedórás ámokfutás, mint a Glen vagy Glendában (aminek a maradék játékidejét jobb, ha nem is említjük), nincs az az alkoholtól bűzlő szétcsúszás, ami beárnyékolja Doktor X bosszúját. Persze fogásokat így is könnyen találhatunk a filmen.

Fussuk át néhány tőmondatban a történetet: Dr. Acula, egy médium, az erdőszéli temető melletti kísértetházban hozza vissza az életbe klienseinek elhunyt rokonait, barátait. Egyre több a ház körüli furcsa esemény, a rendőrök szimatot kapnak. A végén a jó győz – egy Ed Wood zsenijéhez méltó, hihetetlen csavar után, amit nem árulok el, mindenki nézze meg magának. A párbeszéd meglepően magas színvonalú, és, mint már írtam, kellemes meglepetést okoz a cselekmény lezajlása is. A narráció annyira húzós lett, hogy a csapnivaló hangok, olcsó trükkök fel sem tűnnek. A vágási technikába fölösleges belemenni, mivel Ed Wood életműve esetében nem lehet tudni, hogy a talált tekercsek, a nappali és esti, szabadban, illetve stúdióban felvett anyagok, és a védjegynek számító villámlások, felhőszakadások véletlenszerű egymáshoz passzintása a dilettantizmus, vagy a művészi látomás része. A film legnagyobb hiányossága a színészi alakításokban mutatkozik meg. És most nem a szokásos Lugosi-féle mosolyfakasztó bakikról beszélek, hanem kőkemény, színtiszta vászonszennyezésről.

A főszereplő egy bizonyos Bradford hadnagy, aki az első pillanattól az utolsóig egy frakkban játszik. Ő az a rendőr, akit megillet a házkörüli szimatolás nemes feladata. Természetesen nem lehet karakterről beszélni, itt minden szereplő csak eszköz arra, hogy a történet eljusson A-ból B-be. Duke Moore kifejezetten korrektül játsza a középkorú zsarut, bár van egy sanda gyanúm, hogy akárki képes lett volna ezt a szerepet tisztességesen lehozni. Az igazi mélypontot Paul Marco alakítása jelenti. Ő az a rendőr, aki arra hivatott, hogy míg Bradford a házban matat, ő autójában fedezi a környéket. Mihelyst meglát egy "szellemet" (egy nőt, aki mellesleg őt észre sem veszi, a tekintetéből áradó áhítatból pedig lerí, hogy egy magasztosabb terv szereplője, aki nem fog vacakolni egy betoji rendőrrel), azonnal elkezd össze-vissza lövöldözni. Tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szolgáljon és védjen, mert feltehetőleg a saját anyukájától is megijedne. Még a cigarettát is úgy szívja, mint aki attól fél, hogy leég a szája. Marco szerepét olyan naívan, még Wood filmjeihez képest is újszerű amatőrséggel adja elő, hogy azt lehetetlen fogalmi szintre hozni, egyszerűen látni kell. De vegyünk egy mély levegőt, és figyelő tekintetünket fordítsuk a többiekre. A főgonosz, Kenne (avagy Kenneth) Duncan színészi teljesítménye után az ember megérti, hogy miért volt Lugosi és Wood legalább akkora páros, mint Stan és Pan, Tom és Jerry, Magnum és Higgins: Wood horrorfilmek legyártására született, Lugosi pedig maga volt a horror. Annyira egyértelműen illik rá az őrült zseni szerepe, hogy az ő hiánya kell ahhoz, hogy ez nyilvánvalóvá válljon. A Dr. Acula szerepében pompázó Duncan egyáltalán nem félelmetes, nem őrült, nem zseniális, hanem színtelen és szagtalan. Lugosinak nem kell egy mély karakter, hogy megtöltse azt lélekkel. Még az olyan megalázó szerepeket is teljes átéléssel és szenvedéllyel játszotta, mint amilyen a Glen vagy Glendában jutott neki. Duncan ez alapján a film alapján tipikusan az a fajta színész, akinek bármilyen szerep kerül a kezei közé, az menten a pokol legmélyebb bugyraiba jut, és kárhoztatódik el az idők befejeztéig. Marconál csupán annyival jobb, hogy a csapnivaló, pocsék, nézhetetlen szavakkal leírható stílusa. A többi szereplő pedig annyira gyenge, hogy nem érdemes pazarolni rájuk a biteket, így hát tegyük is félre őket, és lássuk a képeket.

A 69 perc stúdióban rögzítettt, matt falfelületek és csekély kiegészítők között pereg le, néha pedig nap-, illetve holdfénynél felvett, szabadtéri totálokat is kapunk, emellet a jól bevált, talált villámlásokat Wood ezúttal sem felejtette otthon. Ezek bájos keveredése soha nem teszi egyértelművé, hogy milyen napszakban is járunk. Rokokós burjánzása miatt érdemes külön kiemelni a legelső szellemidézéses jelenetet: nem szeretnék sokat írni magáról a szeánszról, általános iskola alsó tagozatából mindenkinek megvannak saját emlékei az esemény lefolyásáról, sok újdonságot a film ehhez képest nem nyújt. A díszlet az, ami tipikusan Wood, ami csakis az ő fejéből pattanhatott ki. Az asztalfőnél ül Dr. Acula, fején körbetekerve egy WC papírra emlékeztető selyem, melybe az ezotériát kiemelendő egy nagy pihés madártoll, és valami bizsu van csippentve. Előtte, az asztal közepén egy kristálygömbbe zárt koponya díszeleg, balján pedig egy néni foglal helyet, mellette ifjú vőlegénye. Bradford hadnagy (aki folyamatosan hitetlenül rázza fejét) mellettük/mögöttük áll, míg az asztal jobb oldalán három csontváz réved maga elé, az egyiknek még haja is van. Dr. Acula nem is egy széken, hanem egy koponyákkal díszitett trónon ül, és felszólítja a nagytudású, mélyentisztelt holtat, hogy kelljen fel, és lássa el jótanácsokkal az élők sora közt hagyott özvegyét. Mielőtt ez megtörténe, látunk egy damilokon belógatott trombitát, egy nehezen azonosítható tárgyat (nekem első ránézésre egy hajszárítótartozéknak tünt, de ha valaki kinyomozza, hogy pontosan mi az, kérem ne legyen rest megosztani velünk felfedezését), és valakit, aki lepedő alatt, a kezeit lóbálva eloldalaz balról jobbra. Ezután jön a kedvencem: egy meglehetősen beteges mimikájú feketebőrü, szafarikalapos férfi. Mindezt olyan hangeffektusokkal megsegítve, amilyenek már a film elkészülésének idején sem számítottak félelmetesnek, de annál inkább gagyinak. Repülő trombita és hajszárító, szellem, ébenfekete őrült: nincs még egy rendező, aki képes ezeket a látszólag egymástól távol álló elemeket képes lenne rendszerbe sorolni. Miután a szimbólumok e tarka kavalkádja tova illen, láthatóvá válik a terem jobb oldalán elhelyezett koporsó, melyből egy hulla, amennyire tud, felkel, és illedelmesen, végig a néni szemébe nézve mondja a mondókáját. Zseniális. Nincs fölösleges késleltetés, öncélúan lappangó feszültség, egy szó, mint száz, dramaturgia: van helyette a szemnek tetszetős, mindenféle repülő lom, sok csontváz, öreg nő és fiatal vőlegény, továbbá egy alulról megvilágított Acula.

Végigolvasva az eddig írtakat, felevenítve a látottakat, nem könnyű meghozni a verdiktet. Kétségtelen, hogy az eddig látott Wood filmek közül ennek van a leghúzósabb, legpörgősebb sztorija. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy kinek a filmjéről beszélünk, márpedig egy Wood filmnek kötelessége abszurditásával, esetleg butaságával, szélsőséges esetekben szétesettségével is helytállnia. De akárhogy csűröm-csavarom, ez egy nagyon szimpla darab. Van füle is és farka is, ami a rendezővel ismerkedőnek imponálhat, de nekünk, elkötelezett rajongóknak ez kevés, mert nekünk nem fül meg farok kell, hanem egy ismeretlen anatómiájú szörnyeteg. Egy pillanatig se legyek félreértve, ez a film egy fokkal sem kommerszebb, és fogyaszthatóbb, mint a többi Wood ópusz, a színvonal természetesen ott van, ahol azt keresni szoktuk. De tény, hogy más, mint a többi. Nem az egészben vannak otromba hibák, hanem a részletekben találhatunk kisebb-nagyobb csúsztatásokat. De ezer szónak is egy a vége, kijelenthetem, ezúttal nem fagyott arcomra a mosoly, annak ellenére hogy a filmet az első kockától az utolsóig élveztem. Könnyed vasárnap esti mozi, kezdőknek ajánlom, mint belépőfilm, haladók pedig már úgyis látták.

IMDB

A mű több darabban megtekinthető a YouTube-on, itt az első rész: