Kezdődik az új szezon, mi is ébredezünk, de mielőtt folytatnánk utazásunkat a méltatlanul elfeledett filmek birodalmába, hadd ajánljak a nyájas olvasónak egy kíváló szerda esti programot. A tovább után rövid hivatalos közlemény, majd pár soros személyes ajánló következik.

Ganja & Hess (1973)

Írta és rendezte: Bill Gunn

Már nem is tudom felidézni, hogyan akadtam Bill Gunn hányatatott sorsú munkájára. Az biztos, hogy a helyzet annak idején sem volt könnyebb: Gunn filmje hiába volt az 1973-as cannes-i Kritikusok Hetének egyik legnagyobb sikere, az amerikai piac, pontosabban a Kelly/Jordan Enterprises stúdió félt a rendhagyó módon kreatív mű esetleges bukásától. A csalódott producerek nyomát sem lelték a mainstream blaxploitation filmek akciódús együgyűségének, minek folyományaként lehúzták a rolót Gunn és csapata előtt, felbéreltek egy szkriptdoktort, aki háromnegyedére csonkolta az alkotást, és a roppant eredeti Blood Couple (később Double Possession) címen visszadobta azt. Mondanom sem kell, ez az újrafazonírozás volt az utolsó csepp a pohárban: a reciklált anyag az ég világon senkit nem érdekelt, és sikerült majdnem örökre taccsra vágni az eredeti művet. Szerencsére a sors valamelyest igazságot szolgáltatott, hisz a fent említett stúdió végül a történelem süllyesztőjében végezte, a Ganja & Hess legendája a rengeteg csapás ellenére mégis képes volt szájhagyomány útján fennmaradni, és negyed évszázaddal elkészülése után eredeti formájában került ismét forgalomba, először videókazettán, nem sokkal később a kor igényeinek megfelelően DVD formátumban. Az egy dolog, hogy azóta ez a forgalmazás is megszűnt, de az internetnek hála kis kutatással és türelemmel be lehet szerezni a művet.

Attack of the Killer Tomatoes (1978)

Írta: John De Bello, Costa Dillon, Steve Peace, Rick Rockwell
Rendezte: John De Bello

Nagyon sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kilábaljak az alkotás okozta sokkból, és józan itélőképességem visszatértével rávegyem magam arra, hogy elmeséljem a történteket. Az Attack of the Killer Tomatoes címe pontosan azt takarja, amit kapunk: az igénytelen kivitelezésű hülyeség megdicsőülését keservesen lassan lepergő 87 percen át, minek után beköszönt a jól ismert, buta pislogásokban kifejeződő "miért pont én?" érzés is. Ugyanakkor vitathatatlan tény, hogy az alkotás elmulasztása gyakorlatilag egyenlő a szakmai hitelvesztéssel is. Bármennyire is fáj, aki egy kicsit is komolyan gondolja a B-filmezést, annak ezt az alkotást muszáj látnia.

Blue Sunshine (1976)

Írta és rendezte: Jeff Lieberman

Utoljára a rossz emlékű Monolith Monsters előtt éreztem ehhez hasonló türelmetlenséggel vegyített kiváncsiságot, ám szerencsére ezúttal nem pofáraesés lett a vége, mert a Blue Sunshine vitán felül minden idők egyik legjobb horrorfilmje, és az, hogy miért lett ilyen méltatlanul elfejetve, kész rejtély. Az elmúlt néhány limonádé ízű hét után végre kapunk egy igazán dögös, eredeti, kreatív hátborzongató művet, amit egyszerűen vétek kihagyni.

Warlords of Atlantis (1978)

Írta: Brian Hayles
Rendezte: Kevin Connor

Egészen fél órán keresztül teljes frászban voltam, hogy a két héttel ezelőtti free jazzel fűszerezett, hétköznapi értelemben vett jó film után ismét cserben hagyott szerencsém, és a totál idióta cím ellenére egy abszolút vállalható alkotás kerül terítékre. De legördült a kő szivemről, mert az alkotók nem álltak meg harminc perc után, és hagyták, hogy egy minden részletre kiterjedő, elképesztő hülyeségáradat vegye át az irányítást a képkockák felett. A Warlords of Atlantis tipikus példája annak az esetnek, amikor valaki fejében összeáll egy grandiózus kép, aminek megvalósításakor közrejátszik az emberi tökéletlenség, és minden egy kicsit bénára sikerül.

Grizzly (1976)

Írta: Harvey Flaxman, David Sheldon
Rendezte: William Girdler

Mióta világ a világ, az igazán nagyszabású alkotások fokmérőiként tekintünk a minden részletet gátlástalanúl nyúló koppintásokra. Nincs is ebben semmi különös, hisz ha egy recept bevált, akkor minek változtatni rajta? Azzal persze nem mondok újat, hogy az utánzatok kivitelezésébe soha nem volt szokás annyi energiát fektetni, mint reklámozásába, ami jelentősen meghatározta a végeredmény élvezhetőségét. Volt azonban egy maréknyi lelket számláló stúdió Amerika keleti oldalán, egészen pontosan Atlantában, ahol tökélyre fejlesztették a lelkiismeretet nem ismerő lopást. A mai napon megismerkedünk a rövid, de annál jelentősebb múltú Film Ventures International stúdióval, illetve egyik tipikus munkájukkal, az 1976-ban legyártott Grizzlyvel.

Space is the Place (1974)

Írta: Sun Ra
Rendezte: John Coney

Csalódást kell okoznom azoknak, akik azért néztek be, hogy felmarkolják heti hülyeség-adagjukat, mert ezúttal egy kakukktojás kerül teritékre. Az eheti alkotás rendezője, pontosabban szellemi atyja nem tetőtöl talpig dilettáns, nem is lökött, hanem a múlt század egyik kíváló, megbecsült, ám méltatlanul hanyagolt művésze. A továbbiakban nem is annyira a munkával, mint annak nagyhatású alkotójával, a free-jazz egyik vezéregyéniségével, Sun Rával fogunk megismerkedni.

The Giant Spider Invasion (1975)

Írta: Robert Easton, Richard L. Huff
Rendezte: Bill Rebane

Újra fantasztikus a hangulat blogunk házatáján, hisz a múlt héten sikerült belebotlani egy egészen kíváló alkotásba. Szinte teljesen megfeledkeztem a bolygónkat veszélyeztető bestiákról és az ellenük vívott ádáz küzdelmek krónikáiról, erre tessék, teljesen váratlanul betoppan egy alkotás, amiben hatalmas méretű pókok tizedelik a békés földlakókat. A sok blaxploitation után felüdülésként következzen a klasszikus szörnyhorrorok egyik legjobban sikerült hetvenes évekbeli újragondolása.

Sugar Hill (1974)

Írta: Tim Kelly
Rendezte: Paul Maslansky

Tavaly nyáron megkezdett, január közepéig tartó téli álmunk leteltével itt az ideje, hogy ismét beálljunk a futószalag mögé, és ott folytassuk, ahol annak idején abbahagytuk. Szezonnyitó alkotásunk, a Sugar Hill ugyan nem lesz kötelező vizsgaanyag, de mindenképp érdemes egy csendes délutánt átaludni a könyvtárban az alkotással foglalkozó szakirodalom társaságában: ez a film egy igazi Gesamtkunstwerk, van itt olasz maffia, afro-amerikai összetartás, voodoo fekete-mágia, zombik, zsaruk, szerelem, gyilkosság, egy szóval minden, amit egy hétköznapi B-mozi rajongó elvárhat.

Zardoz (1974)

Írta: John Boorman
Rendezte: John Boorman

Ahogy olvastam a szakirodalmat, a megannyi elemzést, egyre nyugodtabb lettem, hisz nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem csak én nem értettem kis túlzással egy büdös szót sem az eheti alkotásból. A legtöbb írás ízét a jókedvű, már-már rajongásba áthajló tanácstalanság adta, és azok a szerzemények, melyek valamiféle rendezőelvet próbáltak belemagyarázni az alkotásba, általában ugyanolyan értelmetlenné és fárasztóvá váltak. A Zardoz relatíve alacsony költségvetésből próbálta összehozni az örök élet utópiáját, Sean Connery lófarokba komponált frizuráját, egy hatalmas, repülő sziklafejet, és Beethoven VII. szimfóniáját egy poszt-apokaliptikus környezetbe csomagolva – jelentem, a vállalkozás hibátlanul sikerült. Rég éreztem magam ennyire rosszul filmnézés közben.