HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

Gyöngyszemek az '50-es, '60-as évekből #3: The Monolith Monsters

2009.02.16. 00:46 nakamura

The Monolith Monsters (1957)

Írta: Jack Arnold és Robert M. Fresco története alapján Norman Jolley és Robert M. Fresco
Rendezte: John Sherwood

Amikor először olvastam a címet, teljesen le voltam nyűgözve. Hosszú perceken keresztül csak ízlelgettem ezt a két szót, melyek tele vannak sötét tónusú, kerekségükben önmagukba forduló O betűkkel. Az alliteráció a maga lehengerlő, vad örvénylésével órákon keresztül hipnózisban tartott, úgy éreztem, a mély magánhangzók ilyen frappáns egymás mellé rendezése egy földindulás erejét megszégyenítő ritmusszekcióvá transzponálódik. Monolith Monsters: káosz, apokalipszis, félelem és bátorság, zsigeri érzelmek, egy hatalmas üvöltés, titokzatos éjszakai rituálék, szürkület, újjászületés. Vannak olyan szavak, melyek puszta látványukkal képesek tekintélyt parancsolni. Ha kettő ilyet is találunk, az az energiák félelmetes erejű koncentrációjához vezet. Ilyen a Monolith Monsters is. Szinte égnek ujjaim, ahogy leütöm a billentyűket.

Aztán eljött a pillanat, amikor először láttam a trailert. Az én szívemet amúgy is könnyen meg lehet lágyítani az '50-es, '60-as évek olcsó horrorfilmjeinek esztétikájával, de nem számítottam arra, hogy eddig is magasfeszültségű lelkiállapotom még inkább felkorbácsolódik. Hatalmas robbanások, döbbenetes erő, szuggesztív látvány, fogvacogtató zenei aláfestés, és már megint a szavak. Nem is feltétlenül az az érdekes, hogy mely szavakról beszélünk, hanem hogy milyen nyers tálalásban találkozunk velük. Mintha fejbe dobnának velük. Egész egyszerűen annyira le voltam nyűgözve már attól a kevéstől is, amit láttam és hallottam, hogy úgy éreztem, ez nem is film, hanem a férfiváérés hétpróbás kihívása. És mint minden kisfiú, én is egyszerre remegtem a félelemtől és izgalomtól. A napok ilyenkor éveknek tűnnek, az utolsó várakozással töltött pillanatokra ereimben a vér már elviselhetetlen mértékben felforrt. De a felkészüléssel eltöltött hetek végül lezárultak, amikor egy sokat gyakorolt mozdulattal fogtam a DVD-t, beültettem trónjába, és megnyomtam lejátszómon a háromszög ábrával díszitett gombot. Végre.

John Sherwood a kedvenc rendezőtípusom megtestesítője. Az '50-es években dolgozott, három filmjéből kettő horror, valójában rendezőasszisztensi munkásságával vívta ki a halhatatlanságot, és nulla fellelhető információt hagyott maga után. Az alkotás forgalmazója a Universal filmstúdió volt, ahonnan abban az évtizedben 346 film került a mozikba, ez azt jelenti, hogy majdnem minden hétvégén készült valami műalkotás, és hogy milyen színvonalúak, arról talán néhány filmcím elárul egyet s mást: War of the Planets; Money, Women and Guns; The Thing That Couldn't Die; The Creature Walks Among Us, Sherwood másik horrorja. De mi most koncentráljunk minden idők egyik legjobb című filmjére, a Monolith Monstersre.

Ott hagytam tehát abba, hogy maratoni várakozás után végül roppant izgalmak közepette elindítottam a filmet. A főcím hatásos, tetszik, az első képkockák rendben vannak. Már meg se lepődök azon, hogy egy bársonyos tónusú narrátor, mint valami idegenvezető, eldarálja nekünk a legfontosabb információkat, megteremtve ezzel az alkotás kontextusát, majd ahogy jön, úgy távozik, mi pedig megtesszük az első bátortalan lépéseket. Egy díszletekből (megjegyzem, igényes díszletekből) összetákolt városkában járunk, melynek határait sziklák jelzik. A tájképek nem a Russ Meyer-féle természetimádat vizuálisan lenyűgöző felvételeinek sorát gazdagítják, dominánsabbak az enyhén szürrealista felhangokkal bíró, különös szögekből készült felvételek. A film elején a napsütéses órák száma magas, látunk néhány puritán, mindenféle komponálási elvet megtagadó sivatagi felvételt, egy különös, vihar előtti csend érzetét keltve ezzel. Ahogy végkifejlet felé közeledve kialakul egy organikus rendszer, egyre több az esős, illetve éjszakai felvétel, mely nemcsak vizuális szempontok alapján, hanem filozófiai síkon is értelmezhető gesztus. A sajátos rendszeren belüli átgondolt szerkesztés következetessége alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy az operatőri munka kiválóra sikerült. A látvány vitán felül legfontosabb eleme azonban minden kétséget kizáróan a speciális effektusok tálalása. Az alkotás csúcspontja felé közeledve a hatalmas kövek szinte lélegeznek, haláltáncot járnak a város körül, és olyan baljós árnyékokat vetnek, mintha de Chirico metafizikus korszakának valamelyik ismeretlen darabja elevenedne meg a vásznon. Mindennek teljesen ellentmond az alacsony büdzsé, és hogy a film keletkezésének éve 1957. Le a kalappal, a relatíve sok béna felvétel (van egy eszméletlen trehányul összezúzott kunyhó, improvizált teleszórással beborított kövekkel), gagyi trükk ellenére mégis a hatalmas és pusztító kövek látványa ég bele a néző emlékezetébe, ami nem kis teljesítmény, mert a játékidőnek csak egy nagyon kis részéről van szó. Az aláfestő zene nem próbál külön életet élni, úgy dallamos, hatásos és virtuóz, hogy nem zavaró – a jó horror B-zene kicsit olyan, mint a bíró a focimeccsen, akkor a legjobb, ha észre sem lehet venni, és büntetőt itél az ellenfélnek. Eddig minden rendben, de most elérkeztünk arra a pontra, hogy bejelentsem, van egy komoly baj.

Mégpedig a hihetetlen potenciál kihasználatlansága. A Monolith Monsters ugyanis arról szól, hogy egy meteorbecsapódás következtében gyilkos kőzet lep el egy csendes városka melletti sivatagot. Aki hozzáér, kővé dermed. A város geológusai döbbenten fedezik fel, hogy ha víz éri a kő felszínét, az növekedni, illetve szaporodni kezd. És hogy még nagyobb legyen a baj, egy orbitális nagy vihar mossa el a környéket, így hát valamit sűrgősen ki kell találni hőseinknek. Néhány tőmondatban ennyi, és ez első olvasásra egészen fantasztikusnak tűnik. Egy világűrből bolygónkra huppanó meteorban rengeteg lehetőség van, hasamra ütök és olyanok jutnak eszembe, mint ufozombik, akik egy galaktikus összeesküvés részeként nukleáris megfigyelőszerkezettel követik a kőzet pályáját, amire hőseink csak hajnalig tartó észcsaták és hihetetlen kalandok után jönnek rá; vagy mi lenne, ha a kőzet valójában egy gyerekkorában földönkívüliek által elrabolt őrült csillagászprofesszor apokaliptikus tevékenységének köszönhetően került a Földre – de abba is hagyom, mert nem kenyerem az önfényezés, és inkább nem sorolom tovább példáimat. Sajnos a Monolith Monsters olyan, mint egy Eva Herzigova plakát, szépnek szép, de semmire sem jó. Semmi szerencsejáték, szenvedély, semmi elborulás, minden tanári módon ki van centizve, nincsenek trancsírozások, csak stréberül kiszámolt klisé-villantások. Olyan, mintha nagyot lendülne a kéz a pofonra, de simogatásra gyengül, mire a mozdulat elérkezik a lényeghez. Nagyon fájdalmas ez, mert tényleg lenyűgözött a tálalás – a cím, a trailer, Sherwood munkássága –, de maga a főétel elég vérszegény. Nincs olyan pillanata a filmnek, ami ebből a kamaszkori, jókisfiús naivitásból és nyugodtságból akár egy pillanatra is kizökkenne. A forgatókönyvírók (ketten kellettek az ötlethez, és ketten annak realizálásához, ez összesen négy fő – döbbenet) megálltak ott, hogy egy átröhögött éjszaka után kiizzadták magukból minden idők egyik legidótább alapkoncepcióját. Azt hitték, itt már gond nem lehet, de sajnos tévedtek. Látszik, hogy minden egyes perc megírása kínlódás volt, hisz a párbeszédek annyira eszméletlenül primitívek, hogy akár egy majom is megtanulhat belőlük alapszinten angolul. A szereplők szintén beálltak a sorba, és a lehető legkevesebb átéléssel és eredetiséggel próbálták megúszni a melót, ami azt jelenti, hogy itt már kollektív kultúrapusztításról beszélhetünk. Annak is a legaljasabb szándékkal elkövetett fajtájáról. Hisz ki ne kapná fel a fejét egy világűrből idekóborolt gyilkos meteorit horror filmen megelevenített történetére? Végre nem unalmas, zöld kezes-lábasba bújt bohócokat kell kesztyűbe dudálni, hanem kommunikációra képtelen, és ezért még könyörtelenebb, válogatás nélkül pusztító kavicsokkal. De sajnos, mindig ugyanarra a következtetésre jutok: Sherwood filmjének amilyen nagy füstje van, annál kisebb a lángja. Hatalmas csalódás.

Ahogy lepergett előttem a 76 perc, azzal kellett szembesülnöm, hogy átvertek. Pedig aki ismer, nagyon jól tudja, velem nem könnyű kibabrálni, olyan sok filmet megnéztem és megemésztettem már, hogy kellőképpen dörzsöltnek érzem magam akármilyen film formájába öntött agytámadás visszaverésére. De a Monolith Monsters mindennél övön alulibb. Utoljára vegyük elő, mi az alkotás kontextusa, és mi maga a film: gyilkos kavicsok, horror, megoldhatatlannak tűnő probléma, egy vészhelyzet által összekovácsolt, mindenre kész csapat. És ebből mi állt össze az alkotók fejében: egy unalmas, minden szempontból kiszámítható, bölcsödébe illő tanmese a jó győzelméről – mi ez, ha nem átverés? Beismerem, talán én is hibáztam, amikor ennyire beleéltem magam a várakozás pillanataiba, talán túl magasra helyeztem a lécet. De akkor is, nagyon dühös vagyok, és ez elsősorban azért van, mert ez a film a messze földön híres sztoikus nyugalmammal és bizalmammal élt vissza, az egyetlen pozitívuma az alkotásnak, hogy nem bukkan fel benne Céline Dion. Ez pedig elég kevés. Summa summarum, az alkotást profik már 4 éves korukban látták, és már akkor sem vették komolyan, laikusok pedig felejtsék el, mert még azt fogják hinni, hogy engem csak az önkínzás mozgat ezen a pályán.

IMDB

Szólj hozzá!

Címkék: horror mocsok sci fi john sherwood

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr62945698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása