Women in Cages (1971)

Írta: David Osterhout, James H. Watkins
Rendezte: Gerardo de León

A hetvenes évek egyik nagy eseménye volt a csajok-a-börtönben témakörű filmek elterjedése, melyek közül mi kettőt fogunk tüzetesebben megvizsgálni. Ezek közül az első a Women in Cages, ami már csak azért is alapműnek számít, mert a kor egyik legmenőbb színésznője, Pam Grier ebben kapott először főszerepet (egy egészen iciri-picirit látható a Beyond the Valley of the Dolls-ban is, amit Russ Meyer sorozatunkban néztünk meg), beindítva ezzel egy parádés és egyedülálló karriert. Ennek ellenére róla ezen a héten még nem fogok bővebben nyilatkozni, igérem, a höggyel hamarosan újra találkozunk, a Women in Cages így is napokon át elhúzódó konferenciák és kerekasztalbeszélgetések témája lehetne.

Börtönben ücsörgő nőkröl már egészen korán, a harmincas években is készítettek B-filmeket, de igazából a hatvanas évek végéig kellett várni az első olyan alkotás megjelenéséig, ami megfelelt a műfaj napjainkban klasszikusnak számitó definíciójának. Ez volt a Love Camp 7, 1969-ből, melyben a nagyközönség először találkozhatott életükért küzdő rosszlányokkal és sátáni kegyetlenségű őrökkel, kiket az idézett alkotásban még ugyan férfiak keltettek életre, az idők során azonban a műfaj egyik jellegzetességé vállt, hogy a fegyencekhez hasonlóan nők játszották el az őröket is, ami megduplázta az esztétikai élményt, és könnyebben el lehetett adni a női erotika témakörében feltehetően érdeklődő hozzáállású közönségnek. Ezek után nem túl meglepő, hogy a women-in-prison (mostantól WIP) filmek szép lassan a leszbikus szerelem kicsit perverz, de mégis ártatlan meséivé válltak, azoknak, akik a kegyetlenkedésre inkább fogékonyabbak, a Love Camp 7 egy másik, nem túl bizalomgerjesztő névre hallgató műfaj, a nazisploitation (vagy nazi exploitation) kialakulása miatt lehet fontos, ami elsősorban abban különbözik a hagyományos WIP filmektől, hogy a cselekmény a náci Németország titkos, leszbikus orgiáktól bűzlő koncentrációs táboraiban zajlik, hangnemében pedig valamelyest brutálisabb, a tabukat pedig hatásvadász nyíltsággal feszengeti.

E rövid bemutató után pedig térjünk rá az eheti menüre. A Women in Cages rendezője nem más, mint a Fülöp-szigetek mozitörténelmének legsikeresebb alakja, Gerardo de León. Gerardo eredeti foglalkozását tekintve sebész volt, de annyira szerette a filmeket, hogy nagy szerencsénkre beszállt az üzletbe. Hogy nem egy önjelőlt dilettánsról van szó, azt bizonyítja, hogy jópár alkotásban színészként is helyt állt, illetve hogy akármit csinált, az megnyerte a Fülöp-szigetek Oscarjának nevezett FAMAS díját, ami összesen hétszer jött össze, ebből háromszor zsínorban – sikerült ez akárkinek a tengerentúlon? Hát nem. De León hosszú és fényes karrierje során rendezett történelmi háborúsat (The Walls of Hell), de a legismeretebbek a vérben tocsogó horrorok (Mad Doctor of Blood Island, Brides of Blood), majd 1975-ben, halála előtt hat évvel végleg visszavonult.

A Women in Cages a művész úr késői korszakában készült, ami magyarázza a viszonylag gördülékeny, egyenletes ritmusú prezentációt. A filmben végigkövethetjük egy ártatlanul sittre vágott lány, Jeff megpróbáltatásait cella- és börtöntársai között, mely végül egy pattanásig feszült megszökésben, és alvilági szervezkedősékeben kulminálódik, a happy end pedig elmarad. Az biztos, hogy ennek az alkotásnak nem a mindenféle eredetiséget mellőző és minimális dramaturgiai érzékkel megfaragott története az erőssége. Szinte tízpercekre előre meg lehet jósolni a következő eseményeket, és nem tököltek a dolgok túlmagyarázásával sem, íme néhány példa a sok közül: Jeff miért nem veszi észre, hogy drogcsempész barátja, aki egy yacht fedélzetén kuplerájt műköttet, nem akar segíteni neki, sőt, szinte azonnal faképnél hagyja, ahogy az sincs letisztázva, hogy hősünk egyik cellatársa, a heroinfüggő Stoke, aki ugyan egy kis narkóért cserébe mindent elkövet azért, hogy Jeffet eltegye láb alól, mégis bizalmasa és mindenben segítő barátnője tud lenni, és arra sem kapunk magyarázatot, hogy harmadik társuk, Theresa, aki egyébként a börtön-igazgatónő, Alabama szeretője, miért futkározhat fel-alá egy méretes pengéjű pillangókéssel. Finoman szólva nincsenek átgondolva a részletek, de csak úgy, mint pl. Ed Wood, vagy az Astro Zombies esetében, ez egyáltalán nem zavaró. Ennek a munkának az erőssége a műfaj esztétikájának felturbózásában keresendő, ami alatt a jellegzetességek, alapvető klisék és fordulatok nem túlzásba vitelét, hanem pontos adagolását értem. Ha a történet annál több lenne, mint amennyit az imént nagy vonalakban felvázoltam, már sok lenne. A WIP-filmekből nyugodtan hiányozhat a csavaros, több szálon futó, cikk-cakkos logikájú cselekmény, mert helyette kapunk állati ösztönök által vezérelt, mindenre elszánt amazonokat, alvilági bűnözőket, szívtelenségük mértékével egyenesen arányos combhosszúságú rendőrnőket, egy szó, mint száz, mindent, ami szem-szájnak ingere. Persze ezt lehetne akár rosszul is csinálni, de Gerardo de León esetében ez szerencsére nem így alakult. Ahelyett, hogy egy műfaji korlátokkal kisérletezgető, unalmas, bizonyításkényszer vezérelte álművész humbukot kapnánk (lásd Barbarella, Mondo Topless, vagy a múlt heti), már öt perc elteltével tudni lehet, hogy klasszikussal van dogunk. De León nagyjából ennyi idő alatt tisztázza le, hogy mi a helyzet: csajok, börtön és bűnözés, utoljára Kafka A kastély c. regényénél volt hasonló élményben részem, ahol az első oldal aljára érve az ember úgy érzi, már legalább a könyv felénél tart. Ennek a hatásnak az elérésében oroszlánrészt vállal a kíváló színésznői teljesítmények egész sora. Külön kiemelném ezek közül a drogfüggő Stoke szerepében játszó legendás Roberta Collinst. Stoke-ról szinte semmi háttérinformációt nem tudunk meg azon kívül, hogy Rudy, hősnőnk rosszéletű párja szállítja neki az anyagot, Collinsnak köszönhetően mégis komplex figura elevenedik meg előttünk. A művésznő alakítása azért bámulatos, mert az életre keltett karakterben ugyan semmi szeretnivaló nincs, hisz drogfogyasztásával, bűnözésével és kétszínűségével rossz példát mutat a kislányoknak, ennek ellenére mégsem egy csinos mosoly mögött bujkáló őstahót kapunk. És most nem arról van szó, hogy a B-mozi nézéshez amúgy is nélkülözhetetlen, magas pörgészámú tolerancia-, illetve empátiaforrások adják a plusszpontokat, Collins tekintetében tényleg egyszerre van ott az elesettség és az elnyomó erő, a rettegés és kegyetlenség, de mindezeknél is húsbamarkolóbb a szeretetéhség és bizonytalanság. Ahogy mondani szokás, a dögös külső érző szívet takar.
A cellatársak közül rajta kívül nem tartom szerencsésnek az egyes személyek kiválasztását, sokkal közelebb jutunk a megoldáshoz akkor, ha egy kalap alatt vizsgáljuk meg a hölgyeket. Ott van Jeff, a klasszikus ártatlan leányzó: hosszú, szőkésvöröses haj, idétlen frufruval, jámbor magassággal és a sírógörcs határán mozgó gesztikulációval. Az ő ellentéte Theresa, aki négyük közül talán a legcsibészebb: amellett, hogy bicskájával terrorizálja barátnőit, sutyiban összejár Alabamával annak irodájában, ami azért igazán érdekes, mert cellatársaival ugyan eszméletlen nagyképűen és csúnyán viselkedik, azért az kiderül, hogy ő, a jégkirálynő bizony fülig szerelmes a goromba asszonyságba, sőt, szerelme miatt életét is veszti. A negyedik szereplőnek nem jut eszembe a neve, nem is véletlenül, ő amolyan pótlék-ember, aki nem zavar sok vizet, viszont amikor kell, akkor segít a rászorúlónak. Négyük, Stoke, Jeff, Theresa és a negyedik lány kapcsolata a szélsőségek közt hullámzik, hol az egyik, hol a másik vállalja fel a főpackázó szerepét, de a szabadság iránti vágy illetve az autoritással való visszaélés elszenvedése összekovácsolja őket, és ha nem is alkotnak olyan ütőképes kvartettet, mint a Beatles, azért borsot tudnak törni ellenségeik orra alá.

Annak ellenére, hogy a Women in Cages fontos Grier karrierje szempontjából, a figura mögött álló színésznőről majd csak egy másik irományban fogok megemlékezni. Egy pár szóban azért érdemes kitárgyalni az általa eljátszott ősgenya Alabamát, a korrupt, sebzett múltú börtönigazgatót. Alabama közhelyek durrogtatásán kívül mással nagyon nem veteti észre magát, hacsak nem számítjuk ide azt, hogy van egy guillotine-nal felszerelt kinzókamrája, ahová hasraütéses alapon levisz lányokat, és szivatja őket, de ez inkább gagyi, mint rettenetes. Grier nem Alabama szerepében vállt azzá aki, de ez elsősorban nem az ő hibája, mert ez a karakter annyira egyszerű, mint egy bot. Grier sajnos fölöslegesen ad bele apait anyait, – ami legfőképp az alkotás második felében szembetűnő, mikor is a menekülő rabok túszává válik – Alabama figurája annyira esetleges és sablonos, hogy nehéz elhinni, amit látunk. Kb. olyan, mintha Pierce Brosnan hokikapust játszana egy sportdrámában. Nem kritikán aluli amit látunk, csak kicsit furcsa. Grier hiába hatalmas formátúmú színésznő, túl szimpatikus és jófej ahhoz, hogy elhitesse velünk, hogy ilyen öncélúan gonosz is tud lenni.

De ennek gyakorlatilag semmi különösebb jelentősége nincs. A Women in Cages maga a WIP: az aláfestő zene amikor kell, dögös, a helyszín, a Fülöp-szigetek pedig hibátlan. Nyílván elsősorban a költségvetés szűkössége miatt esett a választás a világnak e félreeső szegletére, de nagyon fontos, hogy a rendező szülőföldjéről van szó. Kis túlzással azt lehet mondani, a film második felében, a dzsungelben bújkálásos epizódban nincs rossz természeti kép, sőt, amikor a rabokat üldöző fejvadászok összecsapnak a csajokkal és az őket védő maffiozókkal, az kifejezetten tanítani való, az este felvett felvételek sziluettjei kiemelik a küzdelem koreográfiáját, aminek a déli félteke szürkülete és a tenger egészen pazar, ugyanakkor elegánsan homogén felülete ad hátteret. De León ismerte a helyszínt sajátosságaival és apró részleteivel együtt, és szerény eszközeivel még arra is képes volt, hogy konkrétan megfogható értéket adjon a filmnek ismerete által. Ezen képek ellenpontjaiként szolgálnak a börtönben felvett jelenetek, ahol a néző az agresszivitás lencséjén keresztül szemléli az eseményeket. A filmnek ez az első része szinte klausztrofóbiát idéz elő a sok szűk kivágással, a díszletek minimalisták, de sokatmondóak, elég csak a börtön kápolnájára gondolni, ahol az ütött-kopott feszület minden, csak nem a remény és szeretet szobra, vagy az étkezőre, ahol egy hosszú asztal körül ül az összes rab, szürreálisan megtöltve ezzel az amúgy is különös teret.

Azt hiszem, a legfontosabb jellemzőket ezzel ki is tárgyaltuk, így hát itt az ideje, hogy figyelő tekintetünket az előttünk álló kihívások irányába szegezzük. A Women in Cages alapműnek számit a women in prison filmek között, és nem véletlenül. Ez az alkotás ritka példánya az erotika és akció, jó és rossz tökéletes arányú összekeverésének, a tálalás pedig hozza a hamisíthatatlan B-hangulatot. Én bármikor újra tudnám nézni, ha valaki elmúlt 9, de még nincs 99 éves, akkor nyugodtan velem tarthat.

IMDB