Beneath the Valley of the Ultra-Vixens (1979)

Írta: Roger Ebert, Russ Meyer
Rendezte: Russ Meyer

Elérkeztünk Russ Meyer sorozatunk utolsó darabjához, és ahogyan az a művész úr filmjeiben lenni szokott, mi is tartunk egy rövid összegzést a látottakról. Ugyan Meyer 2001-ben még összedobta a Pandora Peaks c. szösszenetet (melyben a címmel megegyező nevű gigamellű pornószínésznő eszik banánt és nyalogat fagyit), a témában igazán jártas szakértők számára nem vitás, hogy Meyer valójában a csúcson, 1979-ben fejezte be. A Beneath the Valley of the Ultra-Vixens színtiszta szoft-pornó, így sok olyan alapvető filmes koncepció kimarad, ami az eddigi alkotásokban még nyomokban felfedezhető volt: nincs történet, nincs ok-okozati összefüggés, de az is lehet, hogy már megint én vagyok túl szigorú, hisz vannak olyan társadalmak, ahol minden egyes probléma adekvát megoldása a dugás.

Gyorsan felvázolom, hogy a 93 perc 99 százalékában milyen körülmények közt zajlanak az akciók: Smalltown városában van egy pasi, Lamar, aki csak anális közösülés közben tud szexuálisan teljesíteni, ezért barátnője, Lavonia kénytelen fűvel-fával csinálni, mert neki derogál az análszex. Korai lenne azonban azt gondolni, hogy Lavonia egy kompromisszumos megoldásokra képtelen hetéra, mert kitalálja, hogy gyorsan megtanul spanyolul, elmegy go-go táncosnak, és egy kiváló álcának minősülő parókában eljátsza a mexikói táncosnőt a helyi lokálban. Lamar bele is sétál a csapdába, nem ismeri fel asszonyát, aki van olyan pimasz, hogy egy altatót csempésszen urának sörébe. Lamar mire ébred, már Lavonia izzad felette, majd megbeszélik, hogy elmennek egy orvoshoz, ahol reményeik szerint Lamar perverziói kicsit helyrerázódnak. Ki lehet találni ennek mi lesz a vége, a nővérke még kap egy kicsit hátulról, aki később Lavoniával ismeri meg Szapphó múzsáit, míg a doki Lamarra próbál rámászni, sikertelenül. Lamar szomorúan robog hazafelé, de támad egy remek ötlete, és elszalad a helyi vallásos közösség rádióállomásához, ahol a dúskeblű műsorvezetőnő egy fűrdőkádnyi szenteltvízben próbálja Lamar galamblelkét megtisztítani az análterrorizmus lépfenéjétől. Mondanom sem kell, mindeközben Lavonia sem unatkozik, amiből egy kisebb csetepaté lesz, mikor megérkezik az Igazi, de a vége happy-end, és ez így van jól. Ezek után lép elő Russ Meyer, aki átveszi a film narrátorának szerepét, és mesél nekünk a szereplőkről, a mögöttük álló szellemi áramlatokról, és viccesen megidézi következő filmjét, ami végülis nem készült el.

A filmmel kapcsolatos észrevételek, benyomások kiindulópontja a szoft-pornó, melyre jön egy jó nagy adag infantilis, blőd és tahó humor. Sose látjuk a lényeget, csak a körítést, a pozítúrák pedig mintha valami new age guru tantrikus-szex fantazmagóriáinak lennének a manifesztációi. Szokásomhoz híven erről a vonalról többet nem is szeretnék értekezni, sokkal izgalmasabbnak tartom, ahogyan Meyer minden helyzetbe belecsempészett valamit azokból a poénokból, amiket az ember akkor kezd el recitálni, mikor megtanulja a kaki, pisi, fütyi és punci szavakat. A legelső jelenetben egy németajkú pasas zongorázik, majd bemászik egy koporsóba, anyaszült meztelenül, magára húz egy kék leplet, ami csak szemeinél van kivágva, és érdeklődve nézi feleségét, ahogyan táncol. Hogy a nézőnek még kevesebb kapaszkodója legyen, mindez egy teljesen semleges, sötétre komponált szobában játszódik. Az előjátékot követő aktus agresszív és kaotikus, a műfaj általános ars poeticájával, a néző begerjesztésével, homlokegyenest ellentétes. Végig a film alatt egymásnak eső, dühöngő őrülteket látunk, akik egyetlen motivációja a kopuláció. Nincs olyan jelenet, dialógus, ami nem a legrövidebb úton jutna el a közösülésig. Sehol sincs az a hideg racionalitás, ami a kábeltévék éjjel vetitésre kerülő erotikus filmjeit jellemzik, ugyanakkor hiányzik az a szinpadiasság, ami a kemény pornó macsóit és szupernőit jellemzi. Ezek a figurák ösztönlények, ha éhesek, és nincs mit enni, dugnak, ha elegük van, dugnak, ha meg akarnak ismerkedni egymással, hát dugnak egy izmosat. Így jutunk el Meyer tiszteletlenkedő, nagypofájú tahóságaihoz, az őrült koitálásból káosz és szellemi anarchia születik, ebben a filmben nincsenek tabuk. A nőket itt akárki magáévá teheti, akik mindemellé még vihorásznak is örömükben, a férfiak eszméletlen primitív állatok (a narrátor egyszer még azt is elárulja nekünk, hogy Lamar összesen 37 iq-pont birtokosa), és ha e két dudás egy csárdába kerül, csak idiotizmus lehet a vége. Az egyik jelenetben egy afro-amerikai melós fickót megveri két rasszista kollégája, kiknek legnagyobb örömére áldozatuk szája sarkából hófehér vér csurog elő. Innentől kezdve minden bunyó hatalmas és váratlan csattanójává válik az illető vérének színe, legyen az kék, zöld, sárga, barna, piros, stb. De nem is ez a legaljasabb poén, amivel Meyer kínoz minket: egy másik jelenetben végignézhetjük, ahogy az egyik szeméttelepi melós, Tyrone (ha eddig nem mondtam, Lamar, és szinte mindenki Smalltown-ból a szeméttelepen dolgozik) uras megfontoltsággal kábelezik, és a nagy elmélkedésben észre sem veszi, hogy egyik kollégája lapátot tart a püspökfalat alá, majd a terméket rutinos mozdulattal eltéríti landolási pontjától, és bedobja az egyik szemétkupac tetejére. És még engedjetek meg egy utolsóelőtti és utolsó példát: Lavonia, amikor látja, hogy Lamar hazaérkezik, úgy zavarja el az alatta szerelmi révületbe merevedett partnerét, hogy lovaglás közben hátranyúl egy állólámpáért, aminek búráját leoperálja, és centire pontosan odaszorítja az égő villanykörtét szeretőjének férficsomagjához; végül amikor a narrátor rajta kapja fiát, ahogyan az anyjával élvezi a testi szerelem gyümölcseit, hidegvérűen, de kellő szigorral csak annyit mond, hogy menjen odébb, majd ő megmutatja hogy kell elbánni egy nővel. Azt hiszem ennyi bőven elég ahhoz, hogy akik nem látták a filmet, be tudják tájolni humorának színvonalát. A színészi alakításokról gyakorlatilag ugyanezeket lehet elmondani: Lavonia szerepét Kitten Natividad nem csupán eljátsza, hanem át is éli, a Lamar-t alakító Ken Kerr szintén, olyan természetességgel alakítja figuráját, mintha nem is lennének közelében kamerák, a többi szereplőről meg nem érdemes egy betűt se leütni, mert több dolguk nincs, mint a koitálás mímelése.

Szívet melengető meglepetés, ahogyan Meyer bejelentkezik az utolsó néhány percre, és megmagyarázza a látottakat. Egyértelmű, hogy Meyer ezzel a filmmel kívánta termékeny életművét lezárni, már ahogyan színre lép, sokatmondó: a film eredeti narrátora beszéd közben megáll egy pillanatra, és leplezetlen bénasággal eljátszott meglepettséggel kérdezi, RM, te még itt vagy? A főnök úr amolyan köldöknézegetős, nosztalgikus hangulatban dünnyög a szereplőkről, Smalltown-ról, majd következő filmjéről. Számomra ez az utolsó néhány perc mentőövként tartotta a mélyvíz felett az alkotást, ha nem sorozatunk utolsó darabjáról lenne szó, és nem lenne ez a néhány családias, kedves perc a művész úr társaságában, már rég habzana a szám a legmélyebb bugyrokból feltörő válogatott szidalmaktól. De a tisztelet fontosabb mindennél, fontosabb az objektivításnál is, és csak úgy, mint a fociban, itt sincsenek "mi lett volna, ha" – helyzetek. Ez volt az utolsó film, aminek vége a maga nemében bájossá varázsolta a látottakat.

Egy másik szempontból nézve azonban Meyer nem könnyítette meg helyzetemet. Nehéz a búcsú. Olyan az utolsó néhány perc, mint egy szenvedélyes baráti ölelés, olyan, amilyet az ember csak a számára igazán különleges társaktól kap. Ezennel egy tizenkét héten át tartó utazásnak lett vége. Volt részünk örömben, bánatban és csalódásban, de szerencsére a végére minden a helyére került. Alkalmanként nehéz volt eldönteni, hogy Meyer komolyan gondolta-e amit csinált, mert az olyan filmek, mint az Immoral Mr Teas, a Mondo Topless, vagy a múlt heti Up, helyenként annyira fárasztóak és minden szempontból kíméletlenek, hogy komolyan átfut az ember fején, lehet, alkotójuk nem csak teszi a hülyét. Ugyanakkor ott van a női nem előtt leboruló Faster, Pussycat!, vagy a minden filmes konvenciónak ellentmondó, ugyanakkor mégis fergeteges Common Law Cabin, amik azért sejtetik, nincs baj, annyi az egész, hogy Meyer csupán egy sajátos humorú és az átlagosnál bátrabb szavú titán. Interjúit elnézve is az utóbbi megállapítást tartom az igazsághoz közelebbinek. Egy kedves öreg bácsi, aki szereti a kedves, fiatal lányokat. Aki nem felejtette el, mekkora élvezet volt gyerekkorában orrot túrni, rosszalkodni, lányok szoknyája alá kukkantani. De száz szónak is egy a vége, nem szabad egy pillanatra sem elfelejteni, hogy ránk még megannyi fantasztikus kaland vár. Vegyünk tehát búcsút Russ Meyertől, gyakran visszatérő színészeitől és poénjaitól, figyelő tekintetünket ezennel szegezzük az újabb kihívások irányába.

IMDB

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY

Stábunk kommunikációval és infrastruktúrával foglalkozó osztálya programozóinkkal karöltve kidolgoztak egy olyan megoldást, ami hozzásegíthet Titeket, kedves olvasókat (ez kb. 14-15ezer embert jelent, ezúton is köszönjük) az itt bemutatásra kerülő műalkotásokhoz. Heti több száz emailt kapunk azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehetne ezekhez a filmekhez hozzájutni – a gordiuszi csomót ezennel elvágtuk. Ha szeretnétek Ti is nyomon követni következő sorozatunkat (higyjétek el, nem árulunk zsákbamacskát, csak alapművekkel fogunk foglalkozni), írjatok egy emailt a mozimocsok@yahoo.com címre.
Íme egy kis ízelitő a jövő heti alkotásból: