Faster, Pussycat! Kill! Kill (1965)
Írta: Jack Moran, Russ Meyer
Rendezte: Russ Meyer
Bekövetkezett a várva várt esemény, Russ Meyer megannyi ostorozás után végre kicsit összekapta magát és lerakott az asztalra egy alapvetést. A különbség az első néhány film és a Faster, Pussycat! Kill! Kill! között ég és föld. Olyannyira, hogy mielőtt elinditottam lejátszómat, és megnéztem az IMDB közönségpontozását, kicsit meg is ijedtem, mert az igencsak kiemelkedő 6.6-os szám kerekedett előttem, márpedig én nem szívesen vesztegetem az időmet 4 pontot meghaladó filmekre. Ha van itt köztünk olyan, aki eddig nem hallott volna a filmről, és az előző három kritika alapján Meyert elkönyvelte egy dilettáns, mell-fetisiszta futóbolondnak, az jobban teszi, ha újragondolja véleményét. Vagy jobbat mondok: megnézi a gyilkos cicababákat.
Nem kisérlem meg leírni, hogy mi történik a film 85 percében, mert ilyen akciódús, pörgős mozit ritkán lát az ember, és ezért nem is mindig találja a megfelelő szavakat. Maradjunk tehát a film alapállásának szerény illusztrálásánál: van három eszméletlenül dögös csaj, akik Kalifornia sivatagos vidékein keresik maguknak az adrenalin-löketet. A három grácia, nevezetesen Varla (a zseniális Tura Satana brilliáns előadásában), Rosie (Haji) és Billie (Lori Williams) hivatását tekintve go-go táncosok, tehát egy kis vagányságért nem kell a szomszédba menniük. A film szellemi epicentruma hármuk viszonya, a bandavezér Varla, ő osztogatja a többieknek a parancsokat; Rosie az olasz, aki bájos akcentussal magyaráz a semmiről; Billie pedig amolyan tipikus szőke cica, aki ha meglát egy jól kimunkált férfibicepszet, akkor se kép, se hang, azonnal a hancúrozás jut eszébe. Ahogy bonyolódnak a szálak, úgy egyre inkább domborodnak az imént leírt jellemzők: Varla zsarnokká lesz, Rosie árnyékként követi őt, Billie pedig picsogása miatt elsőként válik áldozattá. Nők közül még ott van a hármuk által túszul ejtett, rém idegesítően nyafogó Linda, kinek karaktere recesszív magatartása miatt inkább a férfi-szekcióba sorolható. Bizony, az urak meglehetősen alárendelt szerepben találják magukat, kárpótlásul mindegyikőjük csupa-izom sármőr: elsőként Linda rövid életű barátja villog, míg Varla be nem pöccen, utánpótlásnak pedig egy még nála is komolyabb izomzattal rendelkező, kissé lassú észjárású Góliátot kapunk, akinek találkozhatunk bátyjával és tolószékbe kényszerült édesapjával is. Góliátról (filmbeli neve Vegetable, erre nincs magyarázat) nem lehet sok érdekeset elmondani, leginkább otthon a farm körül melózik, szabadidejében gyúr, szereti az almát, nem szereti a vonatokat, és feltételezem az olvasás is csak felidegesíti. Apja ahogy tudja, kihasználja őt, gyakorlatilag Vegetable az ő jobb keze, amit az öreg nem tud megcsinálni, azt bevállalja ő. Az öreg egy különös figura, erőszakos, bizalmatlan, piál, és utálja Vegetable-t, mert felesége az ő szülésébe halt bele, azonban másik fiával, Kirk-el ki van békülve. Kirk viszonylag normálisnak tűnik, talán azért, mert sok érdekességet nem tudunk meg róla, annyi biztos, esze és szive a helyén van, és tisztességesen teszi dolgát, mint egy igazi klasszikus jófiú.
Szóval itt nemhogy két, hanem összesen hat dudás van egy csárdában: Varláék, illetve Vegetable és piciny családja. Nem is bírják sokáig ezt a tömörülést, attól a pillanattól kezdve, hogy a lányok az öregember farmjához érkeznek, az események felgyorsulnak, és minden pillanat arról szól, hogy ki milyen módon tudja túllicitálni a másikat brutalitásban és ármyánykodásban. Ez kb. a film 60-70 százalékát teszi ki, és egyszer sem válik unalmassá, a párbeszédek ingadozó színvonaláért a cselekmény pergése kárpótolol – persze nem tagadom, hogy az élményhez a női főszereplők minden eddigi Meyer-cicát zsebre vágó kisugárzása komoly adalékkal szolgál. Meyer ebben a filmben zseniálisan ismerte fel a lehetőséget az általa megálmodott, típikusan nagymellű női karakterben: a keblek alatt végre dögös szív dobog, és még a fejbe is szorult egy jó nagy adag dörzsöltség. Ne felejtsük, hogy az Immoral Mr Teas dámái habkönnyű leányzók, buták, naívak, a mosolygáson és pucérkodáson kívül semmihez nem értenek. Az Eve and the handyman női címszereplője dettó, teljesen mindegy, hogy lényegesen kevesebb a meztelenkedés; a Wild Gals of the Naked West már egyenesen menthetetlen, a hölgyek soha nem látott mélységekbe zuhannak, ahol a mellek térfogatán kívül semmi sem számít. Meyer fogta magát és azt mondta, elég ebből, és engedte, hogy a nők végre bosszút álljanak az előző filmek okozta sérelmeken. Ami azt illeti, alaposan ki is tombolják magukat. 
Tura Satana, aki épp akkor volt 27 éves, zseniális választás a főszerepre. Élmény látni, ahogyan mindent maga alá gyűr bestiális kisugárzásával, kerüljön akárki, vagy akármi vele egy filmkockára. Egy magának való femme fatale, az örökké egyedül küzdő, kompromisszumokat hírből sem ismerő nőszemély. Számára a férfiak csak egyszerű bohócok, ha éppen úgy akarja, összebújik velük, viszont ha olyan a kedve, túlfűtött szadizmussal nyírja ki őket. Egyetlen ismert hobbija a féktelen és erőszakos szórakozás hajszolása, ha pedig bajt szimatol, gondolkodás nélkül saját magát biztosítja legelőször, a többieket általában cserbenhagyja – nem az a karakter, akitől az ember szívesen venne használtautót. Ami egészen elképesztő, hogy Varla úgy válik hőssé, hogy azért még egy szalmaszálat sem tesz keresztbe. Az ő figurája minden emberi erény lehető legnagyobb ívben való arculköpése, és ennek ellenére érte izgulunk, az első pillanattól kezdve az utolsóig. Sajnálatos tény, hogy többször nem dolgozott együtt a rendezővel, pedig Meyer is nagyon jól tudta, Tura Satana legalább akkora géniuszt csepegtetett a moziba, mint saját maga.
Még mindig teljesen le vagyok döbbenve azon a minőségi ugráson, ami a Wild Gals és a Faster, Pussycat! között történt. Russ Meyer olyat tett, amire talán ő maga sem számított, nevezetesen azt, hogy egy valóban stílusteremtő filmet gyártott. Az egyik legtöbbet idézett alkotásként a hatvanas évek közepén egy különálló (B) filmes kategóriát teremtett, a Faster, Pussycat! sikerén felbuzdulva sorra jelentek meg a rosszlányos mozik. A mű egyik izgalmas ellentmondása, hogy nem erőssége a párbeszédek kimunkáltsága, és a szereplők sem a Broadway deszkáin tanulták el a mesterség finomságait, de mégis képes felvenni a fegyvert az A-kategóriás darabokkal, ahol csak úgy hemzsegnek a szakértők. Többek közt ez az oka annak, hogy ez a film akkor is menő tud maradni, hogyha előző nap éppenséggel a Szelíd Motorosokat, vagy a Nagy Lebowskit nézzük meg. Így van, Russ Meyer filmje egész egyszerűen menő, idézni belőle pedig laza. Idézetre példát pedig még a legelvetemültebb mozikerülők is képesek mondani: Tarantino nem rég bemutatott munkája egyértelmű tiszteletadás Meyer, Satana és a többiek előtt. Ha ő azt mondja, hogy a Faster, Pussycat! egy olyan darab, amit látni kell, akkor azt tényleg látni kell. Hát rajta.
UTÓIRAT: ez itt Kirk, a jófiú. Titeket nem emlékeztet eszméletlenül valakire?
