Jail Bait (1954)
Írta: Edward D. Wood Jr.
Rendezte: Edward D. Wood Jr.
–Miért lőtted le, fiam?
–Nem tudom apa... A fegyver a kezemben volt... A férfi pedig hirtelen összeesett
És még folytatni lehetne azoknak a mondatoknak, szövegfoszlányoknak az idézgetését, melyek csak azért nem váltak szállóigévé, mert Wood nem a mainstream fényes kardú harcosa volt. A Jail Bait ugyanis lehetne akár egy teljesen hétköznapi rémfilm is, kellő költségvetéssel, egy képzett operatőrrel, és a forgatókőnyv kisebb hézagjainak betömésével most egy A kategóriás, ugyanakkor mélyen abberált horrorról beszélnénk. De mivel már az első feltétel sem teljesült, szerencsére mi, B-mozi rajongók, egy bivalyerős darabbal lettünk gazdagabbak. Láttunk már húsevőnövény-vizinövény kereszteződéséből született spenótembert, aki mindent felfal, ami elé kerül, találkoztunk egy Luciferrel hallucináló transzvesztitával, és beszámoltam már asztalnál enerváltan ücsörésző, hosszú hajú csontvázakról is. Eljött az idő a legújabb felfedezés leleplezéséhez: mai témánk az arcátültetés.
Hogy ezt a napjainkban is kényes témát Wood észjárásával kiséreljük meg értelmezni, elengedhetetlen, hogy tegyek egy halvány próbát a történet, illetve a szereplők bemutatására. Nem lesz könnyű, és az olvasók türelmére lesz szükségem. Egyik főszereplőnk ezúttal a titokzatos Clancy Malone, ő játsza az ismeretlen okokból piti gengszterré zsiványult Don Gregort. Malone játéka szintelen-szagtalan, persze nem könnyű egy ilyen kisstílű karakterrel azonosulni, ne legyünk túl szigorúak. Szóval, ez a Don mindenféle különösebb magyarázat nélkül lekezel a film igazi rosszfiújával, Vic Brady-vel (akit a Glen vagy Glendából már megismert és megcsodált Timothy Farrell kelt életre), és beindul a gépezet. Kitalálják, hogy kirabolnak egy színházat, de előtte egy kocsmai verekedést kezdeményeznek a helyi zsarukkal (rendkívül bájos, ahogyan úgy vigyáznak egymásra, mintha porcelánból lennének). Vágás következik, a teátrumban vagyunk, ahol egy sztriptízmutatványban gyönyörködhetünk hosszú perceken át, majd Vic és Don rövid tárgyalás és bénázás után kinyittatják az éjjeliőrrel (egy nyugalmazott rendőr – ez később nagyon fontos lesz!) a széfet. Muszáj beszúrnom egy képet az irodáról:
Igen, pontosan így néz ki. Szóval, miután a széf kinyílt, a helyzet csak rosszabbodik, ugyanis egy színésznő pont arra sétál, és vérfagyasztó sikollyal tudatja az urakkal, hogy neki itt valami bűzlik. Don a felfordulásban ellentámadásba lendülő portásbácsit a lehető legtermészetesebb módon lövi le, Vic a hölgy után szalad, és olyan lazasággal puffogtat egy-kettőt üldözöttjébe, mintha csak egy jól hízott fácánt látna reptében. Visszaszalad az azóta teljesen letaglózott Donhoz, felmarkolják a szajrét, és lelépnek, mivel a háttérben már bőg a sziréna. Egy csiga tempójú autós üldözésben folytatódik a cselekmény, de egy cseles U kanyarral Donék lerázzák a rend őreit, mi pedig fellélegezhetünk egy pillanatra. A rosszfiúk simán leparkolnak az utcán Brady otthona előtt – vagányságért úgy tűnik nem kell a szomszédba menni –, ahol Brady felesége (szeretője?) minden különösebb érdeklődést mellőzve hallgatja végig a fiúk vérfürdőben tocsogó sztoriját. Don lelkiismerete azonban nem akar helyreállni, s míg Brady és az asszony beszélgetnek, ő elszalad, és meg sem áll plasztikai sebész édesapjának rendelőjéig. A büszke apa, Boris bölcs higgadtsággal fogadja fiának történetét, megigérteti vele, hogy ha feladja magát a rendőrségen, akkor mindenben segíteni fogja őt, majd elrejti a szomszéd szobába, mert a zsaruk már az előszobában vannak, és igencsak el akarnak beszélgetni a doktor úrral. Ez meg is történik, Boris pedig a-tól z-ig mindent elmond a biztosuraknak, tehát azt is, hogy fia hamarosan meg fog jelenni az irodájukban. Rendőrök el, Don elő, aki mielőtt kilép a küszöbön, még útravalóul kap egy pajkos hátbaveregetést. Azonban nem sokáig érezheti magát biztonságban, mert Brady egy sikátorban elkapja, és hazaviszi. Otthon megy a szokásos, stressztől ellaposodó veszekedés, aminek végén Brady nemes egyszerűséggel lelövi társát, és annak holttestét elrejti a gardróbban. Szeretőjével néhány cigaretta között kitalálják az ördögi tervet: felhívja az öreg Gregort, és ultimátumot ad neki. Nevezetesen: ha nem buherálja meg azon nyomban az arcát, akkor fiát, akit még életben tart fogva, meg fogja ölni, és ha nem akar nagyon elszomorodni, akkor lehetőség szerint mellőzze a hatóságok beavatását. Ekkorra az öreg Borisnak már nem lehet sok újat mutatni, hisz már a rádióban is bemondták, hogy fia, Don Gregor rendőrgyilkos, és ha elkapják, nagy slamasztikában lesz. Így hát azonnal felocsúdik, lányával együtt (aki sejtelmesen magához vesz egy pisztolyt, amit később elő sem fog venni) hamarosan a Brady-lak nappalijában tevékenykednek. Míg lánya altatja a gazembert, Boris kimegy a konyhába egy lavor vízért, ahol addig toporog ide-oda, míg a gardróbból elő nem kerül Don holtteste. Boris persze nem ijed meg, higgadtan megy vissza a műtőággyá emelkedett kanapéhoz elvégezni a rendkívül kényes műtétet, amiből mi nem látunk semmit, mert a következő vágásban már a bepólyázott Brady látványában gyönyörködhetünk. Boris hangsúlyozza, hogy két hét múlva menjenek át hozzá, hogy leszedhesse a kötéseket, majd emeli kalapját és csókolom. Újabb vágás, eltelik a két hét, Boris ott áll az ülő Brady felett, akinek szerelme pisztollyal irányítja a doktor úr minden tettét. Mielőtt azonban lelepleződne a remekmű, megjelennek az eddig titokban elbújtatott rendőrök, a lepuffantott színésznővel (nagy igyekezetemben elfelejtettem megemlíteni, hogy ő csak megsebesült), és követelik, hogy Boris adja át Bradyt. Vic Brady azonban ellentámadásba lendül, és úgy tesz, mint akinek semmi köze nincs semmiféle gazfickókhoz – ő egy egyszerű kliens, ha nem hiszik el, kukkantsanak be a pólya alá, hisz az egy teljesen más arcot rejt. Boris is megerősíti a pólyaembert állításában, a rendőrök feszülten várják, hogy lehulljon a lepel a titokzatos idegenről. Ami meg is történik, a színésznő pedig beazonosítja az urat: Ő ÖLTE MEG A PORTÁSBÁCSIT!
Dr Boris Gregor, az igazság bajnoka egy elképesztően zseniális csellel húzta keresztül Vic Brady számításait: saját halott fiának, azaz Don Gregornak arcát varrta a régi helyére. Brady még megpróbál megszökni, de a rendőrök lelövik a medencénél, és már jön is a megváltó végefőcím.
Mondtam, türelemre lesz szükség. Minden sorra kijut legalább két-három hihetetlen csavar, Wood semmit nem bízott a véletlenre. Azon sem lepődnék meg, ha egy elhagyatott padláson megtalálnák a forgatókönyvnek egy földönkívüliekkel és nulladik típusú találkozásokkal felturbózott változatát, ez a történet típikusan olyan, mint a rétes tészta, csak a jó izlés szabja meg, hogy mekkorára nyújtjuk. Wood egyszerre kifinomult, és hedonista, ezt a filmet nem is tudnám máshoz hasonlítani, mint egy jóféle királyi lakomához, ahol az asztal csak úgy roskadozik a szőlőfürtök, a fácánleves, a gazdagon fűszerezett őzragú alatt, ahol az evőeszközök csillogó aranyberakásos, zafírral díszitett ezüstremekművek, a bor pedig édes, mint a méz. Az asztalfőnél mi, lelkes rajongók ülünk és szemezünk soha ki nem ürülő üstünkkel, az aranycérnával megvarrt bíbor bársonyköpönyegben pedig Ed Wood büszkén feszít, arcán visszafogott, és önelégült mosollyal tologatja elénk a különböző fogásokat.
Ez a film nemcsak az eddig leírtak miatt érdekes, hanem mert egyedülálló abban, hogy egyszerre hordozza magában a jellegzetes korai Wood stíluselemeket, illetve megpendít olyan húrokat is, melyek később a Revenge of Doctor X–féle munkák alapjaivá fognak vállni. Látványban még talán a Glen vagy Glenda, sőt, a 9-es terv sem annyira igénytelen, mint a Jail Bait. A megvilágítás itt annyira pocsék, hogy az állandóan szem előtt lévő, egyszerre 4-5 féle, bazi nagy árnyék még a legelvakultabb, legjóindulatúbb rajongóknak is szemet szúr. Az egyik jelenetben, amikor a színésznő fénykép alapján próbálja azonosítani a támadóit, a hölgy árnyéka egy hatalmas, éles, sötét foltot vet a Lyle Talbot által megformált rendőr mellkasára, és csak a vakszerencsén múlik, hogy teljesen koreogrefálatlan mozgásuk egyszer sem viszonyul egymáshoz úgy, hogy Lyle arca félig a sötétbe boruljon. Vagy a sok Brady–Brady szeretője vitatkozás: nincs olyan kép, ahol a színészek szuggesztívebbek (és itt hadd jegyezzem meg, hogy Wood filmjeinek esetében szinészi szuggesztivitásról természetesen nem a terminus klasszikus értelmezésében beszélek, hanem annak megkopasztott verziójáról) lennének saját megnégyszereződött árnyékaiknál. És ez elvezet a következő problémához, a beállításokhoz. Az az érzésem, hogy a kamerák nem az operatőri megfontoltság, illetve a storyboardhoz való kötöttség miatt kerültek oda, ahova, hanem mert egyszerűen ott fértek el, ahol. Teljesen ad hoc, javarészt statikus képekből áll össze a film, egy kezemen meg tudom számolni, hány svenkkel, vagy ki-be nyitással találkoztam a 72 perc alatt. Azt pedig, hogy ezek közül mennyinek volt értelme, egy fokkal könnyebb megmondani, mert egyiknek sem. A vágások helyenként teljesen értelmetlenek, ahogy a mű csúcspontjaként késleltetett arcműtétet elintézik, az kifejezetten barbár. Azért egy jó kövér piros pontot azért be lehet írni, a korábbi alkotásokkal ellentétben ezúttal nincsenek villámlások (!), talált jelenetek (!), éjjel-nappal váltakozások (!), sőt, a film végig esténként játszódik (így van, több napon keresztül, de mindig csak sötétedés után), ennek eredményeképp a film kiemelkedik az eddigiek közül koherenciájával. A díszletek, helyszínek maradnak a régiek, akik türelmesen végignézték az eddigi műveket, lassan kívülről fogják fújni a Wood forgatásaihoz kibérelt filmstúdió alaprajzát.
A film zenei aláfestésének elemzése felérne egy önálló esszével, de ettől el kell, hogy tekintsek. Újfent a Doktor X bosszújának baljós előérzete csorbítja a mozi élvezhetőségét, ahogyan a késői ópuszban, itt is az első képkockától az utolsóig szól egy teljesen leírhatatlan zene. Képzeljük el a szokásos horrori harmóniameneteket a múlt század huszas éveinek cigány-jazz muzsikájának hangszerelésével, úgy, hogy a cselekmény semmilyen reakciót nem képes kicsikarni a zene hömpölygéséből.
Vegyünk tehát egy mély levegőt, és készüljünk fel az érzékeny búcsura. Néhány sorral lejjebb már vár minket az elemzést lezáró pont, nekünk pedig meg kell fejtenünk, hogy mit is láthattunk. Film-Noir, ahogy a nagyokosok nevezik, de mi, akik már nem először kacsintunk össze, tudjuk, hogy ennél sokkal többről van szó. Ed Woodnak olyan volt a filmezés, mint Hendrixnek a gitár: testének meghosszabítása, ez volt az ő hatodik érzéke, a mindene. A filmezés tette halhatatlanná, és ahogy Hendrixre sem mondjuk, hogy sima blues-gitáros, Edward D. Wood Jr. sem érdemli meg, hogy mezei noir, vagy horror rendezőnek tituláljuk. Ez a film maga Ed Wood, hisz itt mindenből bőségesen van, ami csak az övé (amit más nem tud csinálni) – hajlok arra, hogy ez volt az egyik legnagyobb domborítása a mesternek. Mindenkinek látnia kell.
Trailer:
