HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

A '70-es évek – white trash, blaxploitation és a többiek #19: Attack of the Killer Tomatoes

2010.03.08. 00:42 nakamura

Attack of the Killer Tomatoes (1978)

Írta: John De Bello, Costa Dillon, Steve Peace, Rick Rockwell
Rendezte: John De Bello

Nagyon sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kilábaljak az alkotás okozta sokkból, és józan itélőképességem visszatértével rávegyem magam arra, hogy elmeséljem a történteket. Az Attack of the Killer Tomatoes címe pontosan azt takarja, amit kapunk: az igénytelen kivitelezésű hülyeség megdicsőülését keservesen lassan lepergő 87 percen át, minek után beköszönt a jól ismert, buta pislogásokban kifejeződő "miért pont én?" érzés is. Ugyanakkor vitathatatlan tény, hogy az alkotás elmulasztása gyakorlatilag egyenlő a szakmai hitelvesztéssel is. Bármennyire is fáj, aki egy kicsit is komolyan gondolja a B-filmezést, annak ezt az alkotást muszáj látnia.

A Killer Tomatoes esetében mindazonáltal fontos leszögezni, hogy a B-filmezést a lehető legszélsőségesebben kell értelmezni. Itt nemcsak gagyi poénokról van szó, hanem aneszteziológusokat sutyba vágó, eszméletlen fárasztó blődségekről. Ugyanez elmondható a csapnivaló, minden szakmai normának középsőujjat bemutató színészi teljesítményekről is, hogy a kollektív kultúrális eredményeinknek fittyet hányó, teljesen szabad utakat járó forgatókönyvről ne is beszéljünk. Még a stáblistát, ezt az ártatlannak tűnő formalitást is sikerült a hülyeség eneregiamezői alá terelni, köszönhetően annak irreális hosszának, a teljesen véletlenszerűen bevágott, témaidegen hirdetéseknek, a személyes üzeneteknek, és a John De Bello által szerzett főcímzenének. A készítők nem kötöttek kompromisszumokat, egy infantilis ötletből készítettek egy émelyítő filmet, ami első hallásra nem túl kecsegtető, de felfoghatjuk úgy is a dolgot, hogy sikerült egy gondolatnak a tökéletes formában történő megfogalmazása: ez azért keveseknek jön össze, és ha igen, arra a történelem általában felkapja a fejét. Ellenpéldának felhozhatjuk a pár héttel ezelőtt kivesézett Warlords of Atlantist, ahol az első fél óra lendülete fokozatosan elhalványult, vagy a giccsbe fulladó Barbarellát – a sort még a végtelenségig folytathatnánk. Ezzel szemben a Killer Tomatoes igazi kultfilmmé nőtte ki magát, melynek még folytatása is készült (igaz jóval később, és még gyengébb minőségben), de még ennél is jobban árnyalja a képet, hogy még könyv-, rajzfilm- és videójáték adaptáció is született, meglepő módon mind a kilencvenes évek első felében, tehát jó másfél évtizeddel az eredeti alkotás bemutatása után. Ebbe a váratlan sikertörténetbe a sors némi romantikát is belecsempészett azáltal, hogy az alkotók szinte semmilyen szakmai karriert nem futottak be, és mint egyszeri zsengék, további mérföldkövekkel nem is erősítették névjegyüket. Próbálkoztak ugyan néhány beszerezhetetlen, rég elfeledett nyolcvanas évekbeli bugyutasággal, de azok mind a történelem süllyesztőjében végezték.

Ennek ellenére, az elmúlt néhány hét tendenciájának ellentmondóan sikerült néhány apróságot összeszednem a rendező (és elsőszámú szellemi lángoszlop) John De Belloról. A Killer Tomatoes készítésének idején De Bello fiatal, erejeteljében lévő srác volt, kb. annyi idős, mint e sorok irója. Friss diplomásként célja elég világos volt: mihamarabb elkészíteni a világ leggagyibb filmjét. Hézagos filmográfiájából kiolvashatjuk, hogy későbbi próbálkozásaival már nem volt képes fenntartani a közönség érdeklődését, nem is meglepő, hogy idővel szép csendben visszavonult. A sors fintora, hogy De Bello napjainkban a kommunikáció, marketing, reklámgrafika világában próbálja kamatoztatni tehetségét – elképzelem, ahogy bemegy egy multi irodájába tartani egy prezentációt a következő fél év online videókampányáról, majd távozáskor otthagyja részletes önéletrajzát, melyben a referenciák közt megemlíti az Attack of the Killer Tomatoest.

A film, mint azt sejteni lehet, gyilkos paradicsomokról szól. In medias res belecsapunk a lecsóba, az első jelenetben egy lábosból kiugró paradicsomot látunk, miközben a konyhában szorgoskodó hölgy éktelen sikoltozásokkal fejezi ki riadalmát. Egészen eddig a pillanatig érdemes vizsgálni a történet felépitését, ugyanis a műbe fektetett energiák az egészből a részekbe morzsolódnak szét, aminek eredménye a fentebb már emlegetett inkoherencia és idétlen poénok végeláthatatlan sora. Hogy néhány elrettentő példával szolgáljak: egy nagydarab afro-amerikai fickó Adolf Hitlernek öltözik; egy katona mindenhova kibontott ejtőernyővel szalad, ami egyáltalán nem viccesen akadályozza mozgását; a paradicsomokat egyedül egy a hallgathatatlanságot súroló zeneszám, a "Puberty Love" (előadója az akkor még kamaszkorú Matt Cameron, aki később a Soundgardenben tevékenykedett, jelenleg a Pearl Jamben dobol) tudja visszatántorítani. Az egyetlen tényleg humoros rész az, amikor egy helikopter teljesen véletlenül, ám annál valóságosabban lezuhan és porrá-hamuvá lesz, de ez is csak a véletlen műve és csak akkor igazán értékelhető, ha megtudjuk, hogy ez az egész jelenet többe került, mint a teljes film.

Ha eddig nem volt világos, akkor most kerek perec leírom: erről a filmről elemzést írni olyan, mint táncolni az építészetről. Teljesen hiábavaló. A film címe önmagáért beszél, és semmi meglepetés nem éri a nézőt: hülye cím, hülye tartalom. Ugyanakkor nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy a Killer Tomatoes nem hogy fennmaradt a B-köztudatban, hanem annak egyik alappilléré vált. Ez talán azzal is magyarázható, hogy az alkotás annyira ostobán szatirikus, hogy már csak egy hajszál választja el az artikuláltan megfogalmazott társadalomkritikától. Hiába, az egyetemes művészettörténet számos olyan alapvető művet tud felmutatni, melyet jellemez egy ehhez hasonló kettőség, gondoljunk csak a múlt század elejének izmusaira, esetleg a XIX. századi nazarénusokra és a sort még lehetne folytatni. Egy biztos: a Killer Tomatoes új ösvényeket taposott ki az idiótaság rengetegében, aminek már elégnek kell lennie ahhoz, hogy mindenkinek melegen ajánljam. A hitvány kivitelezés már csak bónusz.

IMDB

4 komment

Címkék: kult mocsok nézhetetlen john de bello

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr791817890

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HeroZs 2010.04.14. 22:46:43

nagyon jó írás, a film úton van, majd megírom a benyomásaimat ha lesznek :)

HeroZs 2010.04.19. 01:05:16

@nakamura: hát, azt hiszem megvakultam, megsüketültem és elvesztettem a józan eszem.

egyebet nem tudok mondani, kérem kapcsolja ki