HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

A '70-es évek – white trash, blaxploitation és a többiek #18: Blue Sunshine

2010.02.21. 23:19 nakamura

Blue Sunshine (1976)

Írta és rendezte: Jeff Lieberman

Utoljára a rossz emlékű Monolith Monsters előtt éreztem ehhez hasonló türelmetlenséggel vegyített kiváncsiságot, ám szerencsére ezúttal nem pofáraesés lett a vége, mert a Blue Sunshine vitán felül minden idők egyik legjobb horrorfilmje, és az, hogy miért lett ilyen méltatlanul elfejetve, kész rejtély. Az elmúlt néhány limonádé ízű hét után végre kapunk egy igazán dögös, eredeti, kreatív hátborzongató művet, amit egyszerűen vétek kihagyni.

A munka szellemi atyja a brooklyni születésű Jeff Lieberman, kiről néhány filmográfián kívül semmi kézzelfoghatót nem tudtam összeszedni. Nem maradt fenn egy interjú, egy cikk sem, ami némi belátást engedne kreatív elméjének rejtett zugaiba, így hát be kell érnünk életművének laza áttekintésével. Első rendezése egy bizonyos Squirm c. horror volt, amiben tonnaszámra előbukkanó, elektromossággal megtréfált gyilkos férgek terrorizálják egy városka lakóit. Már ez az alkotás is tükrözi Lieberman abszurditás iránti vonzódását, ami később a szintén kíváló Ted V. Mikelst is megihlette, ám az 1976-os Blue Sunshine mindenben felülmúlta a debütálást – de erről majd csak a későbbiekben szólnék részletesebben. Öt év kihagyás után készült a Just Before Dawn c. slasher-mérföldkő, majd hét évre rá a mester által csak legnagyobb baklövésként aposztrofált Remote Control c. sci-fi, melyet ezúttal 16 évnyi kihagyás követett: a 2004-es Satan's Little Helper a XXI. század B-mozijának egyik legnépszerűbb alkotása, rengeteg humorral, horrorral és egészséges komolytalansággal. Lieberman munkásságának jellemzői a váratlan fordulatok, a kreatív atmoszférateremtés, a horror és humor zseniális arányú keverése, ami dicséretre méltó egy olyan szakmában, ahol a trailerekbe és a reklámozásba több energiát szoktak fektetni, mint bármi másba.

A köztudat egyértelműen a Blue Sunshine-t tartja művészi teljesítményének csúcsának. A film elején egy visszafogott házibuliban vagyunk, ahol egy fiatal harmincas baráti társaság kitalálja, hogy összeállnak egy csoportkép erejéig. Az egyik srác azonban hajthatatlan, és amikor cimborája odamegy, hogy tréfásan hajánál fogva odavonszolja a többiekhez, mindenki legnagyobb meglepetésére kiderül, hogy kobakját valójában paróka fedi, de talán még ennél is nagyobb döbbenetet vált ki a srác pszichotikus arckifejezése, és hirtelen távozása. A csapat egyik fele kocsiba ül, és megpróbálják visszacsalogatni barátjukat, míg a lányok otthon várnak, biztosításul egyedül főhősünk, Jerry marad velük, de ő is inkább a ház körül szimatol. Míg Jerry tesz egy próbát a közeli erdőben, a srác visszatér, és brutálisan meggyilkolja a házban maradt hölgyeket, akik sikoltozását Jerry ugyan meghallja, de segíteni már nem tud. A rendőrség azonnal őt gyanúsítja, Jerrynek menekülnie kell, és hogy ártatlanságát bizonyítsa, nekiáll nyomozni. A szálak egyre bonyolultabban fonódnak össze, kapunk izgalmat, borzongást, különös figurákat, egyszerűen nem lehet találni öt olyan egybefüggő percet, amiben nem lenne valami egészen beteges íz, legyen az szereplő, hang, mozdulat, felvétel. És mindez tükörsimán áll össze, szó sincs öncélúságról, az egész alkotás hömpölyög, gördül előre, üresjáratok nélkül.

Lieberman színészeinek minden bizonnyal csak annyi utasítást adott ki, hogy teljesen mindegy hogyan értelmezik karakterüket, próbáljanak meg minél furcsábban játszani. Jerry Zipkin szerepében az a Zalman King játszik, aki a kilencvenes évek hajnalán a szoftpornó koronázatlan királyává vált, ő volt a producere többek közt a Playboy-érdekeltségű, hazánkban is jól ismert Red Shoe Diaries sorozatnak. A Blue Sunshine előtt többek közt a Trip with the Teacher c. rég elfeledett klasszikusban játszotta az egyik rosszfiút – az ott megformált Al sok mindenben hasonlít a Blue Sunshine-ban alakított Jerryre. Jerry és Al folyamatosan úgy néznek ki, mint akik be lennének nyomva, és hiába Jerry a főhőse történetünknek, ugyanolyan nehezen kedvelhető, labilis figura, mint az egyértelműen negatív főhős Al. Idegrendszerének stabilitását jól jellemzi az a jelenet, melyben egy gyilkosság helyszínén maga köré képzeli az eseményeket, folytogatja a tettes holttestét, üvöltözik, majd visszatér lázálmából, homlokára pedig ráül a teljes zavarodottság. Szociális élete zavarodott, jó példa erre kapcsolata barátnőjével, kivel helyenként indokolatlanul mogorva, ám ezt ellensúlyozandó többször is egészen őszinte kétségbeeséssel próbálja védelmezni őt. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy Zalman a film nagy részét zsebre vágott kézzel és delíriumos mimikával küzdi végig, ami csak hab a néző összezavartságának tortáján. Ki ez a pasas, és mit akar az élettől? Bosszút szeretne állni? Esetleg magát tisztázni? Egy jelenetben sem kapunk választ, sőt, még a záróképsorok után sem leszünk okosabbak.

Jerry Zipkin barátnőjét, Aliciát Deborah Witers kelti életre. Sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy Aliciában mi volt az annyira furcsa, aztán rájöttem: egyszerűen rosszul hangsúlyozza szövegét. Ez ha szándékos, akkor frappáns húzás volt, ha ösztönös, akkor maradjunk annyiban, hogy passzol a film hangulatához. Olyan egyszerű példákra kell gondolni, minthogy "Drágám, én veled szeretnék MENNI", vagy "Én csak segíteni SZERETNÉK neked!". A többi figura kiváló töltelék-ember, Jerry orvos haverja, David nem is sejti, hogy ő az a szereplő, aki túl sokat tud, és aki akaratán kívül rakja össze a mozaikot; Mark Goddard Edward Flemming szerepében remekül játsza el a nagyravágyó, ám sötét múltú politikust, aki bármi áron hajlandó érvényesíteni kétes érdekeit. Nyugodtan kijelenthetjük, Lieberman hozzá méltó garnitúrát talált a kamera másik oldalához is.

Pár sor erejéig emlékezzünk meg a mű aláfestőzenéjének szerzőjéről, Charles Grossról. Gross leginkább a TV hangszóróiból lehet ismert, a néhány mozifilm, amihez zenét szerzett Pál Gábor Hosszú Vágta c. történelmi alkotása és a Blue Sunshine kivételével mind vígjátékok. Tapasztalataimra hivatkozva nyugodtan kijelenthetem, egyáltalán nem jött zavarba a tőle idegenebb műfajoktól sem. A különösen összevágott kezdő főcím alatt hosszú perceken át hallgathatjuk a sajátos dallamvezetésű kompozíciót, melynek megszólaltatásához Gross theremint és gamelán poliritmusokat idéző ütősöket használt.

Egy kezemen meg tudnám számolni hányszor fordult velem elő, hogy a záró képsorok után elégedett csettintéssel nyugtázzam, ez igen, erről van szó. Jeff Lieberman a Blue Sunshine-nal az idők végeztéig belopta magát kőszívembe, oda került a legnagyobbak, Ed Wood, William Menzies, Doris Wishman és még néhány lángelme szűk körébe. A Blue Sunshine ezidáig az év meglepetésfilmje, bevallom őszintén, egészen véletlenül akadtam rá, sejtésem nem volt, hogy mi a frász lehet a cím mögött. Áldom a sorsot, hogy keresztezte útjaimat ezzel az alkotással, ellenkező esetben kilencven végigizgult perccel szegényebb lennék. Ezt a filmet mindenkinek látnia kell.

IMDB

A teljes alkotás megtekinthető az Elvira's Movie Macabre műsorának keretei között. Elvira néha megszakítja az adást, de vele nem kell foglalkozni.

Szólj hozzá!

Címkék: horror kult zseniális jeff lieberman

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr241779691

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.