The Giant Spider Invasion (1975)

Írta: Robert Easton, Richard L. Huff
Rendezte: Bill Rebane

Újra fantasztikus a hangulat blogunk házatáján, hisz a múlt héten sikerült belebotlani egy egészen kíváló alkotásba. Szinte teljesen megfeledkeztem a bolygónkat veszélyeztető bestiákról és az ellenük vívott ádáz küzdelmek krónikáiról, erre tessék, teljesen váratlanul betoppan egy alkotás, amiben hatalmas méretű pókok tizedelik a békés földlakókat. A sok blaxploitation után felüdülésként következzen a klasszikus szörnyhorrorok egyik legjobban sikerült hetvenes évekbeli újragondolása.

A hidegháború tömegek előtt zajló mohó fegyverkezése, a nyugat és a keleti blokk közti krízis eszkalálódása mind törvényszerűen vonta maga után a közhangulat romlását, ami tisztán kiolvasható a kor B-művészeinek pszichéjének vizsgálásából. Ez időszak legfontosabb horrorjai szinte kívétel nélkül egy sémára épültek: végy egy nehezen körülírható külső erőt, mely felelőtlen és agresszív tevékenysége által hozza el a leküzdhetetlennek tűnő tragikumot a megszeppent átlagember életébe. Nyílván mindenki tisztán emlékszik még az olyan alapművekre, mint az Attack of the Crab Monsters, vagy Monolith Monsters, melynek alkotói ártalmatlan, hétköznapi motívumokat emeltek ki környezetükből, hogy aztán néhány alapvető tulajdonságukat megváltoztatva teljesen új (általában negatív) jelentéssel ruházzák fel azokat. Az ötvenes években szinte futószalagon jöttek ki a hasonló művek (a jobbak: The Deadly Mantis, Amazing Colossal Man, Creature from the Black Lagoon, The Giant Behemoth stb), ám a lendület sajnos nem tartott sokáig, a következő évtizedben a tengerentúl vezető szerepét Japán vette át, ahol Godzilla már jópár éve az egyik legnépszerűbb moziszereplőnek számított. Az amerikai B-mozizás, nem kis mértékben a Corman–Price páros mérföldkőnek számító újításai miatt, szinte teljesen megfeledkezett a gigantikus szörnyetegekről, így hát igencsak hálásnak kell lennünk Bill Rebane-nek és barátainak, hogy a hetvenes évek derekán csináltak egy a nagy elődök által lefektetett alapokra helyezett szörnymozit.

Vegyük szép sorban, hogy milyen finomságokkal találkozhat a néző: Wisconsin külvárosában vagyunk, a nagy büdös semmi és a hetvenes évek közepén. Egy teljesen átlagos napon azonban a stáblista elején bemutatott meteor pusztító erővel csapódik Dan Kester hátsóudvarába, és annak ellenére, hogy minden képzeletet alulmúlóan gagyi, vöröses árnyalatú foltok és megmagyarázhatatlan eredetű hangorkán kiséri a jelenséget, Kester csak legyint egy nagyot és lefekszik aludni. Felesége, az iszákos Ev persze másnap nem hagyja békén urát, aki végül megvizsgálja a becsapódás helyszínét, nem is hiába, mert hatalmas, kőkemény tojásokra bukkan. Otthon széttöri az egyiket, amiben rengeteg gyémántot talál, azt viszont nem veszi észre, hogy egy arasznyi méretű madárpók is kiszabadul felkavart fészkéből. Innentől kezdve elég kiszámítható a történet, a rendőrök kapnak néhány különös telefont, a pókok egyre többen vannak és egyre nagyobbak, végül elkerülhetetlen a városka küzdelme a többméteresre nőtt, lézerszemű pókokkal. A sztori nem más, mint a jól ismert motívumok mindenféle személyreszabást és eredetiséget nélkülöző újrapörgetése, de senki egy pillanatra se higyje azt, hogy ez unalmas lenne, mert az alapmotívumokkal az égvilágon semmi baj nincs.

Van azért egy-két felettébb pikáns részlet, melyek fölött ezúttal nem megyünk el szó nélkül. Fentebb azt írtam, meteor csapódik Kesterék farmjára, ami így szó szerint nem igaz. A városka seriffje aznap este annyi rádiómeghibásodással, spontán akkumulátor-lemerüléssel és hasonlókkal kapcsolatos telefont kap, hogy megkéri kollégáját és cimboráját, a kocafizikus Dr. Vance-t, hogy keresse fel az asztrofizika helyi pápáját, Dr. Jenny Langert. A két ötvenes éveik derekát taposó fiatal között azonnal beindul a zizi, ami az univerzum törvényeinek ellentmondóan nem mindkettejük teljes szellemi elzülléséhez vezet, hanem pont fordítva, lépésről lépésre, hidegvérű dedukcióval jutnak el az igazságig. Az igazság pedig kegyetlen: a különös mennyei fényjátékot, a rengeteg bejelentést és a környék hirtelen életveszélyes szintűre emelkedő radioaktivitását nem meteor, hanem egy fekete lyuk magyarázza! Kester hátsókertjébe tehát egy FEKETE LYUK CSAPÓDOTT BE! Kétségtelenül a film csúcspontja az, amikor Vance és Langer Einsteinről magyaráznak, úgy, hogy tekintetükből árad a teljes hozzánemértés, mi több, az ember azt érzi, ezek ketten abban a pillanatban bizonyos szavakat életükben először ejtenek ki – persze ez az adott kontextusban egyáltalán nem számít súlyos bakinak, mivel senki sem képviseli az alapműveltség követelményeit. Mikor néztem a filmet, úgy éreztem, mintha egy csapat haver állt volna össze, ezért igencsak ledöbbentem, amikor azt láttam, hogy mindenki kilométeres filmográfiával rendelkezik. Ennek ellenére nem tudok egy emlékezetes alakítást sem kiemelni, de igazából fölösleges ezen rágódni, mert az ilyen filmeknek nem a részletesen kidolgozott karakterek, vagy a kifinomult drámai felépítés a legfőbb ismérvük. 

Hanem a szörnyek. Klasszikus technikákkal (VW Bogár, hegesztő, plüss stb) előállított objektekről van szó, melyek animálását a lehető legolcsóbban oldották meg. A közeli képeken általában szőrös lábízek folytogatják a kiszemelteket, ezt ugye el lehet intézni annyival, hogy a sokkos állapotban kiabáló áldozat erölködést mímelve saját maga köré tekeri a bestia végtagjait. Pár másodperces nagytotáloknál már komolyabb, bár szintén alapnak számító, manuális, azaz kézi-irányítású megoldásokhoz nyúltak, ám a film ékköve, a néhány másodperces, egybefüggő, a szörnypókot teljes virágában pompázva bemutató svenk kedvéért egy autót (a legenda szerint egy Bogárt) preparáltak szörnnyé. A film végén a kolosszális csatajelenetet elmutyizták annyival, hogy javarészt csak a sikoltozó tömegeket mutatják, ami mellé disszonáns, feloldásra váró akkordokat kitartó szimfonikus zenekart hallunk, a vérszomlyas űrpókokat sajnos csak rövid pillanatokra csodálhatjuk. Ez azonban az egész filmről elmondható, a 84 percből összesen kb. félpercet szerepel a földet terrorizáló félelmetes ellenség.

Végigolvasva soraimat – azon kívül, hogy az egyik szereplő szinte minden porcikájában úgy néz ki, mint Charles Manson – több újdonság, érdekesség nem jutott eszembe. Fölösleges lenne a szokásos motivációs-problémát feszengető kérdést feltennünk, teljesen mindegy hogy miért készült ez a film, a lényeg az, hogy van nekünk. Igazi kakukktojás, hisz a hetvenes évek első fele egyértelműen a blaxploitation időszaka volt. Erre itt van ez az áldott jóember, Bill Rebane, aki az akkoriban még a B-mozizáson belül is Zs-nek számító hixploitation jellemzőivel felturbózva készített egy igazi szörnyfilmet. Kell ennél többet mondani? Ugyan, dehogy. Mindenki üljön le szépen a fenekére, és nyomja meg a PLAY gombot.

IMDB

UPDATE!!!!
A teljes film néhány apróság letöltése után megnézhető itt! Csak bátran!