Foxy Brown (1974)

Írta: Jack Hill
Rendezte: Jack Hill

Emlékeztek még az Ed Wood sorozatra? Mennyi elképesztően fontos munkával találkoztunk! Bride Of The Monster, Glen or Glenda, Night of the Ghouls, a Kilences terv, alkotások, melyek mindegyikében volt egy kivételes tehetségű színészóriás, hazánk büszkesége, Lugosi Béla. Kit érdekel, hogy Béla a hagyományos filmtörténeti krónika szerint a harmincas évek második fele előtt számított sztárnak, amikor tudjuk, legjobb formáját az imént említett, ötvenes évekbeli műalkotásokban hozta? Bélát még idős korára kialakuló masszív ópiumfüggősége sem tudta megakadályozni abban, hogy mindörökre beírja nevét a történelemkönyvekbe, mint az ötvenes évek legjelentősebb B-színésze. Aztán végigrágtuk magunkat a hatvanas éveken, és egy másik úriemberrel, Vincent Price-szal találkoztunk. Price sok mindenben játszott, ő limonádé-horrorokban érezte magát legjobban, és őszintén szólva műfajában, sőt, azon kívül is, nehéz hozzá mérhető kisugárzással rendelkező figurát találni. Béla és Price magas, szikár, izmos, sármos, ugyanakkor ijesztegetni is képes, középkorú férfiak lévén tökéletes horrorfizikummal rendelkeztek, ők voltak az ötvenes-, illetve a hatvanas-évek nagybetűs Színészei. Eljött az idő, hogy felvezessem méltó követőjüket, aki minden kétséget kizáróan uralta a hetvenes évek szexuális forradalmától, afro-amerikai öntudattól bonyolított évtizedét. A mai filmmel el kell búcsuznunk Pam Grier-től, korunk egyik legnagyobb színésznőjétől.

Éppen ezért engedelmetekkel viszonylag keveset fogok magáról az alkotásról beszélni, hisz van nekünk fontosabb dolgunk is. Azok kedvéért, akik nem látták (nagyon-nagyon nagy hiba!!!!) a múlt héten kivesézett Coffy-t, nézzük meg miért is jöttünk össze: van Foxy Brown, egy belevaló, übercsinos afro-amerikai leányzó, kinek öccse, a drogos Link feldobja, azaz megöleti szerelmét, az egykor felderítőként a droghálózatban alámerülő Michaelt. Foxy érthető okokból totál bepöccen, prostituáltként beépül a rosszfiúk közé, majd ahol tud, borsot tör ellenségei orra alá, hogy aztán a végén egy őrült karmester szikrázó zsenialitásával zavarjon le egy Black Panthers-szervezésű bosszúhadjáratot. A Foxy Brownt eredetileg a Coffy második részének szánták, de az AIP valamiért az utolsó pillanatban meggondolta magát. A rendező/forgatókönyvíró ezúttal is Jack Hill, kiről a múlt héten már megemlékeztünk: a Coffyhoz képest nincs sok újdonság, sőt, a karakterek ezúttal kevésbé élénkek, csakúgy, mint a jelmezek, képek, párbeszédek, ami persze még önmagában nem jelent semmit, mert a Coffy kilométerekkel előzi évtizedének legfontosabb alkotásait. Ami érdekes, az az enyhe gore hatás, az erőszak ezúttal sokkal nyersebben, brutálisabban, és látványosabban van tálalva. Összességében elmondhatjuk, a Foxy Brown egy ideális pörgésszámű akciófilm, fantasztikus hangulatú környezetbe csomagolva, de eredetíségben, kiszámíthatatlanságban nem tudja felvenni a versenyt a Coffyval. Nyílván egészen más lett volna a helyzet, ha az AIP nem gondolja meg magát, és mégis a Coffy második részeként harangozza be az alkotást, ugyanis akkor néhány olyan érdekesség, mint pl. a főhős háttere, konfliktusai, és megannyi más lényeges részlet adott lett volna, melyek minden bizonnyal a végtermék élvezeti fokát is magasabbra emelnék. A Coffy egy nagyon jó alapanyag, simán belefért volna kifutásnak még egy rész; viszont az, hogy megkapjuk ugyanazt pepitában, kicsit több vérrel, nos, ilyen kíváló lángelméktől egy picit kevés. Ennek ellenére tagadhatatlan, a Foxy Brown megtalálta helyét a popkultúra csarnokában. Nincs is kedvem belemenni a rengeteg utalás felsorolásába, akit érdekel, hogy a Foxy, illetve Brown szavak egymás mellé helyezése hány trilliárdszor került elő a pop poszt-hetvenes évekbeli történelmében, az üsse fel a Wikipédiát, és szemezzen kedvére. Ezen a héten a mi dolgunk elsősorban az, hogy ennek, és megannyi más, hasonlóan lenyűgöző alkotásnak a szívét-lelkét, kvintesszenciáját, védjegyét első és egyúttal utolsó alkalommal jól megnézzük magunknak. Ő pedig nem más, mint a főszerepet ismét elvállaló Pam Grier.

A művésznő édesanyja ápolónő volt, míg édesapja a kenyérre valót az amerikai légierők mérnökeként kereste meg, ami miatt a család életében gyakoriak voltak a költözések, egészen a hatvanas évek közepéig, amikor is Denverben véglegesítették lakcímüket. Az ifjú Pam szép lassan állandó szereplőjévé vált a környék szépségversenyeinek, egy ilyen rendezvényen botlott bele egy bizonyos Dave Baumgarten-be, az AIP egyik munkatársába, aki azon nyomban meghívta őt Hollywoodba. Az első néhány év sikertelenül telt, Grier hiába járt mindenféle színésziskolába, karrierje kimerült abban, hogy az AIP recepciósaként unatkozzon irodájában, de édesanyja noszogatására mégsem utazott haza, inkább megmaradt a tűzközelben, és várt. Először Russ Meyer 1970-es, Beyond the Valley of the Dolls c. alkotásában találkozhatott vele a közönség, de valódi debütálásának a The Big Doll House, illetve a Women in Cages tekinthető, mely alkotásokban már jóval több feladatot kapott. Biztos emlékeztek, az előbbiben ő alakította az egyik fegyencet, Greart, míg az utóbbiban a women-in-prison alkotások másik sablonfiguráját, a gonosz börtönőrt, nevezetesen Alabamát. A szakma elismerését egyértelműen a néhány évvel későbbi Coffy hozta el, a munka az ambíciózús, friss szemű és fiatal Jack Hill, illetve az adigra a kezdeti bizonytalanságot megrendíthetetlen elszántságra lecserélő Grier szoros együttműködésének gyümölcse. A film forgalomba kerülésééig nem volt példa színesbőrű, nőnemű főhősre, arra meg pláne nem, hogy az szemrebbenés nélkül vágja haza a teljes Los Angeles-i alvilágot, korrupt politikusaival és sikátorokban bújkáló drogdílerivel együtt. Annak ellenére, hogy a legtöbben alig mertek pislogni a film közben, sokan (leginkább afrikai, ázsiai, illetve latin származású amerikaiak), akiknek csak az olcsó autósmozik jelentették a hétvégi szórakozást, végre tudtak azonosulni valakivel. Coffy (avagy Foxy Brown, Friday Foster, Sheba Shayne, Grier többi AIP-filmes karaktere) egyedülálló, független, fiatal és határozott, nincs szüksége arra, hogy valaki megfogja a kezét és megoldja a problémáit. A blaxploitation egészen addig nem volt több egy címkénél, ami a nagyrészt fehér kezekben tartott B-filmstúdiókat segítette az új közönség megszerzésben, ám a Coffy annyira jól sikerült, hogy a dolgok kicsit megváltoztak. Pam Grier bőrszíne és neme ellenére szupersztár lett, Jack Hill pedig ünnepelt rendező, ez az újdonsült elismerés vitathatalanul ki is járt mindkettőjüknek, hisz teljesen eredeti és magától értetődő módon szólítottak meg egy épphogy csak öntudatára ébredt közönséget. Nem is csoda, hogy a lehetőségeit mindig tökéletesen felismerni tudó Grier népszerűsége csúcsán a New York Magazine bórítójáról mosolyogva bejelentette: ha törik, ha szakad, ő lesz az első színesbőrű, női filmrendező, az esélyegyenlőség élharcosa. Azonban az élet máshogy rendezte a dolgokat, ironikus módon pont Grier ösztönös maximalizmusa akadályozta meg nagyívű tervének megvalósulását. Mire 1975-ben eljátszotta a Friday Foster címszerepét, már rémesen unta a nagyszájú, álomtestű feketepárduc szerepét, és nem hosszabította meg szerződését az AIP-vel – jogosan gondolhatta úgy, hogy nagyon mást nem is tehet, mert a Foxy Brown utáni alkotások színvonala (leginkább Jack Hill visszavonulása miatt) az elődökéhez képest drasztikus mélységekbe zuhantak. Grier hiába volt tele ambícióval, vállalkozását az elmaradó bevételek miatt nem tudta beindítani, és arra kényszerült, hogy felejthető és rövid szerepeket vállaljon el. Egészen 1981-ig kellett várni az első épkézláb szerepig, amikor is az igaz történetek alapján készült Fort Apache the Bronx-ban Charlotte, a szétcsúszott, minden különösebb megrázkódtatás nélkül gyilkolászó prostituált bőrébe kellett bújnia. Az általános elismerés után azonban a nagy visszatérés sajnos elmaradt. Grier továbbra is csak kiegészítő szerepeket kapott, ezúttal a mozitól távol, TV-sorozatokban. A nyolcvanas évek amúgy is nehezen emészthető légkörére még jópár lapáttal rátett néhány igencsak súlyos családi, illetve személyes tragédia: Grier lánytestvére rákban meghalt, unokaöccse az elviselhetetlen fájdalom közepette főbelőtte magát – nem sokkal később pedig magát Griert diagnosztizálták a betegséggel, szerencsére még időben. A gyógyúlás így is rengeteget kivett a színésznőből, aki akkoriban már teljesen hátat fordított Hollywoodnak, és kizárólag színházakban játszott. A kilencvenes évek elején sokakat meglepett visszatérése az egészestés filmek világába, de ezek az alkotások a korábbiaknál csupán egy nagyon vékony hajszállal voltak vállalhatóbbak, a nagy áttörést természetesen számára is Quentin Tarantino Jackie Brown-ja hozta el. Tarantino, csakúgy, mint bő két évtizeddel korábban Jack Hill, kifejezetten Pam Griernek írta a címszerepet, aki természetesen azonnal elfogadta a felkérést. Grier azóta szerepelt néhány B-akcióban, számos kisebb szerepet vállalt el különböző sorozatokban, 2004 óta társfőszereplője a tengeren túl egyik legnépszerűbb, leszbikusok mindennapjaival foglalkozó sorozatának, a The L Wordnek, aminek köszönhetően Grier hosszú idő után újra nevéhez és munkásságához méltó figyelemben részesül. 

Pam Grier azon kevesek közé tartozik, kik már életükben legendává váltak. A Coffy/Foxy Brown c. munkákban újra definiálta, majd teljesen más dimenzióba emelte a női főhős fogalmát. Az 1973-as Black Mama, White Mama megjelenésééig még senki sem pipált olyat, hogy egy színesbőrű lány huncutul elcsavarja egy masszív kiállású fehér férfi fejét, hogy aztán a végén jól elbánjon vele, és még a hűtőjét is kizabálja. És ez az éremnek csak az egyik oldala, az talán még fontosabb, hogy mindezt úgy tette, hogy közben az egész hiteles maradt, nem volt benne semmi erőltetett és még szórakoztató is volt. A Coffy ezt az élményt a csúcsra járatta, a Foxy Brown levezette, nyugodtan állíthatjuk, nincs meg az egyik a másik nélkül. Ha igazán tisztában akartok lenni a hetvenes évek már nem is annyira földalatti filmezésével, akkor mindkettőt látni kell.

IMDB