HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

A '70-es évek – white trash, blaxploitation és a többiek #8: Blacula

2009.06.15. 10:00 nakamura

Blacula (1972)

Írta: Raymond Koenig és Joan Torres
Rendezte: William Crain

A két héttel ezelőtti nézőriasztó trash után ismét egy kifejezetten szórakoztató, könnyed alkotással fogjuk elütni kultúrálódásra szánt perceinket. Eheti munkánk a hetvenes évek B-mozijának egyik kikristályosodott tudatállapotú gyöngyszeme, melyben minden adott a remek szórakozáshoz: ütődött cím, ami még idiótább történetet takar, legendás színészek, elsőosztályú zene és makacs távolmaradás a kor magasművészeti fejleményeitől. A Blacula a blaxploitation-horrorok alfája és omegája, aminek hiába született folytatása, hiába próbálták sokan utánozni, senki sem tudta megközelíteni az eredeti mű sikerességét, melynek egyszerűségében rejlő zsenialitása mind a mai napig páratlan.

Sajnos nem sikerült túl sok érdekeset kiderítenem a mű rendezőjéről, William Crain-ről, az a kevés, amit olvastam róla, ellenben roppant szimpatikus. A UCLA-n végzett, meglepő módon filmezést tanult, és ellentétben a többi afro-amerikai csoporttárssal, kiket a szakma a sokatmondó LA Rebellion néven ismert meg, nem állt le tökölni mindenféle személyeskedő, politizáló hókuszpókusszal, sokkal jobban érdekelte a műfaj esztétikájának feltérképezése. Éppen ezért kissé fájdalmas, hogy egy ilyen barátságos hozzáállású tehetség munkái – a Blaculán és egy pár évvel későbbi, bizonyos Dr Black & Mr Hyde-on kívűl – gyakorlatilag elérhetetlenek, enyhe gyógyír, hogy ha valaki még emlékszik a Starsky és Hutch című sorozatra, és emellett még türelmesen nézte is, akkor annak idején elcsíphetett néhány Crain rendezésű epizódot.

Az biztos, hogy Crain tudta hova kell menni támogatásért, nem túl meglepő módon a legelső képkockán egy jól ismert logó villan fel szemeink előtt. Régi barátaink az American International Pictures-nél működésük utolsó évtizedében is hibátlanul nyúltak a nyersanyaghoz. Hamar rácuppantak a blaxploitationre, sikerült a műfaj néhány legfontosabb munkáját legyártatniuk, és olyan színésóriásokat neveltek ki istállójukban, mint Pam Grier, Sid Haig, Booker Bradshaw. Természetesen minden, amit eddig megismertünk munkamódszereikről (mint pl. ha a stúdió bérlésének lejárta előtt befejezték az aktuális ópuszt, gyorsan leforgattak egy másikat, és hasonlók), ezekre az alkotásokra is jellemzők, tehát technikai értelemben nem sok minden változott az előző két évtizedhez képest.


Mindezt csupán a biztonság kedvéért írtam le, most azon nyomban térjünk rá Crain és az AIP együttműködésének gyümölcsére. A film elmeséli egy bizonyos Mamuwalde herceg balszerencsés találkozását Drakula gróffal (akinek köze sem lehet Vlad Tepeshez, mert filmünkben 1780-ban találkozik a két uraság, tehát az „igazi” Drakula halála után jó 300 évvel). Mamuwaldét és feleségét az a megmagyarázhatatlan eredetű feltételezés vezérelte a fekete kontinens partjaitól egészen Erdélyig, hogy a jószívű gróf legnagyobb gondja a herceg hazájában egyre aljasabb szabályok szerint zajló rabszolgakereskedelem felszámolása lehet. (Őszintén szólva ennél elmebetegebb történelem-átírást még soha nem pipáltam, egészen eddig úgy gondoltam, épeszű ember ilyen vad szabadasszociácós kalandokba legfeljebb a félálom állapotában képes belebonyolódni.) Mondanom sem kell, Mamuwalde pórul jár, Drakula elkapja a herceg grabancát, vérét kiszívja, és egyúttal a szellemes Blacula névvel látja el. Ezután ugrunk egy nagyot az időben, egész pontosan 192 évet, mikor is egy bájosan homoszexuális belsőépítész párocska elutazik a tett színhelyére, hogy épülő lakásukhoz beszerezzenek néhány autentikus erdélyi-barokk stílusú bútort, mint például egy koporsót. Mivel elfelejtik leellenőrizni, hogy a nyughely vajon nem foglalt-e, mit sem sejtve magukkal viszik Los Angelesbe a feltámadásra és friss vérre szomjazó Blaculát, innentől kezdve pedig ki lehet találni a folytatást, természetesen Blacula megszökik, borsot tör a körzet rendőreinek orra alá, a vége pedig egy szomorkás happy end, mert Blacula vámpírrá alakítja át a világszép mosolyú Tinát.

Maga a történet nem sikerült túl csavarosra, miközben néztem a munkát, úgy éreztem, már vagy ezredszerre peregnek le előttem a jól ismert jelenetek. A dramaturgiai invenciók elmaradása azonban ahelyett, hogy gyengítenék a végterméket, inkább csak erősítik azt. Nem kell ide fölösleges izmozás, mert a hetvenes évek Amerikája amúgy is halál laza volt, az amerikaiak közül pedig egyértelműen azok voltak a leglazábbak, akiknek afro-frizurájuk volt (ez szerintem még napjainkban is így van), és mivel a film színészeinek 90%-a afrikai származású, annyi méteres átmérőjű afro-frizurát kapunk, hogy ha a hajszálakból kötelet fonnánk, akkor az a Holdig is elérne. De itt nem áll meg a belazulás: látni egy igazi soul-funky bulit is, ahol mindenki napszemüvegben rázza, annak ellenére, hogy sötét van, a fiúk szertelenül kedveskednek a mosolygós lányoknak, rendőrök és maffiózók egymást ölelgetve örülnek az élet apró örömeinek, az egész film olyan, mint egy jó hangulatú farsangi buli, ahol mindenkinek diszkósztárnak kell beöltözni, grátisznak pedig kapunk egy funky-vámpír maskarában lazuló ceremónia-mestert is. A jelenetek nélkülöznek mindenfélle sallangot, egy olyan beállítással sem találkoztam, ami megpróbálna önmagán túlmutatni. Minden arról szól, hogy a néző jól érezze magát, ami sikerül is: zökkenőmentesen tudjuk átizgulni a helyi erők és Blacula olykor komikussá váló összecsapásait, és még a szerelmi szál sem marad el. Mindeközben megállás nélkül szól a vegytiszta soul és funky, szóval nem is ismételgetem magam, hisz ezer szónak is egy a vége, a Blacula egész egyszerűen baromi jó.

Ezek után érdemes vetni egy pillantást a címszerepben tündöklő William Marshallra. Ha lehet ilyet mondani, Marshall volt a fekete Lugosi, vagy hogy még jobbat mondjak, a horrorfilmezés Jimi Hendrixe: előbbi párhuzam a tökéletes horror fizikum miatt jogos, utóbbi a műfajban kivívott fontosság és a cseroki származás miatt. De persze ezek csak amolyan tréfás semmiségek, hisz Marshall munkássága párját ritkitó széleskörűségről árulkodik. Fiatalon képzőművészetet tanult a New York University diákjaként, de hamar elcsábult a színpad felé, és innentől kezdve gyakorlatilag nem lehetett leállítani a palit. Buzgón tanulmányozta Shakespeare-t, Othellot többször is eljátszotta – a London Sunday Times szerényen csak annyit írt, Marshallnál jobban napjainkban (a hatvanas évekről van szó) senki sem játssza szerepét –, sőt, a darabnak még egy jazz-musical feldolgozásában is részt vett, természetesen elsöprő sikerrel. Marshall igazán komoly, művészi és intellektuális forrásokat igénylő kihívásokkal a színház és a televízió révén konfrontálódott, mozikban általában az ilyen Blacula könnyedségű kellemes bugyutaságokra futotta, ami persze nem azt jelenti, hogy Mamuwalde/Blacula szerepe könnyű falat lett volna. Blacula az egyetlen olyan karakter a filmben, aki „valódi” konfliktusokkal néz szembe: elvesztett felesége után érzett reménytelen szerelme, Drakula átka, az a némileg ütődött helyzet, hogy egy kétszáz éves palástban flangál fel-alá Los Angeles utcáin, amiért joggal nézi mindenki hibbantnak, és még a rendőrség is rágja a fülét. 

Soraim befejezéseképp szeretném örömmel kifejezni maradéktalan elégedettségemet. Ritkán sikerül ennyi blődséget ilyen simán és mindenféle erőlködés nélkül ötvözni. Ehhez igazi csapatmunka kell: a blaxploitation egyik ismeretlen tehetsége, William Crain, a szakmáját mindennél jobban tisztelő és alázattal művelő William Marshall, a kíváló zene, a nem túl leterhelő forgatókönyv, egy kellőképpen laza környezet, és a listát még a végtelenségig tudnám sorolni. A Blacula a ritka példája annak, amikor a jóból egyszerűen nem lehet elég sok: hiába, nincs üresjárat, ez az alkotás a ledület, frisseség és egészséges idiotizmus tökéletes ötvözete. Nem véletlenül vált az idők során több olyan komolyságú modern klasszikus, mint pl. a Simpson család egyik hivatkozási pontjává – ha ez nem elég meggyőző, akkor nem tudom mit lehetne még leírni. A Blacula alapmű, mely ínyenceknek készült, de nemcsak nekik, hanem minden mozikedvelő nyájas olvasómnak melegen tudom ajánlani.

IMDB

Szólj hozzá!

Címkék: horror mocsok drakula blaxploitation william crain

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr271185760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.