HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

A '70-es évek – white trash, blaxploitation és a többiek #7: Pink Flamingos

2009.06.01. 09:07 nakamura

Pink Flamingos (1972)

Írta: John Waters
Rendezte: John Waters

El kellett telnie jópár napnak, hogy lecsillapodjanak bennem azok az objektivitást tompító érzelmek, melyeket az eheti alkotás korbácsolt fel bennem. Ha rögtön a stáblista lepergése után ültem volna az írógép elé, most valószínűleg egy végtelenségbe nyúló pocskondírozás, egy vérben tocsogó és dühtől átfűtött háborús regény bontakozna ki előttetek. Jól tettem, hogy vártam egy kicsit, mert ha ugyan véleményem a filmmel kapcsolatban nem is változott meg, úgy érzem, valamelyest tisztábban látom a képet. Bizony voltak kemény percek, amikor úgy éreztem, felrobbantom a lejátszómat, a benne lévő dvd-t apró darabokra zúzom egy légkalapáccsal, átmegyek rajta egy úthengerrel, leöntöm savval, szétlövetem egy F-16-ossal, de mindez már a múlté, most már csak egy jót legyintek az egészen. Kedves barátaim, bátor útitársak és kalandorok, hadd mutassam be minden trash film őstojását, a Pink Flamingost.

A film rendezője nem más, mint a világhírű John Waters, aki több évtizedes karrierje során olyan sztárokkal is dolgozott egyűtt, mint pl. Johnny Depp, Christina Ricci, Edward Furlong; utána is lehet nézni, hogy milyen alkotásokat jegyez az úr, biztos láttatok már néhányat. Én a következő néhány sorban inkább csak a számunkra érdekes korai, trash korszakával foglalkoznék, melyet a filmtörténeti krónika az 1969-es Mondo Trasho c. őrület megjelenésétől datál, és a '77-es Desperate Living-el zár le. Persze, mint ahogy az a művészekkel lenni szokott, Waters pályáját is nehéz ilyen percre pontosan felszeletelni, az viszont tény, hogy ezeket a hetvenes évek alatt készült munkákat azonos szellemi térbe rendezi a mocsok nem csupán formai, hanem filozófiai szinten is megjelenő felfedezése. Waters New York egyetemén tanult, de elmondása szerint teljesen ki volt bukva azon, hogy nem sexploitationt oktatnak, hanem a Patyomkin páncélost, így hát miután rajta kapták egy méretes trombita puffogtatása közben az egyetem campusán, egyáltalán nem bánta meg, hogy azonnali hatállyal kirúgták. Fiatal éveit a mocsok feltérképezésével töltötte, ellentétben a többi sráccal, őt a brutalitás, a sokkoló furcsaságok és az ellenkultúra érdekelte. Első néhány rövidfilmjét szigorúan éjfél után, helyi kávéházakban mutatta be, melyeket szóbeszéddel és fénymásolt meghívókkal reklámozott. Közönsége ezidőtájt ugyanolyan abberrált figurákból állt össze, mint amilyeneket a művész úr filmjei is bemutatnak, sőt, Waters a kezdeti apró sikerek után szinte kizárólag környékének bohém alakjaival dolgozott együtt, akikkel formálisan Dreamlanders-nek keresztelték el magukat. Csapatuk közt találunk transzvesztitát, transszexuális előadóművészt, bankrablót, drogfüggőt, tehát mindenféle csodabogarat, akiket a furcsaság és a másság iránti vonzalom, saját maguk felvállalása és természetesen a trash pápája, John Waters tartott össze. Alternatív körökben szinte mindegyikőjük kult státuszt harcolt ki magának, igazán befutni azonban csak a vezérnek, Watersnek sikerült, illetve valamelyest Divine-nak, a csapat messze legsúlyosabb egyéniségének, kiről majd a későbbiekben emlékezünk meg.

A Pink Flamingos volt az első epizódja a Waters által találóan trash-trilógiának elkeresztelt sorozatnak, amivel a rendező úr saját elmondása szerint a cenzúrából akart bohócot csinálni, ami szerintem sikerült is neki. Célját nem a brutalitás gyomorkavaró prezentálásával éri el, ahogyan teszi azt például az olasz horror hírhedt alkotása, a Cannibal Holocaust, sokkal közelebb áll hozzá egy másik talján, Pier Paolo Pasolini halál-trilógiájának szintén első darabja, a Saló, avagy Sodoma 120 napja, ahol ugyan látni csúnya dolgokat, de az igazán felkavaró benne – csak úgy, mint Waters filmjében – az emberi méltóság totális szétzúzása. A Pink Flamingos és a Saló közti párhuzamok ennyiben ki is merülnek, mert míg Pasolini műve Sade márki filozófiáját keresztezi Dante Poklával, addig Waters a mocskot keresztezi a hülyeséggel. A történet roppant egyszerű, van a mázsás testsúlyú transzveszita, Divine, aki egy lakókocsiban él teljesen hibbant, szintén jelentős termetű édesanyjával, illetve fiával és lányával. Divine-éktól messze a belvárosban, tőlük teljesen függetlenűl pedig van egy nő, Connie, aki férjével, Ray-jel egy irodát vezet, ahol fiatal lányokat fognak el, termékenyítenek meg, hogy az újszülötteket aztán leszbikus pároknak adják oda. Egy szép napon a rádióból meghallják, hogy Divine a világ legmocskosabb emberének titulálva reklámozza magát, amin nagyon kibuknak, mert szerintük ez a megtisztelő cím őket illeti. Innentől kezdve a film arról szól, hogy Divine-ék és a Marble házaspár egymást próbálják túllicitálni undorítóságban, a végén pedig győz az igazság, és egyértelművé válik, hogy Divine (kinek a valóságban is ez volt művészneve, mondhatni önmagát alakítja) tényleg a világ legmocskosabb embere. A történet tehát teljesen lényegtelen, az hogy ilyen lazára van fogva az események menete, kíváló alapja az otrombaságnak, ami ennek megfelelően teljsesen szabadon szárnyal. Nem is vacakolok, szép sorban leírom milyen jelenetek ütötték ki legjobban a biztosítékot: Divine fia, Crackers egy vad és gusztustalan szexjelenet közben megfolyt egy csirkét; egy fickó rajzoló végü ánuszával tátog le egy nótát; egy teljesen konszolidált, kifejezetten csinos hölgy egy szatírt úgy ijeszt el, hogy valójában férfiből van, és szoknyáját felemelve ezt meg is mutatja; Divine orális szexben részesíti fiát, Crackerst; Divine egy kutya ürülékét mosolyogva zabálja fel az utcáról; Divine anyjának látványa. Mint azt rövid bevezetőmben írtam, teljesen kibuktam ezeknek az apró gageknek a látványától. Toleranciaküszöböm, miről úgy gondoltam elég magas ahhoz, hogy minden idiotizmus befogadására képes legyek, ezúttal csúfos kudarcot vallott. A legmegpróbáltatóbb jelenet kétség kívül a csirke szexuális vágyak kielégítése végett történő legyilkolása volt, azt hiszem Waters ezen a ponton túllépte hatáskörét. Az állatokkal szembeni kegyetlenkedés, legyen az kamerák előtt vagy mögött, egy teljesen egyértelmű, törvények által is szabályozott cselekmény, nem hiszem, hogy lehetséges általános érvényű érveket felhozni az aktus mellett, ahogyan egyesével sem lehet kimagyarázni a bizonyos eseteket. Szóval többször is úgy éreztem, játékfilm helyett mintha valami LSD mámorban úszó kelet-német diliház egyik vadabbra sikerült péntek estéjét szemlélném, mely benyomásomat nem csak a káosz mindent felülíró jelenléte, hanem a hétköznapinak nevezhető, többszáz éve belénk kódolt emberi értékek teljes hiánya, illetve arcul köpése is erősített. Ezek után csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy a kivitelezés a műfaj szabályainak megfelelően eszméletlen igénytelenre sikerült, a beállítások teljesen esetlegesek, a vágások amatőrségről árulkodnak, profizmusról semmilyen szinten nem lehet beszélni. 


A film legendás gusztustalanságáért sokat tett Waters beteg ötleteinek kompromisszummentes kivitelezője, a főszerepben tomboló Divine. Divine, polgári nevén Harris Glen Milstead, még az egyetemi évek alatt ismerkedett össze Waters-szel, akivel hamar jó barátok lettek, és állandó szereplőjévé vált a feltörekvő, ambíciózús rendező munkáinak. Milstead már egész fiatalon tisztában volt szexuális orientációjával, Divine karakterét huszas évei elején teremtette meg. Milstead a Pink Flamingos után igazi sztár lett, rengeteg színházi előadásra hívták meg, egyik ilyen világkörüli turnéja miatt kényszerült kihagyni a trash-trilógia utolsó epizódját, a Desperate Living cimű eposzt, de nekem bőven elég volt megnézni a Pink Flamingost, hogy minden kétséget kizáróan meggyőződjek arról, hogy Divine tényleg nem jött zavarba, ha mocsokról volt szó. Ebben a filmben egy neurotikus, tenyeres-talpas bunkót játszik, és nehéz eldönteni, vajon provokatív karikatúráról lenne szó, vagy Milstead a való életben is akkora gigatapló volt, mint amit bemutat. Ugyebár Milstead-et mindenki Divine-nak ismerte, a stáblistán is ez a név szerepel, és karakán megjelenése, illetve személyísége lehetetlenné tette, hogy az előadóművész ne saját magát jalakítsa. Mivel ennyire labilis a figura jelenlétének mivoltja, nehéz hagyományos értékek alapján felmérni a színészi teljesítményt, inkább csak jellemzők felsorolása lehetséges: Divine improvizatív, sajátos, öntörvényű, felkavaró, és egyértelműen a legmanipulatívabb, szinte az az érzése az embernek, hogy minden az ő akaratára történik. Tipikusan az az eset, akiről nehéz objektíven értekezni, valószínű jobban kéne ismerni munkásságát ahhoz, hogy megértsük a Divine-jelenséget, de őszintén szólva engem a transzvesztita kultúra totál hidegen hagy – annyit azért elismerek, hogy Milstead valószínű a nagyfiúk kategóriába tartozik, mert aki szemrebbenés nélkül felzabálja egy kiskutya ürülékét az utcáról, az feltehetőleg nem csak az arcpirosítók iránt érzett megszállotságából vesz magára idióta estélyiket.

Nincs kedvem külön beszámolni a többi tettestársról, elég, ha elhiszitek nekem, hogy mindenki döbbenetes mértékben tahó és elállatiasodott, a szó legszorosabb értelmében. Waters egy érdekes figura, akármelyik interjúját, szövegét olvastam el, mindig az jött le, hogy ő a B-filmezés Andy Warholja, ugyanakkor a mainstream mozizás GG Allinje. Szenvedélyes gyűjtője sorozatgyilkosok által készített műtárgyaknak, nyíltan homoszexuálisként folyamatosan kifigurázza a homoszexuális társadalmat, állandóan lázad, és ugyanannyira fontosnak tartja Russ Meyert, mint Ingmar Bergmannt. Van ez így, kicsit lökött a pasas, aki még sokra is vitte, és ha belegondolunk, hogy például a híres nevezetes angolszász zenecsatorna egyik vicceskedő műsorában különböző félőrültek szintén a kaki-pisi tengelyen edzik humorérzéküket, akkor azért el kell ismerni, a Pink Flamingos ocsmányságának tényleg sikerült bizonyos alapokat lefektetnie. Mindennek ellenére, maga a film, tehát kultúrális (pontosabban anti-kultúrális) kontextusa nélkül, egy elég hátborzongató élmény. Valószínű soha az életbe nem leszek hajlandó újranézni, mert egyszerűen rosszul esik. Az alkotás megtekintése puszta önkinzás, de, ellentétben a Country Cuzzins c. vetélytárssal, amiről hasonlókat írtam, legalább valami érdekes dolgot kapunk. Erről a filmről lehet beszélni, és ha utánanéz az ember, akkor nem egyfilmes takarítónéniket, hanem elismert és rajongott művészeket talál, még ha ez a rajongás általában saját mikrokozmoszukon belül is történt.

Summa summarum, senkinek nem tudom ajánlani az alkotást, mert kb. annyira szórakoztató, mint másnaposan epét hányni. De ha valakit érdekel az emberi abberáció, és szeretné kicsit tágitani horizontját, netán már jó ideje nem volt szerencséje másnaposan epét hányni, ne hagyja ki. A Pink Flamingos minden idők egyik legmocskosabb filmje, amiben én találkozásunkkor nem tudtam túl sok örömömet lelni, de az vitathatalan, hogy az összes „minden idők”-kel kezdődő titulus biccentést érdemel, főleg ha egy olyan kategóriáról beszélünk, ahol igencsak komoly a versengés.

IMDB

1 komment

Címkék: kult mocsok trash john waters nézhetetlen

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr601156267

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Darkcomet 2011.03.04. 21:25:51

Szerintem ez a film egy provokatív társadalomkritika. Megalkuvás nélküli görbetükör, melyben szemenköpi a rendező, és jó alaposan ki is forgatja az amerikai átlagemberek átlagon aluli életét. Ha jobban megnézed a filmet, az amatörizmus csak látszólagos, Waters pontosan tudta, mit és hogyan akar ábrázolni. Szerintem alapmű a maga kategóriájába.