HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

A '70-es évek – white trash, blaxploitation és a többiek #6: The Big Doll House

2009.05.25. 11:40 nakamura

Kedves Olvasók, Barátaim!

Ezen a héten kiveszem nyári szabadságomat, méregtelenítek, relaxálok, világot látok, hogy a nyári hőhullámokkal is játszi könnyedséggel megbirkózó szellemi frissességgel tudjam folytatni végtelen hosszú barangolásomat a B-filmek ezerarcú világában.
DE! Nem kell megijedni, ezen a héten sem maradtok olvasnivaló nélkül. Bevallom őszintén, múlt hét kedd este szinte félholt állapotban sikerült végignéznem az aktuális ópuszt, ami ennek megfelelően a következő napra teljes mértékben törlődött memóriámból. Halványan emlékszem egy-két homályos eredetű konfliktusra, vibráló helyszínre, de egy árva mondatot nem tudok felidézni a látottakból.
Szerencsére velem volt a szakma egyik ifjú titánja, az eddig bölcs hallgatásba húzódó Didó (kinek írói művésznevét – engedelmével – kommentjeit copyrightoló azonosítójából kölcsönzöm), aki megannyi ócskaságot látott már velem együtt. Az alkotások megnézése utáni eszmecserék során társam mindig izgalmas, egyéni és új szempontokat, kérdéseket vet fel, amit bizonyít a továbbiakban elétek táruló iromány is. Nem szaporítom tovább szavaim, szippantsatok egy mélyet a történelmi levegőbe, és lássatok neki a Világtörténelem Első Mozi Mocsok Vendégszerzeményének olvasásába.
Köszönjük, Didó!

 

The Big Doll House (1971)

Írta: Don Spencer
Rendezte: Jack Hill

Most először lépek színre eddigi háttérbehúzódásom után, mint társ B-film néző és kritizáló egyén. Egy furcsa véletlen folytán következhet be mindez, ugyanis már régóta szerettem volna én is kifejezni egy hosszabb cikkben vonzódásom eme hobbi iránt és most megnyílt rá az alkalmam, és rögtön egy fantasztikus klasszikussal kezdek, a The Big Doll House-szal. Nos a mű 1971-es keltű és természetesen a gyakorlott B-film nézőnek azonnal két név magaslik ki, ha olvasgatja a stáblistát, mégpedig Jack Hill, aki rendezőként jegyzi a művet, és örök szerelmünk Pam Grier.

Ejtsünk pár szót Jack Hill munkásságáról, akinek a B-szakma oly sokat köszönhet. Jack Hill nem csak egy egyszerű rendező, de rengeteg jobbnál jobb B-film írója, forgatókönyvírója, csak hogy egy párat említsek, The Fear Chamber, a House of Evil vagy az Isle of the Living Dead és például közös munkája Pam Grier-rel a Foxy Brown is. Tehát nem egy kezdővel van dolgunk, látszik is a filmen, hogy pontosan tudja mit kell csinálni.

Mint tudjuk ez a második WIP (Women In Prison) filmünk, ugyanabból az évből, feltehetőleg ugyanarról a helyszínről, ugyanazokkal a szereplőkkel, még a cella is ugyanaz, itt viszont az egyik legfontosabb jelenetnél az ebédlő már egy sokkal realisztikusabb börtönhangulatot áraszt, mint az elődnél. Némiképp érthetetlen számomra, hogy kinek készült ez a film, ugyanakkor nem véletlenül került be listánkba, azt hiszem, ha Pam Grier szóba jön, az sok mindent megmagyaráz.

Essen pár szó a színészgárdáról. Judith M. Brown és Roberta Collins neve ismerősen kell, hogy csengjen, de ha a nevük nem, az alakjuk mindenképpen ismerős lesz, ugyanis két dögös pipiről van szó, kiket nem véletlenül választott a castingért felelős direktor. Pam Grier-ről ígértük, hogy majd egy hosszabb lélegzetvételnyi írás is készül, de azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy lesz még tőle filmünk. Pam Grier újfent megmutatja, hogy miért is kedveljük: hozza a tőle megszokott eleganciát és erőt, a kisugárzásáról nem is beszélve. Elgondolkodtató persze, hogy miért csak szívdöglesztő nők vannak egy fülöp-szigetekbeli kis börtönben, de azt hiszem nem a mi tisztünk eldönteni, hogy mi alapján válogatnak a rend őrei.

Maga a film nem rossz, sőt, mondhatnám, hogy én nem szenderedtem el rajta, ami pedig be kell valljam már előfordult, mióta elkezdődött csodás utazásunk a B-mozik világában. A történet a következő, Colliert (Judith M. Brown) látjuk először, amint megérkezik a női börtönbe, ahol mindenki elcsigázottnak és meggyötörtnek tűnik. Kiderül róla, hogy emberölésért varrták be, megölte a férjét, egy dúsgazdag apuka szeme fényét. A cella, ahova bedugják, tele van csupa érdekes személyiséggel, ilyen Grear (micsoda kreatív név, senki nem is gondolná, hogy ez Pam Grier filmbeli neve), egy leszbikus nő, kiért több okból is odavan Harrad, a heroin-függő lány (öröm az ürömben, hogy később merő véletlenségből pont Harrad öli meg Grear-t). A cellában továbbá még megtalálható Bodine, a film, mint később kiderül kulcskaraktere, kinek barátja, Raphael egy felkelő, akit az egész állam keres, és hogy kiderítsék hol van, Bodine-t dugták be e földi pokolba. Ott van még továbbá Alcott, a Women in Cages negatív figurája, aki most egy teljesen más karakter megtestesítésével alakít ismét csodálatosat. Miután a börtönben egyenként megkínozzák Bodine-t és Alcott-ot, úgy döntenek, hogy ők márpedig ebből nem kérnek és elhatározzák, megszöknek. Egy kis iszapbirkózás során eldől, hogy Grear sem fog nekik keresztbetenni és máris elkezdődik a szökés kitervelése, amit végülis a film három férfi szereplőjéből kettő segítségével (az embertelenül kanos Harryről (Sid Haig), és Fredről (Jerry Franks) beszélek) meg is valósítanak. A szökés során az álnoki gonoszságú börtönigazgató Miss Dietrich is foglyul esik, csak úgy, mint a börtön orvosa, pedig ő csak jót akart. Miután megszöknek, nem túl okosan egy közeli tisztáson beszélik meg a további terveket, de eközben bekerítik őket és persze nagy piff-puff, dirr-durr után szinte mindenki meghal, módszeresen. Itt van még egy vicces jelenet, amikor is Harry végre megkapja amire vágyik, a börtönigazgatóval egy röpke légyottot, de ez az esemény sem maradéktalan, ugyanis mikor becsempészné a becsempészendőt, megjelenik egy gigafónnal az egyik filippínó börtönőr és felszólítja a rabokat, hogy szépen engedelmeskedjenek, különben nagy baj lesz. Az is lett, ugyanis ahogy azt már a jó és igényes akciófilmeknél megszokhattuk, a rabok nem engedelmeskednek. Egyedül Collier éli túl, akit Bodine megbíz, hogy adjon át Raphael-nek egy levelet. A bökkenő csak az, hogy Collier igen butuska és miután sikeresen kiér egy úthoz, amiről azt gondolja, hogy a szabadságot jelenti számára, nekiáll stoppolni (!) majd beszáll egy olyan autóba, ami visszarepíti a börtönbe. Ez a mű csattanója.

A film csordogál-csordogál, az érdemi rész pedig hirtelen lezavaródik öt perc alatt. A legvége pedig annyira rangon aluli, hogy muszáj megemlítsem: miután Collier beül az autóba, az úr, aki ránéz, nem is beszél, csak az utószinkron során kapja a mondatokat a szájába, ez viszont annyira nem odaillő, hogy a hangmérnöknek mindenképpen jár egy hatalmas feketepont.

Összegzésképpen nem rossz, sőt, azt mondhatnám, hogy mindenképpen nézhető kategória, de azért még mindig nem egy nagy klasszikus, hogy ellentmondjak magamnak így a végén. Pam Grier csodálatos, ahogyan Roberta Collins is, és ez a két nő, amellett, hogy nagyon kellemes látvány, még színészi teljesítményre is képes. Az IMDB-s 5,7 pont sem véletlen, ha másért nem, a két színésznő játékáért teljeséggel megérdemelt. Tehát mindenképpen ajánlott, annak aki szereti a WIP filmeket, de annak is, aki csak szeretne egy közepesen jó filmet megnézni.

IMDB

Szólj hozzá!

Címkék: mocsok vendégszerző pam grier jack hill women in prison

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr571142355

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.