HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

A '70-es évek – white trash, blaxploitation és a többiek #3: Myra Breckinridge

2009.05.04. 10:43 nakamura

Myra Breckinridge (1970)

Írta: Gore Vidal regénye alapján David Giler és Michael Sarne
Rendezte: Michael Sarne

Minekután már láttunk olyan rossz, hogy jó, olyan jó, hogy rossz, egész egyszerűen rossz és túl jó filmet is, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, ezúttal egy olyat veszünk górcső alá, amit jónak szántak, de nagyon-nagyon rossz lett. Már több nap eltelt, mióta megnéztem az eheti agypusztítót, de képtelen vagyok eldönteni, vajon ez a film a mi házi mércénken hol helyezkedik el. Ha példákat hívok segítségül, nem jutok előbbre. Nem olyan slamposan kvintesszenciális, mint a Doktor X bosszúja, nincs benne az a fajta trágyaszagú elegancia, ami jellemzi a Manost, egyáltalán nem annyira alap, mint a Faster, Pussycat!, ugyanakkor ütődöttségben felveszi a versenyt az olyan darabokkal, mint a nagyra tartott Astro Zombies, és még elég sokan az előzőek közül. Az pedig pláne nem húz ki a trutymóbol, hogy a Myra Breckinridge, a Mindenidők Legrosszabb Filmjei-elit alakulat egyik legprominensebb előkelősége csak úgy hemzseg a szupersztároktól.

De ne haladjunk ilyen rohamléptékekkel a dekadencia mélységes barlangja felé, első körben nézzük meg, kik álltak a kamerák mögött. A film alapjául Gore Vidal hasonló című regénye szolgált, amit nem volt szerencsém olvasni, de ha csak tizedszázalékokban egyezik adaptációjával az már bőven elég, hogy a későbbiekben se ismerkedjek közelebbről az irománnyal. Az alkotás csapnivalóságáért persze elsősorban nem is ő, hanem a rendező, ez a bizonyos Michael Sarne felelős. Az első információ, amit találtam róla az az, hogy kedvelt szokása volt órákon át teljes csöndben "gondolkodni", avagy "kalkulálni" affelől, hogy mit kezdjen egy jelenettel, míg a stáb ugrásra készen várt, hogy történjen valami. A következő amit olvastam sem sokkal biztatóbb, miszerint a rendezés mellett popzenés haknikkal meg színészetel kereste a kenyérre valót, de ha már itt tartunk, a korrektség azt mondatja velem, hogy az első szimpatikusabb adatot is meg kell osszam veletek: a Myra Breckinridge előtt rendszeresen írt filmkritikákat, és miután többek közt saját újságja is csúnyán lehúzta a szóban forgó alkotást, tizenegy évig távol maradt a rendezéstől. De nem ő volt az egyetlen, akit övönaluli csapásként ért e mű megjelenése, sokak szerint a film egyik gigasztárja, Raquel Welch is azért volt képtelen beváltani a hozzá fűzött reményeket, mert a Myra Breckinridge már-már a zsigeri kegyetlenség határát súroló kritikákat kapott, amiért sovány vigasz, hogy az alkotás épp fogadtatása miatt tudott megmaradni a B-köztudatban. 


E rövid étvágygerjesztő után pedig tegyünk egy kisérletet arra, hogy kibogozzuk, mi a bánat is a Myra Breckinridge. Ez korántsem lesz olyan egyszerű feladat, mint ahogy általában az lenni szokott, mert a dramaturgia inkoherenciája egy megszállott vadember öntörvényű toporzékolásával vetekszik, a látvány kaotikus, és hogy feltegyük a pontot az I-re, a '30-as, '40-es évek filmjeiből származó töménytelen bevágott jelenet sem szolgál mentőövként. Én komolyan megpróbáltam követni a látottakat, igyekeztem minden porcikámmal a képernyőre tapadva élvezni a műalkotást, de már a legalapvetőbb akadályokat sem tudtam venni. Egyszerűen nem értem, miről szól a film. Az biztos, hogy van egy pasi, aki nővé akarja operáltatni magát, majd a belőle készült nő (Raquel Welch) valamilyen úton-módon eljut egy vén kecskéhez, akinek a birtokán egy színitanoda működik. Myra (ez a nő neve) bejelenti, hogy ők rokonok, és jogosult valami örökségre, közben egészen máshol és teljesen oda nem illően van egy másik nő egy irodában (az akkor 77 éves Mae West alakításában), aki megállás nélkül harmincas pasikkal kufircol az irodájában, aztán valahogy ezek a szálak összeérnek, van egy kis musical-betét is, aztán a vége az, hogy nem is volt átoperálás. Az utolsó képen pedig a pasi és női verziója, akit nem sokkal korábban elütött egy autó, táncolnak egy nagyot az utcán. Baromira nem értem.

De van egy sejtésem, hogy nem vagyok egyedül. Az még hagyján, hogy az egyébként profi színészek zavarukban csak klisék puffogtatásában kimerülő alibizésre voltak képesek, már találkoztunk ilyennel. De az, hogy Sarne ennyire ne legyen képben saját alkotását illetően, az egészen egyedülálló. Lehetetlenség nem elveszni abban a hülyeséglabirintusban, ami a rendező úr nyílvánvaló dilettantizmusából fakad. Olyan megoldásokra gondolok, mint például a film csúcsának számitó megerőszakolós-jelenet, ahol Myra egy felcsatolható műfallosszal durrantja meg a színésziskola egyik izmos macsóját: ebbe az alapvetően sem túl poétikus jelenetbe sikerült bevágni Stan és Pan gegeket, űrhajó kilövést, tűzijátékot, miközben Myra egy whisky mámorba feldkezett cowboy mozgáskultúrájával tekereg vörös fejjel kiabáló kiszemeltjének hátsója mögött. És ez még csak egy volt a sok közül, de engedelmetekkel nem állok neki a többi hasonlóan émelyítő epizód leírásának, mert soha nem érnék a végére, a lényeg talán ebből is látszik, Sarne nem tudta, mibe vágta a fejszéjét. Ezt még alátámasztja meditatív alkotói hozzáállása (egy beállításon, ami kerek két percen keresztül látható, 7 órát morfondírozott), ami azt eredményezte, hogy totál kiesett az időkeretből, a bérleti díjak és a stáb gázsija pedig csak nőtt és nőtt, úgyhogy a káosz teljes volt a csapó másik oldalán is. Különös, hogy a disztribútorok nem elégedtek meg egy nagy bukással, és fújták le az egész projektet, hanem ragaszkodtak a bemutatóhoz, hogy még meg is alázzák magukat, de hát ilyen az élet, néha kell egy kis kaland.

Minden kétséget kizáróan a munka egyik legizgalmasabb jellemzője a stáblistán felbukkanó világhírű nevek sokasága. A teljesítmények boncolgatását kezdjük az első számú főszereplővel, az akkoriban ügyeletes csúcsbombázó Raquel Welch-el. Nyílván mindenki kivűlről fújja a művésznő karrierjének számunkra fontos, korai korszakát, úgyhogy azt most csak halványan vázolnám fel: a hatvanas évek elején több apró tv-s szerepben utazott (pl. időjárás-jelentés, Sinatra mellett gagyizás, stb), míg el nem jutott az 1967-ben legyártott One Million Years B.C. című, őskorban játszódó B-förmedvényig, amit teljesen véletlenül kifelejtettem előző sorozatomból, de igérem, be fogom pótolni. És máris elérkeztünk az addigra már masszívan szexszimbólumnak számitó hölgy legrosszabbul elsült húzásához, azaz eheti filmünkhöz. A Myra Breckinridge címszereplőjeként sajnos soha nem fogja tudni lemosni magáról a részvétel szégyenét, pedig ahogy azt az eddigiekben próbáltam érzékeltetni, nem ő a főkolompos a tragikus kimenetelben. Szolidan hozza a számító, kiismerhetetlen és análszex ide, análszex oda, mégiscsak szupersteril nőszemély figuráját. Természetesen nem fekteti le a színművészet posztmodern ars poeticájának alapjait, de ez itt kit érdekel, plusz erre még lehetőség sem volt. Ugyan mit tehetett volna egy ennyire átgondolatlan, minden percében disszonáns kakafóniába összeomló rituális mozgóképgyalázás közepette? Mit csináljon az ember, ha citromba harap? Vágjon hozzá jó képet. Welchet úgy érzem kötelességem felmenteni, ő nem tettestárs, hanem ugyanolyan ártatlan áldozat, mint a nézők. És mindemellett tényleg roppant csinos.

Welch mellett ott van a másik nagyágyú, az alkotás kedvéért majdnem 30 éves visszavonultságából visszatérő Mae West, aki a maga korában szintén minden férfi egyetlen és elsőszámú vágyát jelentette. Ő játssza a mindenkivel sejtelmesen összekacsintó vezérigazgatónőt, és talán az ő figurájánál lehet érezni valami halvány logikával kigondolt szándékot. Másra nem tudok gondolni, mint hogy Sarne afféle homage-ként szánta a szerepet Westnek, a művésznő 77 évesen is dögös (én egy jóformában lévő negyvenesre tippeltem), a hihetetlen gejl pompában csillogó musical betétben még azt is bemutatja, hogy irtózatosan frankón tudott énekelni, és úgy általában, mozgásából, sőt, minden gesztusából csak úgy árad a lezserség, nincs semmi görcs, megfelelési kényszer. Szerepe közepesen ízetlen és indokolatlan, de ő ebből a kevés nyersanyagból is sikeresen összehozott egy hús-vér femme fatale-t, úgyhogy egy akkora csillagos ötös jár neki, hogy kilóg a naplóból. De most mindenki vegyen egy mély levegőt.


Az általam hatalmas nagyra tartott színészóriás, a sármos férfi egyik legsikeresebb prototípusa, Tom Selleck ebben a filmben debütált. Azért nem kell mentőt hívni, szerencsére csak egy pár percet kellett elvállalnia, és azt is hibátlanul hozza le: ő az egyik tag, aki ágyba bújik Mae West-el. Persze, most hogy látjuk, a művész úr milyen fényes karriert futott be, senkit sem érdekel (mert nyílván szinte senki nem tud róla), hogy éppenséggel a Myra Breckinridgeben mutatta meg először oroszlánkarmait, de mint mindenre elszánt rajongója, be kell vallanom a nagyvilág előtt, elkerültem volna ezt a váratlan találkozást. Mindegy, ez van, az évek során nem egyszer sikerült aztán bizonyítania páratlan tehetségét, és most ne csak mindenki kedvenc magánnyomozójára gondoljatok, ott vannak még az olyan hihetetlen komplex és mély karakterek, mint pl. Patrick O'Malley, a "kissé züllött és faragatlan repülőgépvezető" (ez van a dvd hátuljára írva) a Kínai Kalandból, vagy a talán még híresebb Három férfi és egy bébiből a szintén shakespearei kvalitásokat felmutató Peter Mitchell figurája.

Ha eljutottatok idáig, akkor jutalmul befejezem irományomat, már csak szokásos pár sorba tömörített véleményezésemen kell átküzdenetek magatokat. Amikor néztem a filmet, hamar azt vettem észre magamon, hogy folyamatosan mosolygok, de ez inkább az esélytelenek beletőrődöttségét tükrözte, mint a remek szórakozást. Volt szerencsém már sokkal visszataszítóbb élményekhez is (pl. Country Cuzzins megnézése), ezen a téren az alkotás nem tudott különösebben felforgatót alkotni. Láttam már olyat is, hogy úgy éreztem, szívem majd' kiugrik a helyéről, ezúttal ez is elmaradt. De mégis, az nem lenne elég, hogy ez a film egyszerűen gagyi. Valamiért szerepel itt. Mégpedig azért, mert a Myra Breckinridge történelmi otrombaságú reakciókat váltott ki a szakmából. Nincs kedvem unalmas felsorolásokba kezdeni, úgyhogy csak a kedveceimet körmölöm ide: a Times magazin kritikáját a hibátlan "A Myra Breckinridge kb. annyira vicces, mint egy szatír" felütéssel kezdte meg, de ha ez még nem győzné meg a nyájas olvasót, álljon végezetül egy még őszintébb idézet, a forgatókönyv forrásaként számon tartott regény írójától, Gore Vidal-tól: "Amikor megtudtam, hogy Mike Sarne jelenleg egy olasz étteremben pincérkedik, arra gondoltam, mégiscsak van Isten".

IMDB

Szólj hozzá!

Címkék: mocsok vígjáték raquel welch michael sarne

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr901101786

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.