HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

A '70-es évek – white trash, blaxploitation és a többiek #2: Sweet Sweetback's Baadasssss Song

2009.04.27. 10:50 nakamura

Sweet Sweetback's Baadasssss Song (1971)

Írta: Melvin van Peebles
Rendezte: Melvin van Peebles

Ezen a héten is, mint általában, történelmi jelentőségű filmmel foglalkozunk. Mielőtt megijednétek, és egyből arra gondolnátok, hogy megint valami Manos: The Hands of Fate színvonalú agyháborúra invitálnálak titeket, gyorsan leszögezem, hogy eheti alkotásunk igazi ékszer, hogy stílszerű legyek, fekete gyémánt. A mai napon fel fogjuk lapozni a történelemkönyvek egyik legizgalmasabb fejezetét, hogy némileg átérezhessük a kora hetvenes évekbeli afro-amerikai kultúra B-ágának esszenciáját. Melvin van Peebles írta, fényképezte és rendezte az első és egyetlen igazi blaxploitation mozit, egy olyan alkotást, amit a Black Panthers politikai szervezet tagjainak kötelező volt megnézni. Ha nem is erősítjük a Fekete Párducok mozgalmát, abban egészen biztos vagyok, hogy mi, B-mozi rajongók sem tehetünk másképp.

Azért írtam néhány sorral feljebb, hogy Peeblesé az egyetlen igazi blaxploitation mozi, ami persze pajkos túlzás, mert neki sikerült a legpontosabban betájolni a realista elbeszélés és a romantikus álmodozás arányait. A Sweet Sweetback úgy mutatja be a feketebőrüek kirekesztettséggel és diszkriminációval teli unalmas mindennapjait, hogy – ellentétben a legtöbb hasonszőrű alkotással – az élmény nem marad meg hatásvadász eszköznek, hanem nyersanyaggá válik. Ehhez Peebles bátor szerkesztése, és az alkotásnak leginkább a második felét jellemző paranoiás képkavalkádjai kellettek, melyek szép lassan a mű fő összetevőjévé vállnak, magyarázva ezzel az utolsó fél óra meglehetősen eseménytelen narratíváját. Nem véletlen, hogy Tarantino nem állt le ezzel a munkával jópofizni, mert újrahasznosítani a munkát úgy, hogy ilyen hatásfokkal működjön a végeredmény, lehetetlen. De mielőtt belekezdenénk a mélyebb vizsgálódásába, nézzük is meg, ki az a Melvin van Peebles, aki nélkül a hetvenes évek Amerikájának B-filmművészete és A-kategóriás, tehát fontos kérdésekben döntő politikai kultúrája valószínűleg egészen máshogyan alakult volna.

Melvin van Peebles 1932-ben született, és az ötvenes években kezdett eruptálódni belőle a művészet iránti fogékonyság. Portréfestéssel kereste a kenyerét, és amikor nagyon nem ment a szekér, fuvarosként is szívesen bedolgozott. Ebben az iparágban szerzett élményeit rövid novellákban jegyezte papírra, amiket összegyűjtve később könyv formájában jelentetett meg, nagyjából egyidőben első filmes próbálkozásaival. Bevallása szerint kezdetben az égvilágon semmit nem tudott a mozgóképről, mindenre magától jött rá, korai próbálkozásai néhány perces etűdök voltak, majd rövid európai tapasztalatszerző kitérője után belevágott az első játékfilmek gyártásába, melyek közül a harmadik volt a Sweet Sweetback's.

Elkerülhetetlen, hogy a későbbiekben ne emlékezzek meg a filmmel kapcsolatos korabeli reakciókról, illetve eseményekről, de most egy rövid időre tegyük félre a politikát, meg a többi áltudományok sorát, és koncentráljunk a látottakra. A film tehát Sweetback-ről szól, akit az egyszemélyes stáb, Melvin van Peebles kelt életre. Sweetback prostik közt nő fel, és ahogy cseperedik, kivételes adottságainak köszönhetően igencsak népszerűvé válik a lányok körében. Az nem túl világos, hogy miért, de a rendőrök valami gengsztert Sweetbackék közössége körül keresgélnek, el is kapnak valakit, és Sweetback-et is berántják – természetesen alaptalanul –, de hősünk nem hagyja magát, miután félholtra veri a fakabátokat, még bilinccsel a fél kezén meglép, innentől kezdve pedig a film Russ Meyer hagyományait követő szétcsúszásba fullad, aminek végén jön a slusszpoén: ha ugyan nem is győz a jó, de magát se hagyja legyőzni, és megigéri, még visszajön szétrugni néhány egyenruhába felöltözött segget. Ahogy azt említettem, két, jól elkülöníthető részre lehet felosztani a látottakat. A film első felében rengeteg akció, pörgős dialógus és nem-szimulált szexjelenet (!) váltogatja egymást, Sweetbackről ezeken a képkockákon derül ki, hogy közösségének egy nagyra tartott tagja, aki még sokra fogja vinni az életben, persze, hogy pontosan miben van tehetsége, az nem derül ki. Sweetback nem egy különösebben éleseszű fickó, de életerőtől duzzadó magabiztossága pont elég ahhoz, hogy a többiek felé emelkedjen. (A film kritikusai egyébként ezt a heroizálást szokták kicsit ferde szemmel nézni, hisz ha belegondolunk, tényleg arról van szó, hogy a huncut Peebles egy igazi gigamacsót játszik, aki mindenkit az ágynak döntve jut el az elismerésig – ebben őszintén szólva van némi igazság, de szerény véleményem szerint a film árnyaltabb annál, hogy csak Sweetback karrierjéről szóljon. Mellesleg ez a dugásból-épített-karrier simán belefér az ironizálás kategóriájába.) Sweetback mellett még ebben a szakaszban látni a legtöbb szereplőt is, van konzervatív rendőr, nagydarab feka maffiózó, érzelmes örömlány, és a sort még lehetne folytatni, a lényeg az, hogy ez a tömeg egy nagyon aktív és izgalmas szimbiózisban éli mindennapjait, amit mi spontánnak ható, egyáltalán nem mesterkélt jeleneteken keresztül szemlélhetünk. A párbeszédek nagy része nem vonultat fel túl mélyenszántó gondolatokat, ehelyett viszont érzelmesek, vagy hogy még pontosabb legyek, atmoszféra-teremtők. Mindent összegezve, a Sweet Sweetback első háromnegyed órája kiváló popcorn-csúszóanyag, lehet izgulni és ámulkodni, miközben a film szép csöndben homlokegyenest megfordul és átváltozik Peebles (rém)álmává.

Ez a második szakasz ellentétben az elsővel már-már pszichedelikus mélységekben ugrál szabadon jelenet és jelenet között, narratívájában minimalista, atmoszférikusságában azonban lehengerlő erejű. Lényegében az történik, hogy a zsaruk ellen napok óta mindenféle muníció nélkül menekülő Sweetbacket láthatjuk tántorogni a mexikói határ felé, miközben véletlenszerűen bevillanó emlékképek és mindennapi szituációk súlykolják a nézőbe a rendkívül nehéz pszichológiai helyzetet. A zenéről eddig nem beszéltem, előljáróban tehát annyit, hogy nem fogjátok kitalálni, de a teljesen autodidakta Peebles írta meg, és az akkor még ismeretlen haverok, az Earth, Wind & Fire játszotta fel. A zene ebben a szakaszban válik igazi kompozíciós tényezővé, sőt, néhány gyengébb pillanatban kifejezetten azt éreztem, hogy az egymást teljesen szétesett rendszertelenségben követő képeknek egyedül az aláfestő zene ad ritmust. Nem vagyok túl nagy ismerője az EW&F-nak (annyit azért tudok, hogy ők vették fel minden idők egyik legjobb funkyját, a Septembert), ezért csak sejteni tudom, hogy tőlük azért távol áll az az agresszív monotonitás, ami mondjuk Gil Scott-Heron jobb pillanatait jellemzi, de a Sweetback-ben van néhány mindenféle akkoriban divatos falsettot nélkülöző, vérpezsdítően húzos témáju, zseniálisan meghangszerelt szerzemény. Ha csak a képeket és azok egymáshoz fűzését venném alapul, azonnal Russ Meyer jutna eszembe, ő volt az, aki egyszerűen imádta a természetet, és teljesen megfeledkezve arról, hogy filmet forgat, hihetetlen kaotikus és fárasztó, de legalább szemnek tetszetős környezetben rögzített nagytotálokkal bűntette a nézőt – Peebles szétcsúszása egy fokkal izgalmasabb, hisz az unalomig mutogatott felvételeknek az általa írt zene új értelmezési síkokat ad. Egy ember tántorog ide-oda a nagy büdös semmi közepén, a néző ezalatt mégis úgy érzi, szinte égeti fenekét a kanapé, mert olyan hangeffektek és zenék szólnak a hangfalból, amire őt semmi nem készítette fel. Személyes kedvencem az a rész, amikor Sweetback édesanyja elszomorító közömbösséggel beszél gyerekei sanyarú sorsáról, de ez az alig 4-5 mondat perceken keresztül ismétlődik, pofonegyszerűen gerjesztve ezzel egy nyomasztó, felkavaró és hiteles lélektani helyzetet. Ám ami ennek a bizonyos második résznek kiemelkedő erénye tud lenni, esetenként átcsap naiv önismételgetésbe, ami az elsőszámú forrása szokott lenni az elalvásnak, és be kell vallanom, nem egyszer én is majdnem elbóbiskoltam. Persze közel sem olyan vészes a helyzet, hogy tragédiáról, és a filmezés legaljáról kéne beszélni, mint ahogy arra itt már nem egyszer volt példa, csupán arról van szó, hogy Peebles akkoriban még nem rendelkezett olyan minden határt ledöntő vizionaritással, mint pl. Ed Wood. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy Peebles szerényebb képességekkel rendelkezett volna, mint Wood, mert ez nyílvánvaló megfordítása az igazságnak, kijelentésem alatt azt értem, hogy Peebles nehezebben tudta elmondanni azt, amit akart, míg Wood az agymenések zökkenőmentes kommunikálásában zseni volt, kár, hogy a megfelelő körülmények nem voltak számára adottak. Na de térjünk vissza a Sweetbackhez, összességében azért elmondható, ez a második szakasz lehetett volna egy kicsit rövidebb is, néha kezdtem úgy érezni, hogy nagyon közel állunk ahhoz, hogy a szétesettség öncélúvá válljon és felülírja az első fél-háromnegyed órában látottakat, de utólag átgondolva, tapasztalataimat segítségül hívva úgy gondolom, nem olyan vészes a helyzet.

Képzeljétek el, hogy 1971 van, és hozzá vagytok szokva az olyan cuccokhoz, mint az Elfújta a szél. Közben Martin Luther King és Malcolm X már évek óta halott, Angela Davisszel az FBI megállás nélkül packázik, de nem szeretnétek, hogy ez elrontsa jókedveteket, ezért filmet akartok nézni. Felütitek a helyi Mozi Mocsok újságot, olvastok egy hízelgő kritikát, és beültök megnézni a Sweet Sweetback's Baadasssss Song-ot. A vetitőteremben pedig másfél órán keresztül kőkemény blaxploitationt kaptok. Afroamerikainak lenni végre menőnek számít, mert egy sápadtarcú sem tud úgy beszélni, olyan zenét csinálni és olyan lazán mozogni, ahogy Peebles és a többiek, és ez még semmi, a film végén Sweetback nemhogy a dutyiba kerül, hanem csipősszájú hőssé emelkedik. Azt hiszem nem kételkednétek egy pillanatig sem az érzés és az azt kiváltó jelenség történelmiségében, nem is túl meglepő, hogy annak idején a kritikusok is felismerték a helyzet fontosságát. Van Peebles egy interjúban elmondta, tudta, hogy az elsősorban fehér és jobboldali filmiparnak nehéz lesz bedumálni, hogy alkotása pénzt hozhat a konyhára, ezért úgy gondolta, ír egy fehérebb árnyalatú forgatókönyvet, a hangsúlyokat meg majd tologatja később, ami jelentem, sikerült neki. A Fekete Párducok rendesen rácuppantak az alkotásra, forradalminak titulálták a munkát, és abból a szempontból példamutatónak, hogy ők is ilyen egységet képzelnek el még a legelesettebb, legreménytelenebb helyzetű kommunákban is. A New York Times innovatívnak és lángolónak nevezte Peebles alkotását, ugyanakkor voltak ellenzők a saját táborból is. Egy bizonyos Lerone Bennett az Ebony nevezetű újság hasábjain kemény szavakkal illette a filmet: "Fontos, hogy őszintén bevalljuk, még senki nem kefélte át magát a szabadságba. És hazudik az, aki azt mondja 1971-ben az amerikai feketebőrüeknek, hogy át tudják kefélni magukat a Vörös-tengeren. A kefélés nem fog felszabadítani. Ha a kefélés fel tudna szabadítani, a feketék már 400 éve megünnepelték volna az ezredfordulót".

Igazság van ebben is, abban is, de pontosan megitélni melyik tábor tudja jobban a frankót, nem a mi dolgunk. Tegyük félre a nyílvánvalóan elválaszthatatlan, és rendkívül izgalmas kontextust, és az utolsó néhány sor erejéig összpontosítsunk csak arra, amit láttunk. Peebles filmje akármilyen híres lett még a mainstream kultúrában is, bármekkora hivatkozási pont, azért szerepel itt, mert egy hatalmas B-t érdemel. Amit a műfajtól elvárunk, kristálytisztán megkaptunk: akció, dögös funky, gengszterek és korrupt zsaruk, egy érzékeny hőssel megfűszerezve. A zenei aláfestés zseniális, Peebles utolsó háromnegyed órájának unalmáért kárpótol bátorsága, és a képek még mindig nagyon frissnek hatnak. Rám fért a múlt heti pokoljárás után egy jó film, mert nagyon mély gödörből kellett kimásznom. Ezért triplán jó a film: önmagáért, bátorságáért, és mert visszahozta belém a lelket. Ha eddig esetleg nem láttátok volna, akkor irány a videótéka.

IMDB

 

Szólj hozzá!

Címkék: kult mocsok szoftpornó melvin van peebles blaxploitation

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr121088916

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.