HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

A '70-es évek – white trash, blaxploitation és a többiek #1: Country Cuzzins

2009.04.20. 09:36 nakamura

Country Cuzzins (1970)

Írta: Bethel Buckalew
Rendezte: Bethel Buckalew

Lehetetlenség a hetvenes évek B-filmjeiről úgy beszélni, hogy elmegyünk a sokszor nem véletlenül mellőzött hixploitation akkoriban reneszánszát élő műfaja mellett – csakis ez a magyarázata annak, hogy legújabb sorozatunkat a Country Cuzzins c. alkotással nyitom meg. Eheti filmünk nem számít klasszikusnak, nincsenek benne igazán nagy nevek, és a szereplők egyetlen mondata sem vált az idők során szállóigévé, de aki fogékony a hixploitation beteges világára, annak ez a film egyszerűen megkerülhetetlen. És ha ehhez a fogékonysághoz még párosul egy hatalmas adag, az őrület pengéjén táncoló bizarr szado-mazochizmus is, akkor tényleg nincs mese, le kell ülni a képernyő elé, és összeszorított fogakkal tűrni.

Definíció szerint a hixploitation a délen tohonyuló tahó jenkik életét karikaturisztikusan bemutató B-műfaj, általában szoftpornó, illetve egyáltalán nem vicces vígjáték felhangokkal. Az ilyen filmek visszatérő elemei a vérfertőző szerelemből született, állandóan kanos és nem túl értelemes kamaszok, a hancúrozásra folyton kapható házkörüli lányok, egy-egy öregebb szereplő, mint "a család feje", továbbá kocsmai verekedések és trágyaszag. Ebből ki lehet találni, hogy a filmezésnek nem éppen a legnívósabb műfajával van dolgunk, és talán az sem fog nagy meglepetést okozni, ha elárulom, hogy ezen belül is sikerült már megint a legbüdösebb bilibe lógatni kezünket. A Country Cuzzins a rosszabbik fajtából való, a már említett jellemzők mellé odabiggyeszthetünk még olyan bíztatóan hangzó cimkéket is, mint dekadens nihilizmus, demoralizáló otrombaság és végtelen, magába szippantó sötétség.

Az alkotás elkövetőiről legnagyobb meglepetésemre semmi érdemlegeset nem tudtam meg. Az író/rendező Bethel Buckalew munkásságát szemlélve annyi kiderült, hogy egy szoftpornóban utazó fiatalemberről van szó, az pedig, hogy milyen képességekkel rendelkezett, talán kikövetkeztethető abból, hogy szinte mindegyik alkotását más álnéven adta ki, melyek közül személyes kedvencem az A. J. Gaylord. Ezzel meg is áll a tudomány, már ami Buckalew-t illeti, így kutatásomat a szereplők sora közt folytatva két izgalmas névre lettem figyelmes, az egyik Rene Bond, a másik George Fowler. Bond a hetvenes évek egyik legkeresettebb pornósa volt, több mint 300 filmben dolgozott, keményben és könnyedben egyaránt, de talán ennél is fontosabb, hogy 1977-ben megcsinálta a melleit, szinte elsőként az iparban, mondanom sem kell, divatot teremtve hősi tettével. A művésznő később csődspecialistaként gondolta újra életét, állítólag nem is rosszul, boldog visszavonultságban élt kis családjával Las Vegas környékén, egészen 1996-ban bekövetkezett haláláig. A másik név, George Fowler viszont, ha csak tudat alatt is, de mindenkinek ismerős kell, hogy legyen. A pasas szinte mindenben játszott, amit el lehet képzelni, nem is állok neki felsorolni hányféle stílusban tudott minden különösebb erőlködés nélkül maradandót alkotni, legyen elég annyi, hogy szerepelt a Vissza a jövőbe-trilógiában is. Azt persze elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha kapott megalázóbb és irritálóbb szerepet annál, mint amit a Country Cuzzinsban osztottak rá.


Na de itt az ideje, hogy magát a művet nézzük. Egy apró, déli tanyán vagyunk, ahol az öreg nagyi bejelenti, érzi a kaszás közeledtét, ezért meghívja néhány rég látott unokáját egy kis bulizásra, azaz csirke-kergetésre, meg evés-ivás-mulatozásra. A legnagyobb meglepetést természetesen a finnyás városi rokon, Prudence enyhén alkoholszagú felszabadultsága szolgálja, aki egy homályosabb pillanatában áthívja magához hétvégére a vidéki pereputtyot. Szerencsétlenségére a rokonok komolyan veszik az ajánlatot, fel is traktoroznak Prudence-hez, aki gonoszul le akarja járatni őket egy jelmezesbál keretei között, de nem sikerül neki, mert a meghívott értelmiségi haverokból előjön a vadállat, és mindenki jól érzi magát a tanyasiak mellett, megindul a poharazás, majd a párosodás, a végén pedig happy end, a családi reunion végülis jól sül el. Mit mondjak, a történet nem egy nagy eresztés, és ehhez még vegyük hozzá azt is, hogy mindez nem kevesebb, mint másfél órás maratoni hosszúságba van szétnyújtva. Ha valamit, akkor ezt a filmet simán össze lehetett volna sűríteni 20 percbe, persze üresjáratok még valószínűleg így is maradnának.

Az unalom mellett a munka másik fő ismertetőjele az igénytelenség. Nem hinném, hogy bármi prekoncepcióval rendelkeztek volna a készítők a helyszín, a kivágások, technikai megoldások, egy szó, mint száz a látvánnyal kapcsolatban. Itt-ott keresetlen árnyékok lógnak be, a csapnivaló vágás miatt az apróbb tárgyak folyamatosan változtatják helyüket, illetve helyzetüket, és a híres déli napsütés következtében néha vakítóan fehér foltok nehezítik meg a szemlélődést. Mindez még önmagában nem lenne akkora nagy baj, sőt, e disszonáns megoldások lehetnének akár szórakoztatóak is, de sajnos hiányzik az az Ed Wood-féle festőiség, ami ezt a vészkijáratot biztosítaná. Nem látni az elhivatottságot, a bizonyítási kényszert, a komolyságot, a művészet iránti alázatot, itt félvállaskodó nemtörődömség párosul igénytelenséggel, ami ilyen ipari mennyiségben egyszerűen túl sok. Nem vagyok egy finnyás alkat, de amikor már 10 perce azt kell néznem, ahogyan két srác egy üveg piával kezükben próbálja leimádkozni unokatesójukról a ruhadarabokat egy teljesen ad-hoc jellegű szénakazal tetején, azért nálam is elpattan a cérna. Főleg úgy, hogy az ilyen, sőt, ennél sokkal vérlázitóbb szituációk teszik ki az alkotás tekintélyes részét! Nem is teszek arra próbát, hogy megszámoljam, hány hétköznapi B-értelemben vett néző-kompatibilis képsorba futottam bele, mert akárhogy erőltetem meg magam, egy se rémlik. Aztán arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindez egy hihetetlen mértékben hányingerkeltő zenei aláfestéssel van nyakonöntve, ha van olyan épeszű ember, aki szereti a country-t, az garantáltan át fogja gondolni értékrendjét a film megtekintése után. Ha jól emlékszem, utoljára Russ Meyer filmjeinél volt ennyire bántó a filmzene színvonaltalansága, de a mester karizmája és szellemessége mindig képes volt valami reményt nyújtani még a legcudarabb pillanatokban is, ami a Country Cuzzinsról nem mondható el, sőt. Helyenként az volt az érzésem, hogy ez a film egy zsarnok, egy igazán gonosz ember, egy rosszarcú kívülálló bosszúja az ártatlanok ellen: ugyan mi mást higyjek, ha arra kényszerülök, hogy valami századrangú csúcsigénytelen kamupornó nézése közben country-t kell hogy hallgassak? Fúj.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nincs semmilyen öröm az ürömben. Az, hogy korábban kiemeltem a színészi gárdából Rene Bond-ot és Fowlert, ne tévesszen meg senkit, nem azt jelenti, hogy esetleg ők, a többiekkel ellentétben, maradandót alkotnak, sőt. Kezdjük Fowlerrel: az ő karaktere, Mr Wimpy szerencsére a filmnek csak az utolsó, ezt kompenzálandó azonban aránytalanul hosszú szakaszában jelenik meg. Egy középkorú, hájas és kanos tehetségkutatóról van szó, pontosabban personal manager-ről, aki minden idők egyik leginfantilisabb és visszataszítóbb ágyjelenetében próbálja magáévá tenni a Bond által életre keltett Billie Joet, miközben folyamatosan arról magyaráz, hogy ő csak meg akarja ismerni a fiatal hölgyet, és meg szeretne győződni a benne rejlő potenciális tehetség erejéről. Mindezt folyamatos dadogással, negédes hanglejtéssel és túljátszott tesze-toszasággal kapjuk, mintegy rádobva ezzel egy újabb lapát salakot az eddig is orrfacsaró kupacra. Mr Wimpy egy arctalan bábu, akinek köze nincs az emberiség több ezer éve formálódó kollektív tudatához, de hoppá, most jut eszembe, ezt egytől egyig, bárkiről elmondhatnám, aki ebben az alkotásban részt vett. Wimpy partnere, Billie Joe szintén nem érdemel túl sok betűt: ő az a csaj a családban, aki mindenkinek szíves örömest megmutatja a cicijeit, és most még roppant visszafogottan fogalmaztam. Személyiségről természetesen lehetetlenség beszélni, talán a bio-dísztárgy pszeudo-halmazába lehetne bepasszírozni a hölgyeményt, szorosan a többiek mellé, mely többiekről, tehát a férfiakról és az egy szem nagymamáról nagy általánosságban elmondható, hogy feltehetően a magas napsütéses óraszám, illetve a természetes szelekció feltételeinek teljesítésére alkalmatlan génállomány miatt roppant együgyüek és szerethetetlenek. A színészek, illetve karaktereik tökéletesen asszimilálódnak a kamerákat irányító igénytelenségbe, amire rátesz egy lapáttal a töménytelen mennyiségű, bohózatba és horrorba egyaránt illő szexjelenet is, melyek részletezésétől ezúttal eltekintenék.

Nehéz magyarázatot találni a film keletkezését illetően. Sok rossz, rossz-jó, jó-rossz, olyan rossz, hogy már jó stb. filmet láttam már, de egy kezemen meg tudom számolni hányszor fordult elő, hogy azon töprengtem, vajon mi értelme volt elkészíteni a művet? Azt hiszem, kérdésemre egyedül a gyors bevétel lehetősége adhat választ. Szélsebesen készíteni a semmiből egy minimális szellemi/anyagi forrásokat igénylő alkotást, mely az elmúlt pár évben már dvd-n (!) is kapható, valószínű megéri. Ha bárki elő tudna állni bármilyen más racionális indokkal, vagy esetleg olyan művészi értékeket fedez fel a munkában, melyek egyedülállóvá teszik, azaz hitelesitik létjogosultságát, az kérem ossza meg velünk gondolatait. Pályám elején, amikor még csak álmodoztam arról, hogy ilyen filmeket nézhetek meg akkor, amikor csak kedvem tartja, olvastam, hogy a hixploitation a legalja, és ha egy ilyet megnézel, akkor láttad a többit is, mert a műfaj korlátoltsága és anti-művész esztétikája lehetetlenné teszi a formai, illetve tartalmi kisérletezgetéseket. A Country Cuzzins ennek a tézisnek a bizonyítására nekem több, mint kielégítő, és cserébe azért, hogy kínok kínját szónélkül tűrve átücsörögtem életem egyik leghosszabb másfél óráját, megjutalmazom magam azzal, hogy több ilyen jellegű filmmel nem lepem meg magam és a körülöttem lévőket. A Country Cuzzins mintha egy nem is párhuzamos, hanem merőleges univerzumból jött volna közénk, annyira lehetetlenség vele bármit is kezdeni. Ha szokásomhoz híven pusztán szakmai szempontok alapján kéne mérlegelnem a látottakat egy rövid összegzésbe sűrítve, akkor azt mondanám, ha kielégitő szellemi és fizikai erőnléttel rendelkezel, nézd meg, mert ez a mélyvíz, és nem fogsz hinni a szemeidnek, de annyira extrém a helyzet, hogy képtelen vagyok egy száraz professzor kizárólag szakmájára fókuszáló szűklátókörüségével kiiktatni az emberi tényezőt. Ez a film annyira mérhetetlenül és döbbenetesen mocsok, hogy azt kell mondjam, senkinek sem ajánlom. A konkurencia jobb, ha tudja, e film mellőzésével nem lesznek semmivel sem kevesebbek, a fanatikus rajongóknak üzenném, hogy kivehetnek egy hét szabadságot, a laikusok pedig egyenesen tartsák távol magukat e műtől, mind átvitt, mint szó szerinti értelemben. Mélységesen borúsak fejem fölött a felhők, csak abban tudok reménykedni, hogy jövő héten kellően hatásos és erős rehabilitációs programról tudok majd beszámolni. Az biztos, hogy egy pár napig nem fogom nyomkodni a távirányitót.

IMDB

Szólj hozzá!

Címkék: mocsok szoftpornó nézhetetlen hixploitation bethel buckalew

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr131075506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.