The Astro Zombies (1968)

Írta: Ted V. Mikels, Wayne Rogers
Rendezte: Ted V. Mikels

Két okból válogattam be minden idők egyik legunalmasabb zombi-horrorját sorozatunkba: Tura Satana és Ted V. Mikels miatt. Az előbbi a Faster, Pussycat! Kill! Kill!-ben nyújtott kifogástalan alakítása után sokaknak ismerős lehet, utóbbit pedig az idők folyamán kibontakozó rendkívüli munkássága teszi a szakmában megkerülhetetlenné. Igyekszem a későbbiekben minél többet foglalkozni a művészekkel, mivel kettejükröl külön-külön is könyvtárakat lehetne megírni, de sajnos ugyanez produkciójukról nehezen mondható el. Az Astro Zombies alapötlete nem túl eredeti, megvalósítása annál inkább ákombákom és unalmas, így hát már most lelövöm a poént, az alkotás nem tartozik kedvenceim közé. Viszont, legyen a mű bármennyire is felemás, kétségtelen, hogy történelmi jelentőséggel bír. Miért is?

Többek közt azért, mert Ted V. Mikels egy őszinte figura. Csak egy pillantást kell vetni néhány filmcímjére (pl. The Corpse Grinders, Blood Orgy of the She Devils, Children Shouldn't Play with Dead Things és hasonlók), majd megnézni a róla készült portréképeket a Google-n és egyértelművé válik, hogy ő a mi emberünk. Fotósként kezdte pályafutását, majd hamar rájött, univerzálisabb tehetség annál, hogy csak pillanatokat merevítsen a végtelenségbe, és a fiatalok kisérletező kedvével nekiállt filmeket gyártani. Az évtized elejét útkeresés, sexploitation, thriller és drámával nyakonöntött exploitation jellemzi, míg a hatvanas évek végére letisztult a kép (pontosabban a piac), és innentől kezdve csak eszement, brutális horrorok készültek. Egész pályafutása alatt megmaradt függetlennek, ami azért fontos, mert a nyersanyag kezelésen és az utómunkálatok költségein kívül másra nem igen maradt pénz, viszont sikerült egy nem túl népes, de masszív rajongótábort kialakítania. Mikels elmondása szerint a világ legegyszerűbb dolga filmet csinálni, a legnehezebb összeszedni rá a pénzt, a második legnehezebb megtéríteni azt – ne feledjük, ezt egy olyan megbízható ember állítja, aki horror és nők iránti rajongásából indíttatva néhány táncosnővel karöltve éveken keresztül bérelt magának egy kaliforniai kísértetkastélyt, amiben igazi titkos járatok is voltak. Ezek után nem túl meglepő, hogy alkotásaiban szó sincs művészkedésről, ami ez nem is baj, mert ez itt kérem szépen nem múzeum, hanem autósmozi, a fintorgók pedig nehogy alá becsüljék Mikels képességeit, mert legtöbb filmjének nem csak rendezője, hanem producere, operatőre és írója is, ami azért nem jön össze minden futóbolondnak. Elmondása szerint azért vállal el ennyi mindent a készítés folyamatából, mert idővel rájött, képtelen sajátos gonolatait úgy elmagyarázni másoknak, hogy a megvalósitással maradéktalanul meg legyen elégedve. Ez pedig azt jelenti, hogy a pali nem csak kósza fantazmagórákkal, hanem azt rendszerbe összefoglalni képes, és az évek során finoman ívelődő művészi látomással is rendelkezik.

Mint említettem, Mikels a hatvanas évek végén, hogy egészen konkrét legyek, az Astro Zombies-szal kezdett el horrorral foglalkozni. Eredetileg vegytiszta sci-fit szeretett volna készíteni, de a forgatókönyv megírásában segítkező Wayne Rogers mindenáron viccesen gagyi horrort akart, és lőn, az ő elképzelése, és a piaci igények felülírták a művész úr eredeti szándékát. Filmjében még nagyon látszódik az óvatoskodó ragaszkodás a jól bevált formulákhoz (mint pl. őrült tudós, brutális gyilkosság, sármőr rendőrök, stb), a kissé száraz megjelenítés pedig kiváltképp megnehezíti az alapjáraton jóval magasabb ingerküszöbbel rendelkező 21. századi néző dolgát. Persze, a film pont az ilyen nyílvánvaló, naiv bénázások miatt szerzett magának kult státuszt: itt minden különösebb utánagondolás nélkül vannak egymásra dobálva a rendkívül amatőr szinten kivitelezett klisék, megfűszerezve egy akkor már sztárnak számító Tura Satanával, és egy későbbiekben pompás karriert befutó, extravagáns Ted V. Mikels-szel. De ne szaladjunk előre, először is nézzük meg, mit hozott össze a művész úr és csapata a másfél óra alatt. Ha jól értelmeztem a látottakat, akkor valami olyasmiről van szó, hogy egy őrült professzor különböző gyilkosságok áldozatává vált szerencsétlenek holttesteit elcsenve épít magának azok belső szerveiből szörnyetegeket, akik, micsoda nem várt fordulat, megszöknek, és gyilkolásznak. Közben a nyakukon van a CIA, meg valami össze-vissza kavaró csipet-csapat is (ők rejtélyesen kémekként vannak megjelölve), és persze beindul a buli, a 91 perc vége pedig boldogság, hatalmas kadencia, stb, stb.

Az alapvető konfliktus abban rejlik, hogy a felhalmozott hihetetlen mértékű tehetség egy hihetetlen mértékben lerágott csontot dobott a gépbe. Az egyáltalán nem túl izgalmas történet hátborzongatóan unalmasra lett összevágva és megszerkesztve, feltételezem, hogy a végtermékre bármelyik alternatív gyógyítóközpontban melózó aneszteziológus csettintene egy nagyot. Olyan jelenetek váltják egymást, ahol néha perceken át nem történik semmi, vagy csak látszatcselekvések zajlanak, mint pl. kapcsolók kapcsolgatása, de előtte, utána, sőt, esetenként még közben is mély csönd telepedik meg. Az ilyen helyzetek egyik kiapadhatatlan forrása egy teljesen indokolatlanul szerepeltetett figura, a doktor úr néma Quasimodo-szerű segédje. Megértem, hogy az őrült professzor toposzának szerves része egy kattant segítőtárs, de Mikelsék elfelejtettek a formának tartalmat is adni. Emlékeztek még, hogy réges-rég, a Bride of the Monster-ben Lugosi mellett Tor Johnson milyen fantasztikusan hozta le szerepét? Ed Wood Lobo-ja dramaturgiai fordulatok bástyája, események elindítója, míg a Mikels-féle Franchot egyszerű primadonna. Semmi mást nem csinál, csak lassítja az amúgy sem éppen robbanékony történet elmesélését. Megállás nélküli alibizása nem merül ki többen, mint hogy teszi magát jobbra-balra, vágja az idétlen grimaszokat, hallgatja mesterének süketelését, és gnómoskodik. Ez a figura nagyjából összesűríti magában mindazt, ami a filmről úgy összességében elmondható: tanárian didaktikus ragaszkodás a műfaj vezérmotívumaihoz, mindenféle újításra való igény nélkül, az eredmény pedig egy nesze semmi, fogd meg jól hangulatú langyizás a pocsolyában.

Az egyetlen olyan teljesítmény, amiről érdemes megemlékezni, nem fogjátok kitalálni, Tura Satana nevéhez fűződik. Ő a feje ennek a fentebb már emlegetett bizonyos kémhálózatnak, vagy legalábbis annak egyik sejtjének, de a csapnivaló dramaturgia miatt pontosan nem derül arra fény, hogy mi is működésük célja. Megjelenésekor egy hangszalagot babrál, ami az őrült doktor (mostantól az egyszerűség kedvéért hívjuk őt Dr. DeMarco-nak) zombi építő instrukcióit, illetve a témában elmélyült meglátásait tartalmazza, a továbbiakban pedig minden porcikájával átélve gengszterkedik és kavarja a lecsót. Igazából Tura Satana annyira összeforrt a Faster, Pussycat!-el, hogy a művelt néző azonnal Varlával azonosítja az Astro Zombies-ban eljátszott, fantáziadúsan Satanának elkeresztelt figurát. Nem is járunk messze az igazságtól, mert Varlában és Satanában rengeteg a közös vonás, mindketten magas ívben tojnak az olyan nyugdíjazott elvekre, mint erkölcsiség, empátia, tolerancia, stb. Satana és Varla ugyanolyan tökéletes nemtörődömséggel teszik félre az útból az éppen nem kivánt elemeket, csak azért, hogy alattomos és kapzsi érdekeiket érvényesíteni tudják. Talán Satana egy fokkal menőbb Varlánál, mert egy pillanatra sem ad semmi jelt szexuális érdeklődésről, viszont hasonlóképpen dögös a kiállása. Ami viszont komoly hátrány Varlával szemben, hogy egy nagyon gyenge filmben kell mentenie a menthetetlent – szó mi szó, feladatát becsülettel el is látja, minden egyes megjelenése frisseséget és színpompát kölcsönöz az egyébkét totál elfáradt képkockáknak. Csak úgy, mint annak idején Russ Meyer, Ted V. Mikels is örök hálával tartozik A Művésznőnek.

Nem említettem eddig a címszereplő, ún. zombikat. Ha ezidáig nem volt elég a bénázásból, akkor most minden bizonnyal a legortodoxabb olvasók is maradéktalanul ki lesznek szolgálva. A B-zombi feltételezem az egyik legkönnyebb horror műfaj. Ugye, az élőholtakat elég könnyű elkészíteni, egy pár napra az ember elássa elnyűtt tornaszerkóját, majd a forgatás napján előkapja, és néhány kiló sárral a testfelületén már mehet is a zombiválogatottba. Ennek ellenére Mikels astro-zombijai a kor divatirányzatának megfelelően barna színű, lezser kordzakóban mászkálnak, a fejükön pedig egy koponya és egy tekegolyó közt félúton megállt sisak ékeskedik. Semmi közük nincs a köztudatban zombiként definiált teremtményekhez. Ők lennének ugyebár a film konfliktusának a gerince, de nagyon keveset láthatjuk őket, és egyáltalán nem félelmetesek, viszont annál inkább komikusak. Az egyetlen, ami vicces újitásként számlázható az az, hogy ha merülni kezd az energiájuk, a fejükhöz kell hogy nyomjanak valami zseblámpára emlékeztető, látszólag műanyag tárgyat. Ez beismerem, tényleg elég klassz, de sajnos kevés az összkép fazonjának rendbeszabásához. A végeredmény olyan, mintha néhány jól szituált, magas beosztású, titokban ízig-vérig horror rajongó pasas kiengedné a gőzt a hétvégi piknik előtt.

Én azt mondom, ne is húzzuk tovább egymás idejét. Mint azt már többször is megjegyeztem, géniusz van elég az alkotásban, csak a formai, illetve technikai megoldások tragikus kivitelezése nem hagyja kibontakozni. Vannak apróbb villanások, de ez sajnos nem elég ahhoz, hogy a film a teljes nihilből, illetve tömény unalomból akár csak néhány összefüggő perc erejéig kizökkenjen. Minden elismerésem Satanáé, és akik ismernek, tudják, hogy nagyon nagyra tartom munkásságát, de ezt a filmet tényleg csak az igazi rajongóknak ajánlom – a hölgyben természetesen nem lehet csalódni, de nagyon komoly árat fizettem azért, hogy erről meggyőződhessek. Ted V. Mikels a fent írtak ellenére nagyon fontos személyisége a B-mozizás krónikájának, ezért óvva intem az olvasót attól, hogy netalán visszategyen a polcra a mester filmjei közül akár egyet is. Az Astro Zombies-szal most egy kicsit mellétrafált, de sebaj, nem kötelező megnézni, viszont történelmi jelentősége miatt jó, ha tud róla az ember egy-két sort.

IMDB