HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

Gyöngyszemek az '50-es, '60-as évekből #7: Dr Goldfoot and the Bikini Machine

2009.03.16. 11:43 nakamura

Dr Goldfoot and the Bikini Machine (1965)

Írta: James H. Nicholson története alapján Robert Kaufman és Elwood Ullman
Rendezte: Norman Taurog

Ha egy marslakónak el kéne magyarázni, hogy mi is az a B-film, valószínű nem vacakolnék definíciókkal és a jellegzetességek leírásával, hanem kezébe nyomnék egy négy literes sajtos popcornt kólával, beültetném egy kényelmes fotelbe és levetíteném neki a Dr Goldfoot and the Bikini Machine című ópuszt. Persze, nem mondom, szinte minden itt szereplő mű alkalmas lenne ugyanerre, de a Goldfoot egy paraszthajszállal kiemelkedik a mezőnyből hihetetlen banális történetével. Még engem is meglepett ez az elemi erejű őszinteség, annyira pofonegyszerű, de mégis zseniális a történet, hogy csomókban tépem ki a hajam, hogy miért nem nekem jutott eszembe. Mindez olyan csomagolásban prezentálva, melyben Price egyáltalán nem lóg ki a sorból legmásnaposabb pillanatait idéző töménytelen mennyíségű grimaszával, teátrális gesztikulálációjával és arisztokrata hanglejtésével.

A Dr Goldfoot alapvetően a James Bond-sorozat paródiájának indult, erre utal a cím is (a világhírű titkosügynök egy évvel korábban jelentkezett be akkor utoljára a Godfinger c. epizódban), de a film végleges formájában inkább csak amolyan humoros mellékszálként használja ki a Bond-párhuzamokat, mert amit látunk, az az AIP saját agyszüleményének, a bikini-exploitationnek (másnéven beach party movie) a kikristályosodott inkarnációja. Történt ugyanis, hogy a hatvanas évek elején kedvenc filmstúdiónk gondolt egy nagyot, és összekutyulta a fogkrém-reklám mosolyú fiatalokat egy kis napsütéssel, hihetetlen blőd és fárasztó humorral és bikinis csajokkal, természetesen magas ívben tojva a művészi érzékenységre, az amúgyis csak az európaiak mániája. E stílus megalkotásával az AIP nem titkolt célja az volt, hogy felvegye a versenyt az Elvis Presley-féle gigasztárok főszereplésével forgalmazott szörfös filmekkel, és a laikus szemében bármennyire is gagyinak tűnik próbálkozásuk, a beach party filmek legalább annyit tettek a szörfös kultúra térhóditásáért, mint milliós költségvetésű társaik. A művész urak szokás szerint a "minél olcsóbb, annál jobb" alkotómodszer finomságait követték, ami azt eredményezte, hogy – csak úgy, mint Corman Poe-szériájnak esetében – az alkotások általában teljesen ugyanazzal a gárdával, ugyanazokon a helyszíneken készültek. Filmjeik közül a szakma hét alkotást emel ki, ezek nagyjából három havonta kerültek a mozikba, és szinte mindegyikben ugyanaz a néhány szupersztár szerepel, kiegészítve egy-egy alkalom erejéig olyan titánokkal, mint Buster Keaton, James Brown, vagy Vincent Price. 


A Dr Goldfoot ezen a klasszikusok listáján nincs rajta, többek közt azért, mert a fentebb már megpendített kém-humoreszk vonal forradalmi újításnak számított az ortodoxia jól bevált receptjével szemben. Szó sincs arról, hogy valami igazi csúcsmenő amorózó halomra püfölné a gonosz nácikat, kommunistákat és mexikói drogdílereket, mert ez természetesen nem lehet része egy bikinis B-film koncepciójának, ehelyett Craig Gamble (Frankie Avalon) személyében kapunk egy minden kockázatot bevállaló, végsőkig nyomozó, jóképű irodatölteléket, akit nem is adrenalin függősége és égbe szökkenő tesztoszteronszintje, mint inkább bölcsödés naivitása indít el a magándetektívkedés útján. A film elmeséli, hogy egy őrült professzor, dr Goldfoot (Vincent Price) földalatti laboratóriumában világszép bikinis lányoknak álcázott robotokat gyárt, akiket ráküld hetedhét ország leggazdagabb fickóira, hogy azok elcsábítsák őket, és lenyúlják pénzüket. Craig egy programozási hiba következtében ismerkedik meg Robot#11-el (Susan Hart), aki Diane néven adja ki magát, és elég hamar bele is habarodik az ál-nőbe. Dr Goldfoot egy adó-vevőn keresztül folyamatosan megfigyelés alatt tartja a csajokat, így elég hamar rájön a bakira, Robot#11 gyorsan le is lép, és megtalálja valódi célpontját, a milliomos Toddot (Dwayne Hickman). Craig sokáig bánatosan rója az utcákat, mígnem hosszú hónapok után összefut az utcán Robot#11-el, kicsit civakodik vele, minek következtében a menekülő robot keze leszakad, és Craig birtokában marad – nem is kell több, Craig mindenre rájön, és innentől kezdve nem is folytatnám ezt a csavaros és minden részletében virtuózul kidolgozott történetet, mert nem akarom senki előtt lelőni a poént. Azt hiszem, ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy igazoljam a bevezetőben írt állításomat: gazdag pasik megkopaszítására egy őrült professzor bikinis csajrobotokat épít – iszonyatosan, sőt egészen döbbenetesen lapos és banális a sztori, tipikusan az a gondolat, ami akárkinek a fejében megszülethetett volna, de mégis, már megintcsak az van, hogy ezzel az agymenéssel itt találkozunk először.

Tehát van ez a történet, ami minden próbát kiállna egy hülye ötletek vetélkedőjén, de ez még önmagában kevés volt az alkotóknak, mert minden egyes jelenetbe képesek voltak belezsúfolni legalább két Tom és Jerry hangulatot árasztó badarságot (senki ne értse félre, imádom a Tom és Jerry-t, de övön alulinak tartom, hogy az ő kisgyerekeknek szánt gereblyébe-lépős színvonalú tréfáikkal egy egészestés filmben találkozzak. Továbbá ez a film kb. húszszor olyan hosszú, mint egy Tom és Jerry). Például Craig akárhányszor bemegy nagybátyja irodájába, az öreg vagy kiesik az ablakon, vagy Craig taknyol egy nagyot, netalán csak szimplán őskáoszt idéz elő puszta jelenlétével. Ez pedig másfél órán keresztül egyenesen zsibbasztó, sőt, émelyítő. Eddig azt hittem, a néző agyának elrohasztásában Russ Meyer Wild Gals of the Naked West c. csúcsfilmje zavartalan monopóliummal rendelkezik, de a Goldfoot simán felveszi vele a versenyt. Sőt, ha nagyon precíz lennék (nem vagyok) azt mondanám, a Goldfoot még le is körözi Meyer alkotását, mert míg az utóbbi sikereihez jelentős adalék a teljesen inkoherens és szétesett narratíva, az előbbi úgy tudja a teljes kilátástalanság érzésével színültig megtölteni jobb sorsra érdemes nézőjét, hogy egy teljesen kommersz bevezetés-tárgyalás-befejezés rendszerre felhúzott, ok-okozati összeföggéseket felmutatni képes sztorival rendelkezik. Bravo! Ezt a figyelemreméltó eredményt csakis kíváló csapatmunkával lehet elérni: nincs olyan szegmense a filmnek, ami nem sugározná magából ezt a kifinomult agyterrort. Csúnyák a díszletek, az autós jeleneteknél ocsmányak a háttérvetítések, a szövegek a lengőbordák környékén egyenesen szúró fájdalmat okoznak, és a színészekről még nem is beszéltem, de ami késik, nem múlik.

Mivel vígjátékról van szó, nem lehet polarizálni a karaktereket. Nincs igazi jó és igazi gonosz, inkább azt mondanám, látunk kedves srácokat és rosszcsont Petiket, akikben nagyon fontos közös vonás a naivitás és a 8 bitre korlátolt agyműködés. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Price végre megkapta, ami járt neki. Múlt héten ugyan visszafogottabb volt mint azelőtt – persze így is kicsit sok volt belőle –, ebben a filmben azonban nem kímél senkit, leginkább saját magát nem. Hozzá képest Lugosi egy pókerarc. Szemöldöke egy pillanatra sem tud a helyén maradni, szája szinte minden második képkockában füléig ér, amikor pedig nem, akkor arcberendezése olyan szigorú, hogy egy hóhér is angyalnak tűnik mellette. Egy őrült professzort kell eljátszania, aki egész nap szuperdögös robotcsajok társaságában flangál ide-oda kastélyában – Price erre a szerepre lett kitalálva. Jól áll neki a komédia habkönnyű viháncolása is, végre nem lóg ki a sorból a már akkor legendának számító színész-zseni, a világ ezúttal vele kerek. Egy szó, mint száz, ami eddig zavaró volt a szokásosban, az most tükörsimán illik bele a nagy képbe, nem is érdemes több szót vesztegetni alakítására, előző két irományomban már felvázoltam színészetének legáltalánosabb jellemzőit.

Figyelő tekintetünket inkább fordítsuk a Craig Gamble-t játszó Frankie Avalon, illetve a Todd-ot megszemélyesítő Dwayne Hickman felé. Frankie elsősorban zenészként örvendeztette meg a művészetre fogékony, értő közönséget, ha valaki akar látni egy klasszikus szívtiprót munka közben, az nyugodtan keressen rá videófelvételeire, mert azok többet mondanak minden szónál. Emellett szinte mindegyik beach party filmben ő törte össze végérvényesen a női szíveket, oldalán a szintén rendszeresen felbukkanó Annette Funicelloval. Az Avalon-féle Craig Gable karaktere nem tartozik a színművészet történetének legsokoldalúbb szerepei közé: egy igazi nulla, csinos mosollyal és tutira belőtt hajjal. Ugyan ahogy azt már említettem, többször is betéved nagybátyja irodájába, de egyáltalán nem derül ki, hogy mivel keresi a szörfdeszkára valót, ha egyáltalán keresi azt valamivel. Részben ezért is van, hogy a nőknél sajnos nem túl sikeres, de a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy hóditásainak sikerét legalább ugyanennyire akadályozza a forgatókönyvírók beteges ragaszkodása a teljesen gyík humorú galibákhoz, viccesnek szánt szituációkhoz. Craignek (bár ez mindenkire érvényes) nincs egy olyan mondata, ami sejtetné maga mögött egy homo sapiens sapiens átlagos teljesítményű agyát, érzelmeit gyakorlatilag a szívás nem-szívás helyzetek felismerésének és elkülönítésének mélységében éli át (ez is jellemző a többiekre), szeret jókat iszogatni, és le merem fogadni, hogy kedvenc sportolója Joe DiMaggio, a New York Yankees legendája, kinek emlegetése védjegynek számít a sztereotíp jellemek színpompás palettájával látnoki erejű képeket festő szuperjó filmek körében. Toddal kapcsolatban nagyjából szórol szóra igaz minden, amit írtam Craigről, leszámítva az anyagi kilátástalanság mélylélektani apróságait, mert neki még a bőre alatt is pénz van. Az őt életre keltő Dwayne Hickman gyorsan rájött, hogy az ő helye a kamerák mögött van (ha gonosz lennék, akkor most megjegyezném, hogy erre én még gyorsabban rájöttem), úgyhogy róla nem tudok olyan szívárványszínű szóvirágokban beszélni, mint kollégájáról. Majdnem kifelejtettem a csajrobotokat, talán nem is véletlenül, mert ők tényleg csak arra vannak, hogy Goldfoot professzor hibbant elméjének utasításait kövessék. Ennyi, nem több, de legalább csinosak. De ha valaki mégis égető vágyat érez az iránt, hogy elmélyüljön e robotok dramaturgiai pozícióján, azoknak segítségül elmondom, hogy színészi teljesítményük egy közepes, de inkább gagyi divatbemutatón fel-alá baktató, unott fejű manöken színpadi beleélésével és frissességével vetekszik. A film zenéjére nem emlékszem, ez jót jelent. Annyi még megvan, hogy a főcímzenét a The Supremes adja elő, ezért jár egy jó nagy kerek pirospont, ami még a naplóból is kilóg.

És ezennel el is érkeztünk irományom végére, itt az ideje, hogy néhány röpke gondolat erejéig összefoglaljuk a látottakat. A Dr Goldfoot and the Bikini Machine-nek megvannak a maga hibái, a rengeteg túlzás, a Humor Heroldkodó, Mórickázós poénkodás és az ember életkedvét hosszú délutánokra megsemmisítő operatőri megoldások. Egyáltalán nem lepne meg, ha a szőrös szívűek azonnali hatállyal húznák le Taurog filmjét a klotyón, mert minden okuk meg van rá. Ugyanakkor van valami titokzatos fény, ami azért pislákol az alagút végén. Nem lehet pontosan elmagyarázni, hogy mi ez. Arra emlékeztet, mint amikor általános iskolában az ember elmegy valami szántódi táborba egy utálni való osztályfőnökkel, aki mindenáron keresztbe tesz a diákoknak, de valahogy mégis jó a buli. Annyira eszement ez a történet, és annyira kétvállra fekteti a nézőt ez a rengeteg vicceskedés, hogy igazából nem nagyon érdemes mást tenni, mint hagyni, hogy másfél órán keresztül vergődjünk saját csapdánkban, legyinteni egy nagyot és csak röhögni az egészen.

IMDB

Szólj hozzá!

Címkék: mocsok vígjáték bikini vincent price norman taurog

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr501005178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.