HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

Gyöngyszemek az '50-es, '60-as évekből #6: The Masque of the Red Death

2009.03.09. 00:26 nakamura

The Masque of the Red Death (1964)

Írta: Edgar Allen Poe novellája alapján Charles Beaumont és R. Wright Campbell
Rendezte: Roger Corman

Elérkeztünk utolsó Poe-filmünkhöz, és azt hiszem pont idejében hagyjuk abba rövid kitérőnket, mert ez a film már túl minőségi. Nem is kellett sokáig várnom, a mű felénél szemhélyaim már nem bírták a strapát, és megindultak lefelé szaruhártyámon, jelezvén, ha nem figyelek oda, súlyos percek fognak kiesni. Persze a rutin az utolsó pillanatokban valahogy mindig megakadályozta, hogy alfa-állapotban tűrjem végig a munka 89 perces időtartamát, de az összbenyomáson ez lehet, hogy inkább rontott, mint javított. Készüljetek fel, mert ez a film az IMDB 1-től 10-ig terjedő skáláján közel 3000 szavazat alapján kereken 7 pontot kapott – hol rontották el?

Mielőtt nekiesnénk a részleteknek, röviden felvázolnám a rossz = jó és jó = rossz elméletet. Képzeljünk el egy kört, melynek egyik tetszöleges pontján helyezkedik a JÓ, vele szemben, egy átmérőnyi távolságra található a ROSSZ. Álljunk meg a jó előtt valamivel, és induljunk el az óramutató járásával egyirányba: egyre jobb, még jobb, JÓ, még ennél is jobb, egészen fantasztikusan jó, és végül: ROSSZ. Ez a magyarázata annak, hogy ezen a fórumon nincs helye Fassbindernek, Kubricknak és a töbi jómadárnak, mert (hétköznapi értelembe véve ők ugyan egészen jók, de nálunk) rosszak. Most pedig képzeletben álljunk meg valamivel a ROSSZ előtt: elindulunk, eddig rossz, roszabb, ROSSZ, még rosszabb, még ennél is rosszabb, de hopp - JÓ! Ezért van nálam mindig helye Ed Woodnak, Russ Meyernek, Harold P. Warrennek, Joe D'Amatonak. Mert (hétköznapi szemüvegen keresztül nézve ugyan rosszak, de nálunk) fantasztikusan jók. Emelett vannak a szabályt erősítő kivételek, a kifejezetten nézhetetlen filmek, melyek valójában már annyira jók, hogy még egy olyan tapasztalt öreg rájának is tudnak olyan rosszat (azaz jót) mutatni, hogy kiakad a gépezet. Ezeknél a filmeknél valahol legbelül tudom, hogy valójában az én toleranciaküszöböm alacsonysága és kockafejű szűklátókörüségem miatt itéltetnek emberi fogyasztásra alkalmatlannak. Ilyen is van. És most pedig az a (remélhetőleg egyedülálló) helyzet áll fenn, hogy egy hétköznapi, objektív mércén jónak számító, tehát a mi kontextusunkban rossznak számító film fog következni. A tűzzel játszottam, hát most megégettem magam.

Nagyon benne volt a levegőben, hogy a Poe sorozat közben kipukkan a lufi, és az AIP-sek nem fogják saját képükre formálni az eredeti szöveget. Elolvasták a mondatokat, és utána nem álltak neki okoskodni, hogy milyen klassz kis vígjátékot lehetne csinálni a nyersanyagból, hanem hűségesek maradtak a mester eredeti elképzeléseihez. Poe a múlt heti munka alapjául szolgáló Holló c. versével egy pillanatig sem nevettetni akart, hanem borzongatni, amit Corman és kis csapata semmibe vett, és saját B-művészi látnokiságukat engedték celluloidra. Ezúttal ennek a látnokiságnak egy jóval szerencsésebb oldalát csillogtatja meg a film, mert ugyan a végleges sztori sokkal részletesebb, illetve több motívummal díszitett, mint az eredeti, a hangsúlyok szempontjából kisiskolás stréberséggel ragaszkodtak az eredeti munkához. Bátorkodom azt leírni, hogy szinte minden a helyére került, egyedül a végtermék hosszát lőtték kicsit túl, nyugodtan megállhattak volna valahol a hetvenedik és nyolcvanadik perc között. Ez az egyetlen oka annak, hogy filmünk mai szemmel nézve kicsit unalmasnak tűnik, de abban az évtizedben, amikor a Rosemary babája jelentette a borzongás mainstream vonalát, a Masque of the Red Death kifejezetten brutálisnak számíthatott. Polanski filmjében folyamatosan ráncigálják előttünk a mézesmadzagot, míg Cormanék hűvös eleganciával csöpögtetik a rémségeket, mindig éppen annyira, hogy zsibbadtra álljon a szőr hátunkon.

Poe novellája a középkorba visz minket vissza, amikor a skarlát (a piros halál) kétpofára tömte magába áldozatait. A főszereplő, Prospero herceg ennek ellenére egy nagy tivornyát rendez ódon kastélyában, ahol éjfélkor felbukkan egy halottnak öltözött idegen, aki a jelmezét borító vörös foltokkal kivívja a résztvevők dermedt döbbenetét és a házigazda utálatát. Prospero kergetőzik egy picit a titokzatos idegennel, innentől kezdve pedig nem folytatom a történetet, mert nem akarom lelőni a poént (érdemes elolvasni, izgalmas és rövid). A nagyokosok az írást előszeretettel szokták önéletrajzi alkotásként interpretálni, mert Prospero és Poe is jómódú családból származott, és mindketten saját világába zárkózott férfivá értek, meg még azt is illik megjegyezni, hogy a novella mesterien követi a gótikus irodalom hagyományait, de fejezzük is itt be, mert semmi kedvem mélyművészeti diskurzusok meginditásáhz.

A munka klasszikus értelemben vett főszereplője ugyan a Price alakításában életre keltett Prospero, de nála jóval nagyobb hatalmú figura az ún. Vörös Idegen. Ő az, aki a legkevesebbet látható a következő 89 percben, de mégis az az érzése az embernek, mintha mindenütt ott rejtőzködne és mint egy pokolbéli Kaszparov, úgy irányítaná az eseményeket kénye-kedve szerint. Róla nem lehet írni, mert olyan mélyen szimbolikus minden mozdulata, szövege és hangja, hogy lehetetlen racionalizálni. Csak olyan sivatagi szárazságú megállapításokhoz jutnánk el, mint hogy ő a hit megformálója, kinek Isten, másnak Lucifer, ő a Halál, ő a magány életre keltője, blablabla. Unalmas, semmitmondó, ugyanakkor kétségkívűl igaz megállapítások, csak éppen a lényeg nem jön át. Nem magamat akarom felmenteni, de az a helyzet, hogy Cormanéknek tényleg sikerült olyan pontosan megragadni a karakter lényegét, hogy annak igazi értelme csak képekben jön át, a szavak médiuma ezeknek a részletek hordozásához alkalmatlanok. A többi szereplő nem nyújt emlékezeteset, Price jóval visszafogottabb, mint a Hollóban, de megint az az érzésem, hogy túljátsza szerepét. Ugyan a múlt heti adagnál jóval kisebb mennyiségben kapunk jellegzetességeiből, de a fölösleges grimaszok, színpadias mozdulatok és túlmímelt hanglejtés finoman szólva nyomokban azért felfedezhető. Egy szó, mint száz, nem elég sátáni a sátánista Prosperohoz, újfent nem tudta velem elhitetni, hogy ő tényleg akkora visszataszító gerinctelen kurafi, mint aminek beállítja magát. Látjuk a büszke színészt, aki tudja, hogy egy látványos, sikerre itélt produkcióban a rivaldafényben pompázhat, és mintha abszolút periférikus lenne számára, hogy ízig-vérig Prosperová váljon. Az, hogy ez így alakult, persze nem csak az ő hibája, már eleve Poe sem vitte túlzásba a figura jellemábrázolását, és Cormanék sem tettek hozzá sokkal többet az okkult és sátánista vonal és néhány oldalnyi töltelék szöveg kivételével. 

Ahogy azt az eddigiek alapján sejteni lehetett, a színészi alakítás, a hangok, és magától értetődően a díszletek is szorosan összefüggnek a látvánnyal. Ugyan nem tűnik nehéznek Poe szövegének olvasása közben magunk előtt látni a képeket, azért az kétségtelen, hogy csak Cormanékhez hasonló szakértői kezek tudják azokat ennyire átgondoltan és felkavaróan prezentálni. Kevés olyan filmmel találkoztam, ami ennyire hallucinatív képi világgal rendelkezik, mint a Masque of the Red Death. Olyan darabokra gondolok, mint pl. az Apokalipszis Most, vagy Corman méltatlanul elfeledett klasszikusa, az 1967-es Trip (a Lovely Sort of Death), mely utóbbit talán kevesebben láttak, ezért gyorsan elmondom, hogy arról szól, hogy Peter Fonda úgy tömi magába az LSD-t, mint ovódás a bedegó kakaót. De térjünk vissza a piros halálhoz. A film leglátványosabb jelenetei egyértelműen a Prospero herceg kastélyában tartott összejövetelek, ahol a szereplők pazar jelmezekben miliméter pontosággal megtervezett koreográfia szerint nyüzsögnek a táncteremben. Operatőr, díszlettervező, teológus és sarlatán ördögi víziója elevenedik meg ezekben a mélyen szimbolista gyökerekből táplálkozó festői képsorokon. Minden, amit érzékelünk, a mozgástól kezdve a színeken át a hangokig egy szuggesztív, gigantikus halál-metafórába csavarodnak össze. A klasszikus toposz, a danse macabré vérfagyasztóan pontos megidézése történik, az ember nem is látja mögötte a dramaturg hidegvérű racionalitását, így ezek a többször visszatérő jelenetek annak ellenére, hogy a történet epicentrumát képezik, képesek újnak és döbbenetesnek megmaradni.

A zene, nem fogok nagy meglepetést elárulni, szintén magas színvonalúra sikerült. Nem is nagyon emlékszem a harmoniákra, modulációkra és poliritmiák sem sejlenek fel, éppen azért, mert a zene a látvánnyal, párbeszédekkel, díszletekkel és minden más "aprósággal" együtt olvad össze ebbe az egyetlen nagy apokaliptikus metafórába. Corman a hatvanas években előszeretettel használt munkái aláfestéséűl táblakaparásra emlékeztető, pszichedelikus futamokat, melyektől ezúttal szerencsére megkímélt minket, és a jó öreg vonósokhoz, illetve egyébb klasszikus hangszerekhez nyúlt vissza. Külön pirospont jár az egyik táncos jelenetért, amiben egy törpenövésű férfi és egy ballerina kislány egy műfaji korlátai ellenére is magával ragadó középkori tánczenére mozognak.

Eljött az idő, hogy lezárjam soraimat. Igérem, többet nem fog előfordulni, hogy egy ilyen (objektív mércével mért) jó filmmel lopjam az olvasó idejét. Nem lepődnék meg, ha éppen nem lenne bent a műalkotás a kedvenc videótékátokban, de tisztában kell lennetek azzal, hogy ez nem azért van, mert ez a film bebújt a föld alá a Doktor X bosszúja mellé, hanem mert 2009-ben, Magyarországon nem számít alapvetésnek. Nagy kár, mert tényleg egy olyan filmből marad ki a nép, amit jó megnézni. Senkit se riasszon vissza a tény, hogy pont itt botlott ebbe a címbe életében először, mert mint azt már néhányszor kiemeltem, az, hogy ilyen minőségi portéka szerepel itt, az egy egyedülálló, újra sohatöbbet be nem következő eset. Van ez így, Corman ezúttal túljárt az eszemen. Épp ezért a kifejezetten B-mozik iránt érdeklődőknek nem tudok okosat mondani, a konzervatívok nyugodtan nézzék meg, mert a mű simán elfér polcukon a Woody Allen összes mellett.   

IMDB
Trailer

Szólj hozzá!

Címkék: horror mocsok roger corman vincent price túl jó

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr49990469

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.