HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

Gyöngyszemek az '50-es, '60-as évekből #1: Invaders from Mars

2009.02.02. 12:27 nakamura

Invaders from Mars (1953)

Írta: John Tucker Battle, Richard Blake
Rendezte: William Cameron Menzies

El kell ismerni, címe alapján az Invaders from Mars egy sima tucathorrornak tűnik. Marslakók, akik elfoglalják bolygónkat (pontosabban az amerikai kontinenst), mindez 1953-ban celluloidra rögzítve, ilyen sztorival még a legjámborabb mozinézők is képesek akár legmélyebb álmukból felverve is előállni. És valóban, vizsgált filmünk története nem egy fantáziadús csapongás a műfaj szélsőségei közt, a karakterek sem formabontó, radikális szellemek, de a műalkotás atmoszférikusságában mégis verhetetlen. Ezalatt nem kevesebbet kell érteni, mint hogy az Invaders from Mars a kvintesszenciális ötvenes évekbeli sci-fi, tehát a fentebb említett halovány történet, minimalista színjátszás mind elengedhetetlen része annak a kerek zsenialitásnak, ami árad ebből a 78 percből.

A film rendezője William Cameron Menzies, kinek halála előtt ez volt utolsóelőtti egészestés mozija. Kétévtizedes munkássága alatt leginkább kaland-, illetve akciófilmeket készített, ugyanakkor 1932-ben együtt dolgozott büszkeségünkkel, Lugosi Bélával is. A második világháború környékén érthető okokból alacsony költségvetésű, náciellenes propagandával túlfűtött darabokkal állt elő, de széleskörű érdeklődésének köszönhetően a mozi világát vígjátékokkal és romantikus filmekkel is megajándékozta. Egy reneszánsz emberről van tehát szó, kinek egy 1936-os H. G. Wells adaptációja volt első barangolása a sci-fi titokzatos világában. E műfaj elsőszámú médiumának az írás számított, a legnagyobb hatású előfutárok, az ún. romantikus-tudományos írok voltak, akik közül kiemelkedett a mindenki által jól ismert Verne Gyula illetve Herbert George Wells. Írásukra jellemző a klasszikus hős formájának átértelmezése: az ember, csak úgy, mint a többi faj, nem több, mint labda az evolúció ping-pong játékában, megfűszerezve az eredendő bűn terhével. Mondanom sem kell, hogy ez a fajta írásmód közvetlenül, illetve közvetetten is rendkívül nagy hatással volt a huszadik század irodalmára, illetve az akkoriban első lépéseit próbálgató, leginkább tudományos-fantasztikus innovációnak számító mozizásra is. És így jutottunk el a B-mozizáshoz.

Most pedig, hogy oly precízen megterítettük az asztalt, itt az ideje, hogy elkezdjünk telipofával zabálni. Mint már többször utaltam rá, a történet nem egy túlságosan felforgató agymenés. Van egy kisfiú, David, aki egyik este kinéz az ablakon, és azt látja, hogy egy foszforeszkáló ködben úszó UFO ereszkedik le a hátsókertbe. Felriasztja apucit, anyucit, akik persze nem hisznek fiuknak, viszont nagyon büszkék, hogy szemük fénye ilyen fantáziadús, cuki, meg kisfiús. Nem kellett volna. Másnap hajnalban apu gondolja, nem veszthet semmit, kimegy a kertbe és láss csodát, beszippantja egy centrifugális mozgású homokbucka. A lakásban anyu nem bírja ki a várakozást, bejelenti férje eltűnését és kihívja a rendőröket. Mindeközben David is kitápászkodik az ágyból, konzultál édesanyjával, majd hirtelen betoppan a családfő, aki roppant különösen viselkedik, de ez csak Davidnek tűnik fel. A néhány órás "nyomozás" után visszatérnek a rendőrök is, akik, csakúgy, mint a papa, mintha ki lennének cserélve. A szemfüles David pedig döbbenettel fedezi fel, hogy a biztos urak, illetve édesapja tarkóján egy különös, szabályos X formájú heg éktelenkedik. Pillanatok alatt összeáll fejében a kép: a földönkívüliek rabolták el az urakat, és ők az okai a sebnek is, mely lehetséges válasza a különös, tiktolodzó, agresszív viselkedésnek. El is szalad a rendőrségre, ahol szembesülnie kell a pokoli szörnyűséggel, azaz hogy a kapitánynak is van egy heg a tarkóján. Be is dugják egy cellába, ahol egy pszichiáternek beszámol mindenről. Szerencséje van, mert a csinos doki személyében végre szövetségesre lel, megpattannak az épületből, lerázzák a teljesen bezombult szülőket, és felkeresnek egy prominens csillagászt. A fiatalember egy impromptu tudományos-csillagászati konferencia végeztével beszámol a NASA és a Védelmi Minisztérium egyik szupertitkos bolygóvédelmi rakétájáról, amit távcsővön keresztül meg is mutat nekik. Itt indul be igazán a film: láthatunk bevágott felvételeket, melyeken kilométer hosszúságú vonatok tankokat, illetve lelkes katonákat szállítanak, feltehetően Davidék hátsókertje felé. Az egész hadsereg tűzkész, minden bokor mellé jut egy teljes osztag, és ne felejtsük el, még semmit nem láttunk (az 51. perc környékén járunk) a homokbuckán kívül. Ahogy az várható, beindul az offenzíva, a katonák robbanószerró bevetésével utat nyitnak a földönkívüliek által épített földalatti folyósórendszer felé, ahol zöld kezeslábast viselő "űrlények" maskabáloznak. Davidet és barátnőjét elég hamar foglyul ejtik, és elvezetik őket egy terembe, ahol találkoznak a főufóval, aki egy üvegbúrába zárt, zöldre festett, afrikai arcvonásokat sejtető fej, kiből csápok nőnek ki. Ő irányítja telepatikusan a mellette álló, kezekkel és lábakkal rendelkező, ellenben önálló gondolkodásra képtelen kétszemélyes legénységet, akik felrakják a pszichiátert egy asztalra, kinek tarkója felé megindul egy félelmetes tű. Ekkor jön el az ideje a szokásosan izgalmas végső küzdelmeknek, de persze az utolsó pillanatra minden helyre áll, és a hölgy nem kapja meg nyakszuriját, a tudósok kiszabadulnak, a marslakók pedig egy időzített bomba áldozataivá válnak.

Lehetett volna még részletezni a történet rövid epizódjait, de nem látom különösebb értelmét. A cím nem árul zsákbamacskát, itt tényleg marslakóinvázió van, erről tehát ennyit, jöjjön most minden, ami a történeten túl van. Egészen költőinek és magas színvonalúnak tartom az alkotás álom-, pontosabban félálom-szerű, hallucinatív auráját. Az Invaders from Mars alapötlete a legenda szerint az egyik forgatókönyvíró, John Tucker Battle feleségének egyik visszatérő álmából pattant ki, az érdem azonban Menzies-é, aki az álom hangulatának lefestésekor minden részletre odafigyelt. Kezdjük a legalapvetőbb megállapítással: filmünk egy álommal kezdődik, és csak második ébredésre kezdődik a tényleges eseménysorozat. Innentől kezdve szinte minden a következő éjszaka leforgása alatt zajlik, a szereplők alvajáró, holdfényben tevékenykedő különös és titokzatos, szűkszavú figurákká válnak. Így a műalkotás védjegyének számító, kiemelkedően vászonidegen színészi mozgás-, illetve gesztusvilág nem bénázássá silányul, hanem az álomszínészet klasszikus példáivá nemesednek. Mindenki ismeri azt a különös érzést, amikor álmunkban nagyon szeretnénk mondani valamit, de valami erő meggátol minket a szavak kiejtésében, meg úgy általában, képtelennek érezzük magunkat a kommunikációhoz – nos, valami ilyesmiről van szó ebben a filmben is. Azok a szereplők, akik a földönkívüliek áldozataivá váltak, mind kommunikációban sebzett karakterekké vállnak. David az egyetlen figura, aki képes valamilyen hidat teremteni a normális (azaz nappali), illetve a befolyásolt tudatállapotú (éjszakai) emberek közt. 

Eleve fantasztikusra sikerült a casting, a kisfiút eljátszó Jimmy Hunt arcberendezése olyan, mintha folyamatosan épp az ágyból pattanna ki, ami azt is jelenti, csinálhatna akármit a kamerák előtt, hinni lehet neki. Végignézi, ahogyan szülei időlegesen teljesen elhomályosodnak, és bármennyire is szereti őket, hiába gondol rájuk szeretettel még a legnehezebb pillanatokban is, az eszére kelll hallgatnia, és tudja, bármi áron, de meg kell fékezni a gonosz marslakókat. Le a kalappal előtte, fiatal kora ellenére végig brilliánsan hozza le a két pólus közt vergődő figurát. Mellette mindenki más elhalványul, a többi szereplő meglehetősen naiv, és inkább a hangulatot erősítik, mint a színészi teljesítményszínvonalát. És még valami: Mecenzies nyilván a szerény költségvetés miatt hagyta el a statiszták használatát. Az emberek zavarbaejtő hiánya a néhány szabadtéri, városban játszódó jelenet alatt csak még jobban a szürrealitás szabadasszociációs világa felé húzza a látványt – és ha már itt tartunk, szerényen megjegyezném bajszom alatt, tévedésnek egyedül a háborúba menetelő katonák, tankok tömegjeleneteinek bevagdosását tartom.

Az álomszerű hangulat karaktereknél is fontosabb összetevője a kép és hang. A legtöbb felvétel stúdióban, mesterséges körülmények közt készült, és ezek közül is kiemelkedik a hátsókert semmibe tartó, különös perspektívája. Ez a helyszín jó példája az alapvetően funkcionalista indíttatású díszlettervezésnek, azért jó hosszú a kert, hogy titokzatos legyen a vége; azért vannak homokdünék a kert végében, hogy beszippanthassa az embereket. De ki lehetne még emelni a fiatal csillagásztitán futurisztikusan minimalista irodáját is, vagy a hatalmas, fehér falú rendőrörsöt, ahol a különös szögben készített felvételek még inkább a szürrealizmus felé tolják a látványt. A képekkel ugyanakkor szorosan összefügg a zene is: egy disszonáns kórus időröl időre egy egyszerű, ugyanakkor szférikus dallamot ismétel, ahogyan pedig vége felé közeledik a film, a nézőnek szembesülnie kell azzal a szokatlan jelenséggel, hogy a szereplők is hallják a kórust, ami ellen ők fájdalomtól eltorzult arccal, fülüket befogva tüntetnek. Mindezekkel a példákkal, apró részletek felsorolásával csupán azt szerettem volna kiemelni, hogy Menzies a nyílvánvalóan alacsony költségvetés és kissé együgyű forgatókönyv ellenére egy egészen komoly, saját lábain biztosan megálló művet hozott létre.

Üditő élmény volt megnézni a filmet. Minden nagyon egyben van: a képek, hangok, szereplők, de még a soványka történet is. Menzies ezzel a filmmel örökre beírta magát a B-mozizás történetébe, sőt, filmjét még a mainstream is sokat emlegetí. Harminchárom évvel később az ipar volt oly szemtelen és bumfurdi, hogy hagyta elkészülni a műalkotás egy borzasztóan pocsék újraforgatását – ha valaki azzal futott volna szembe előbb, tegye félre előitéleteit. Aki az eredetit még nem látta, az azonnal pótolja be, ennél jobb sci-fit lehetetlenség megálmodni. És itt most az álmodáson van a hangsúly.

IMDB

Szólj hozzá!

Címkék: horror kult mocsok sci fi zseniális william cameron menzies

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr52917968

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.