HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

Russ Meyer sorozat #3: Wild Gals of the Naked West

2008.11.24. 11:43 nakamura

Wild Gals of the Naked West (1962)

Írta: Russ Meyer, Jack Moran
Rendezte: Russ Meyer

Egészen idáig még sosem láttam igazi B-westernt, Meyer újabb filmjének megtekintésével ez a komoly hiányosság is be lett bepótolva. Az eddig végignézett három film közül egyértelműen ez Meyer leglátomásosabb, legegyedibb alkotása, és bár sokszor írtam ehhez hasonlókat, most tényleg nagyon komolyan gondolom, hogy a rendezőelv mélyen experimentális törekvései miatt teljesen fölösleges a cselekmény, szöveg és hang között összefüggéseket keresni. Emellett boldogan jelenthetem a blog szempontjából történelmi jelentőségű hírt: először sikerült egy jólelkü laikus társaságában végigküzdeni magamat ezen a 65 perc hosszúra sikerült ámokfutáson. Bajtársam szerényen csak annyit tudott mondani fájdalmas sóhajok közepette, hogy igencsak lezsibbadt az agya.

Most pedig itt az idő, ugorjunk fejest az élvezetek áradatába. A film elején megható, és erőteljes természeti képeket látni. Hatalmas, isteni fényben úszó bárányfelhők, a természet roppant erejű forrongásainak emlékművet állitó kopár sziklák, végtelenbe nyúló prérik váltják egymást, miközben egy monoton férfihang elkezdi a szokásos Meyer-féle monológot az új világ meghóditásáról és felépítéséről. Egészen eddig a pillanatig azt hittem, valami előmozdulás állt be az Immoral Mr Teas és az Eve and the Handyman szellemi nívójához képest, de ekkor megjelent a film valódi narrátora, egy petyhüdt Hulk Hogan, aki mélyen belenéz a kamerába, lazán letegez minket, és kinyitja a szellemet a palackból, azaz elmeséli városkájának történetét. Innentől kezdve pedig elkezdődik az igazi buli: westernről lévén szó, mindenütt borostás, részeg tagok lézengenek, mellettük még cédák és pisztolypárbajok az állandó szereplői a mozgalmas hétköznapoknak. Van néhány visszatérő, természetesen minden várakozást alulmúlóan gyenge jelenet: két egymást párbeszéd-szerűen pofozó ifjú cowboy; egy teraszról lasszóval férfiakat halászó örömlány-banda; egy részeg fickó, aki különböző tárgyakkal (kasza, létra, puska, stb) kerget egy nőt; egy spanyolos gitárfutamra táncoló hölgy, akinek egyre idegesebbé válik az arca; egy gorilla, aki itt-ott felbukkan (természetesen nem igazi gorilla, hanem gorilla-jelmezbe bujtatott ember); és a legfurcsább, egy egészen komplex jelenet: egy rajzolt-festett háttér előtt egy középkorú nő meg udvarlója pezsgőznének, de poharukat mindig kilövi puskával egy vörösbort nyakaló alkoholista, aki egy valódi ház előtt, a porban ücsörög. Ezt azért volt fontos ilyen aprólékossággal leírnom, mert történet helyett ezeknek a szituációknak a véletlenszerű permutációját kapjuk, egészen addig a pillanatig, amíg narrátor barátunk újra elő nem jön, és felvezeti a nagy finálét. 


Történt ugyanis, hogy egy magányos idegen érkezett látogatóba ebbe a bűntanyába. Türkiz-színű kalapján kívül még az különböztette meg őt a helyiektől, hogy róla lepergett minden erkölcstelen viselkedés, se az útonállóknak, se a pillangókisasszonyoknak nem sikerült megtörni a titokzatos férfit. Sőt, hősünk egymaga akart rendet vágni a városkában: ollóval elvágja a hetérák lasszóját, a kaszával rohangáló pasast felkeni a falra, hogy aztán a végelszámolásnál szemtől-szembe találja magát a város legnagyobb csövesével, a vég nélküli böfögéseiről és opálos tekintetéről elhíresült Snake-kel. Egy leírhatatlanul szürreális és kaotikus kocsmai életkép bemutatása után Snake előkapja pisztolyát, el is lövi az egész tárat, de képtelen eltalálni az idegent 4 méter távolságból, aki könyörtelenül kihasználja pisztolyforgatásban szerzett előnyét, előkap egy irreálisan hosszú csövű pisztolyt, majd lő egy nagyot. A robbanásból kialakult hatalmas füstfelhő betakarja Snake-et, aki kormos tekintettel, rózsaszín alsóneműben sírva hagyja el a kocsmát. A titokzatos hős megkapja jutalmát egy dúskeblű táncosnő képében, akivel nem sokkal később eltűnnek egy hotelszobában. Mindezek után újra előlép a narrátor, aki elmondja, hogy a nagy végelszámolás óta minden jóra fordult, nincs bűnözés, helyette van erkölcsös leányiskola, a helyi cowboyok lövöldözés helyett pedig beszélgetés útján kötnek ismertséget egymással.

Első olvasásra ugyan mozgalmasnak tűnhet a dolog, de nem az. Az ég világon semmi nem történik az idegen érkezéséig, és ami azután következik, az sem egy fordulatokkal, váratlan megoldásokkal teli eseménysorozat. Narráció szempontjából nyugodtan kijelenthetjük, ez a film az előző kettő édestestvére, csupán annyi a különbség, hogy a mese nem a múlt század közepének Amerikájába lett csomagolva, hanem a még száz évvel korábbiba. Tehát, sok minden, amit az eddigi Meyer filmekről leírtam, az most is érvényes: kritikán aluli zene, néha negyedórákon át is kussoló, szellemtelen narrátor, hatalmas mellű csajok, unalomig ismételgetett, fárasztó jelenetek, stb. Azonban van egy olyan szegmense ennek a filmnek, ami az Immoral Mr Teas-ben csak mérsékelten, az Eve and the Handyman-ben viszont egyáltalán nem volt tetten érthető: a vizionaritás, definíció szerint: vizionárius vizualitás.

Ugye emlékszünk, mikor Mr Teas a fogorvosi rendelőben megkapja altatóját, ami után magát látja, ahogyan a doktor úr matat szájában, mellettük pedig a meztelen nővérke mutatja felénk hátsóját? Mr Teas kékben, az orvos pedig zöldben, mindketten narancssárga háttér előtt, előidézve ezzel a hideg illetve meleg színek által generált hangulatok összemosásából adódó pszichológiai többletjelentést. Nos, aki fogékony az ilyenekre, az örülhet, mert elárulom, a Naked Gals of the Wild West tele van ehhez hasonló megoldásokkal. Teljesen véletlenül bevágott, szivárványszínekben pompázó helyszínek, illetve ruhák és díszletek, az összhatás olyan, mintha Benny Hill elnyalt volna egy behemót méretű LSD-s bélyeget. Egészen zavarbaejtő, hogy Meyer milyen magabiztos festőiséggel komponálta össze ezeket az epizódokat; a rajzok, illetve képek közül van néhány kifejezetten esztétikus darab is, ami persze a film saját kontextusán belül értendő. Ugyanakkor nem egyértelmű ezeknek a kétségkívül tetszetős felületeknek a szerepeltetése, sőt, ha nagyon gonosz lennék, az egész jelenseg létjogosultságát megkérdőjelezhetném azáltal, hogy az amúgy is csupán komoly erőfeszítések árán követhető film vizualitása a linearitás kárára kalandozik ebbe a fapados-pszihedelikus dimenzióba, márpedig Meyer nem egy Dalí, aki teljesen egyedi, ugyanakkor mégis követhető szálakon keresztül képes támpontokat szolgáltatni vizsgálójának.

Három ilyen kaliberű munka megnézése után azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy felvettem Russ Meyer ritmusát. Nekem ez a mű már egyáltalán nem tudott meglepetést okozni. Újat ezúttal is láttam, de egy hajszálam se görbült meg. Azon kevesek, akik eddig velem tartottak, nyílván simán veszik majd az akadályt. Viszont azok, akik csak most kaptak kedvet egy kis rosszhoz, ne feledjék laikus (ám annál lelkesebb) barátom óvatosságra intő kijelentését: "Nakamura, ez a film kiszívta az agyam!".
 

IMDB

Szólj hozzá!

Címkék: western mocsok russ meyer

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr72785607

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.