HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

Ed Wood sorozat #5: Bride of the Monster

2008.10.20. 11:13 nakamura

Bride of the Monster (1955)

Írta: Edward D. Wood Jr.
Rendezte: Edward D. Wood Jr.

E film tökéletes belépőjéhez nem kell többet leírni annál, mint hogy ebben a munkában dolgozott először együtt Lugosi és Tor Johnson. Adva van egy erdőszéli házikó, benne egy megbomlott elméjű, zseniális tudós, annak kissé relaxált agyműködésű, ám annál gigantikusabb segítőtársa, és a labor melletti akváriumban egy hatalmas polip. A sztorit könnyen ki lehet találni: igen, sorra tűnnek el a ház körül kiváncsiskodók, igen, a rendőrség gyanút fog, igen, a végén a jó elnyeri megérdemelt jutalmát, a rossz pedig oda kerül, ahova való. Ne felejtsük, Wood mielőtt nekilátott a forgatásnak, már letett az asztalra egy Glen vagy Glendát, majd egy betonkemény Jail Bait-et. Nem volt rajta a bizonyitás kényszere, hisz ilyen referenciákkal a háta mögött már borítékolhatta a halhatatlanságot. Ennek eredménye ez a könnyed, tavaszias horror – mellé hadd javasoljak egy kis kaviárt, pezsgővel.

No, de mielőtt ennyire elmerülnénk a reggeli harmat frisseségében, nézzük, ezúttal mivel kedveskedik Mr Wood. Van nekünk tehát egy Lugosi és egy Tor Johnson. Az előbbi alakítása gyakorlatilag kifogástalan, nem csupán magára ölti Eric Vornoff professzor úr szerepét, hanem – hogy egy közhellyel éljek – azonosul vele. Vornoff atomenergia felhasználásával szeretne legyártani 12 szupererős szuperembert, hogy bosszúból meghódítsa a világot. Egy emlékezetes monológjában erről olyan beleéléssel beszél, hogy szinte könnyezik a vászon: pont ilyen egy megtört, bomlott elméjű, egykoron világszerte elismert tudós. Már ezért érdemes volt felkelni reggel. Vornoff Lugosin, Lugosi pedig Vornoffon keresztül lélegzik, beszél, gesztikulál, mimikájának sokszínűségében számos szuperközelinek köszönhetően gyönyörködhetünk. E felvételek egyúttal arról is mesélnek, hogy a filmen Lugosinak szó szerint minden porcikája a horrorról szólt. Már kezeinek, ujjainak látványa is bőven elég ahhoz, hogy kicsit jobban belekapaszkodjunk a paplanba, és ha mellé még ízig-vérig magyaros akcentusa is felcsendül, az egész látvány kap egy sajátos erdélyi melankóliát is. Nem semmi. És akkor színre lép Tor Johnson, azaz Lobo. Lobo Vornoff reciproka, egy nagydarab, behemót, tompa, faragatlan, stb. fickó. Nem véletlen, hogy Johnson lett kiválasztva erre a szerepre, annak ellenére, hogy karaktere első ránézésre nem tűnik komoly szakmai kihívásnak, hisz tényleg semmi mást nem kell csinálni, mint tátott szájjal szép komótosan fel-alá járkálni, kiosztani néhány tockost az áldozatoknak, és amikor Vornoff kicsit bepöccen, tűrni kell az ostorcsapásokat. Johnson, mint Lobo kifogástalanul működik. Nézed ezt a pasast a szakadt ruháiban, ahogyan a torkán megakadt bömböléssel összevissza cammog, leoszt néhány pofont, és meg sem fordul a fejedben, hogy a fickó a forgatás után nem ugyanezt csinálja. Telitalálat, aminek egyértelmű jele a figura körül kialakult kultusz. Az egykori svéd származású birkózóval összesen három egymástól független B-filmben találkozhatunk, mint Lobo, érdekes, hogy ebből az egyiket (The Unearthly) nem Wood, hanem egy bizonyos Boris Petroff rendezte.


Lugosi már egyedül elvinné a hátán a filmet, Johnson szintén meggyőző, és meglepetésemre a többi szereplő sem okoz csalódást. A film főrendőre, Robbins kapitány ugyan nem szerepel túl sokat, ám annál becsületesebben adja a rendőrkapitánnyá nemesült nyárspolgárt, aki egyik kedvenc jelenetemben mindenféle magyarázat nélkül egy papagájjal a vállán telefonál. Kollégája, Dick Craig főhadnagy a film forrófejű szerelmese, aki bármire képes az imádott asszonyért. És most egy pillanatra szeretnék kitérni egy apróságra: mint azt észrevettük, Wood filmjeiben a rendőrség egy állandóan visszatérő elem. Legtöbbször be szokott csúszni egy elképesztően idegesítő figura, és nem azért, mert Wood az emberi kapcsolatok pszichologizálásánál arra a döntésre jutott, hogy be kell dobni egy ilyen karaktert, hanem mert a szinészi nyersanyag ennyit tudott felmutatni. Ebben az alkotásban éreztem először azt, hogy ezen a fronton mintha valami elmozdulás történt volna. A Dick Craig-et életre keltő Tony McCoy olyan rég látott profizmussal játsza szerepét, hogy utána is néztem filmográfiájának, és mély megdöbbenéssel kellett tudomásul vennem, hogy egy ekkora titán összesen négyszer került kamera elé, méghozzá szűk két esztendő leforgása alatt. Milyen kár érte. A többiekről nem érdemes emlitést tenni, a minimális fizikai attribútomokon kívül (pl. megjelenik a szörnykutató Strowski professzor, ő legyen kicsit öregebb, meg szemüveges) mintha tombolán lettek volna kiosztva a szerepek.


Lépjünk tovább, felejtsük el egy pillanatra a rendőröket, az őrült professzorokat, lássuk a látnivalót. Ha jól emlékeztem összesen 3 svenkkel találkoztam, abból az egyik annyira remegett, hogy talán már nem is annak szánták. Megállapíthatjuk, hogy a jó szokás szerint zajlott a felvétel, a kamerát lerakták valahova, majd hagyták, hadd pörögjön a cucc, a színészek majd alkalmazkodnak. Ugyanakkor ennek a filmnek markáns jellemzője a Lugosi-féle hipnotizálás superközelikben kulminálódó bemutatása. Ezen kívül sok izgalmasról nem tudok beszámolni, és ez pozitívum: a képek egyszerűen nem kirívóan csúnyák, ugyanakkor továbbra sem lettem gazdagabb életre szóló vizuális élményekkel. A hang még a látványnál is konszolidáltabb, a zene és a cselekmény odafigyelnek egymásra, persze helyenként kissé homályosan, néhol eltúlzottan.

Ezidáig hallgattam a címben szereplő szörnyről, a gigantikus méretű polipról, ki első filmszerepét John Wayne mellett kapta a Wake of the Red Witch c. ópuszban, amikor még valószínűleg rendelkezett valamiféle minimális mozgatómechanikával. Nem úgy, mint a Bride of the Monster-ben: úgy pusztít, hogy meg se mozdul, úgy küzd ellene egy teljes felfegyverkezett osztag, hogy az még csak nem is pislog. Áldozataival méltóságteljes passzívitásba révedve küzd, megajándékozva ezzel minket néhány felettébb mulatságos pillanattal, melyek közül az egyik legsúlyosabb egy rendőrtiszt fejes-ugrása, majd odaficánkolása a félelmetes oktopusz végtagjai közé, de talán még ezt is felülmúlja a saját gépének áldozatául esett szupererős Vornoff, ki az utolsó percekben, zuhogó esőben próbálja eljátszani a nagy halált. Kb. annyira szürreális, mintha egy utolsó leheletével is kétségbeesetten vergődő hal táncolna egy jó nagy tál paradicsomos spagettiben. A teljes képhez még hozzátartozik az a néhány talált anyag is, melyek egy tengerfenekén táncot járó, erejeteljében lévő igazi csődör polipot mutatnak – szigorúan csak azután, ha valaki bekukkant a kb. 40x20 centis ablakon keresztül Vornoff félelmetes akváriumába.

Időnk lejárt, zárjuk le rövid eszmefuttatásunkat. A sztori nagyjából ugyanaz, mint a Night of the Ghouls-é (szándékosan nem részleteztem, mindenki nézze meg magának), a szövegek, párbeszédek újfent a nagycsoportos homokozók szellemiségét idézik. A kép vállalható, a hang szintén. Ha szimplán perverz vágyak kielégítése végett néznénk ezeket a filmeket, akár azt is mondhatnám, barátom, ezt most nyugodtan hagyd ki, mert nem fog sok újat mutatni. De mivel nekünk az ilyen filmek többek, mint egyszerű korcsolyák a pattogatott kukorica mellé, nem mondom. Például azért, mert Lugosi Béla ennek a 68 percnek a ráeső részében csodákat művel. Aki erre nem büszke, az menjen le a tékába, és vegye ki az Elfújta a szelet.

IMDB

Trailer:

Szólj hozzá!

Címkék: horror mocsok ed wood

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr68722758

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.