HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

Ed Wood sorozat #1: The Revenge of Doctor X

2008.08.25. 12:38 nakamura

The Revenge of Doctor X  (1970)

Rendezte: Kenneth G. Crane
Írta: Edward D. Wood Jr.

Minden tekintetben klasszikus munkával állunk szemben: a színészettel köszönőviszonyban sem álló alakításoktól kezdve a technokol-szagú szörnyetegig befoglalóan minden fontosabb stiláris igény ki van elégítve. A film már első ránézésre is több, mint csábitó: a forgatókönyvet nem kisebb formátumú mozióriás, mint Edward D. Wood Jr jegyzi.

Sajnos már jóval karrierjének csúcspontja után vetette papírra a történetet, idült alkoholizmusa némileg rá is nyomja bélyegét a produkció dramaturgiájára. Ebben a filmben ugyanis sehol sincs az a bájos naivitás, sárm, családiasság, ami jellemzi korai remekműveit – némi magyarázattal szolgálhat, hogy a rendezői székben egy bizonyos Kenneth G. Crane ült, kinek ebben a státuszban ez volt ötödik, s egyben utolsó próbálkozása a médiummal. Crane többi rendezését eddig nem láttam, bár a címekből (Kétfejű szörny, Szörny a zöld pokolból, Amikor elszabadul a pokol, Félig ember: a visszataszító hóember története) arra következtetek, ha nem is olyan kiforrott és markáns figura, mint Wood, érzéke azért van a témaválasztáshoz.

A főszerepet a Cark Gable rosszabb napjait idéző James Craig játsza. Ő Dr Bragan, a NASA egyik prominens koponyája. Pontosan nem tudjuk miért is ő a főnök, hisz csupa olyan tulajdonsággal van felruházva, melyek a hatékony, szervezett munkavégzést akadályozzák: asszisztenseivel megalázóan viselkedik, konok, önfejű, idegei még alvás közben is felmondják a szolgálatot, rugalmassága pedig annyi van, mint egy födémgerendának. James Craig alakítása olyan, mintha folyamatosan bizonyítania kéne, mintha valami presszionálná őt arra, hogy valami emlékezeteset nyújtson. Ha ideges, akkor dühtől eltorzult arccal kiabál, ha romantikus, akkor tenyérbemászó és ostoba tekintetével érzéki baritonba csap, amikor pedig a film végén a realitás talajától elrugaszkodó, megbomlott elméjű orvost mintázza, a legbárgyúbb mosolyt vegyíti a hegyeket megmozgató kiabálásokkal. De ne szaladjunk ennyire előre, jöjjön minden b-mozi szíve-lelke, a történet.

Tehát, Dr Bragan egy kimerítő, öt évet felemésztő munka végére ért. Kollégái előtt valami ideösszeroppanás-szerű dolgot produkál (először azt hittem, csak egy fránya háthúzódás), mire egy aggódó munkatársa felajánlja neki, hogy ha elutazik Japánba egy kicsit kifújni magát, unokatestvére majd mindenben segítségére lesz. Bragant nem kell sokáig győzködni, a következő vágásban már kocsikázik is a reptér felé. Autója sajnos lerobban, de szerencsére van a közelben egy civilizációval csak érintőleges viszonyt ápoló pasas, aki, mit ad Isten, autószerelő. De a fickónak van egy különösebb hóbortja is: kígyókat és húsevőnövényeket tart pajtájában. Magától értetődően ajánlja fel hősünknek, hogy cserébe az autójavításért az vigyázzon a háziállatokra, de Bragan figyelmét inkább a húsevőnövény köti le. Itt szeretném megjegyezni, hogy a film zenéje (ami valahol Arthur Brown pszichedeliája és a TV maci között lebeg) teljesen inkoherens, a képekre csak nagyon ritkán reagál. Az egyik ilyen ritka pillanat az, amikor Bragan megpillantja a titokzatos növényt, majd ihletet kapva kimegy a közeli domboldalra, és lapáttal a kezében, öltönybe öltözve lecsap egy viperát, hogy biztonságban kiföldelhessen magának egy példányt, amit bedobozol, és magával visz hosszú útjára. Egy újabb markáns vágás jóvoltából már a messzi Japánban vagyunk, ahol Bragant már várja kollégájának unokatestvére. Az unokatestvér pedig egy kifejezetten csinos, 20 és 30 közötti nőszemély, nem az a femme fatale típus, de messze a film legesztétikusabb jelensége (ez nem feltétlenül dicséret). Bragan egy vidéki szállodában kap szállást, ahol megismerkedik a film legfárasztóbb szereplőjével, a Quasimodot idéző gondnokkal. Ő a másik olyan szegmense a filmnek, amit az aláfestő zene állandóan kiemel: akárhányszor felvillan, Bach D-moll toccatajának híres-hírhedt első néhány taktusa csendül fel. Bragan rövid helyszínelés után azonban nem bírja ki, nekiáll a tudományos munkának. Húsevőnövényét egy nem sokkal nagyobb vizi növénnyel akarja keresztezni (a méreteknek később jelentősége lesz) – hogy ötletét honnan kapta, és hogy célja mi vele, titok marad. Le is megy a közeli tengerpartra, ahol néhány félmeztelen japán szirénnek magyarázza finoman szólva megkérőjelezhető tudományos téziseit, majd később mindannyian csobbanak egy nagyot, hogy megkeressék a hiányzó, bűvös növényt. Érdekes, hogy pár jelenettel korábban ez a vízinövény egy múzeum akváriumában alig nagyobb, mint egy focilabda, Bragan a nyílt tenger fenekén azonban egy embernagyságú példányt talál. Ezek után főhősünk  megszállottan kisérletezget a szállodához tartozó üvegházban, míg egy dicsőséges este minden összeáll: a hibrid elkészül (hogy hogyan: néhány injekcióval), a kartonpapírból összetákolt műszerek kifogástalanul működnek, és kint tombol a vihar. Ez utóbbi azért fontos, mert Bragan növénykonstrukciójába elképzelései szerint egy hatalmas villámcsapás fog életet lehelni – ami be is következik. A végeredményt nehéz szavakkal leírni, de teszek rá egy halvány próbát. Egy zöld kezeslábasba bújtatott, medúzafejű, csótánykezű bohócot kell elképzelni, a szokásos műnyálka-csillogással, aki annyira félelmetes és meglepő, mint a szomszéd macskája. Hamar kiderül, hogy a szörnyetegnek tekintélyes étvágya van: erről a gondnok kutyája, illetve a helybéliek közüli pechesebb figurák tudnának mesélni. A szörny vérengzésének árbrázolása rendkívül bájos: minden esetben először a vörös színű, csótány-formájú kezét látjuk, amint áldozata felé nyúl, majd egy leírhatatlan (a különböző bélmozgásokra emlékeztető) hanghatás kiséretében a képernyő elvörösödik – ez így jóval olcsóbb, mint a művérrel beborított, sminkesek hadát  felemésztő maszkok elkészítése. Mondanom sem kell, a szörny feletti kontroll a kissé megviselt professzor kezeiből elég hamar kicsúszik, helyzetét nehezíti, hogy a környező lakosok néhány haláleset után felháborodva indítanak hajtóvadászatot az időközben lábakelt teremtmény után. Bragan, aki ekkorra már teljesen meg van háborodva, egy kecskével kezében nekilátja hívogatni hűtlen gyermekét, aki meg is jelenik. A film szerencsére itt vette észre, hogy már kilencven perce játszódik, ezért 120 másodperc alatt elvarródnak a szálak: egy vulkánkitörés következtében a szikla szélén tántorgó Bragan és a szörny lezuhannak, a kecske megmenekül, akit Bragan asszisztense visz haza. Slussz-passz, ennyi.

A történet teljesen kusza, a logikának még csak a szaga sem érezhető. A párbeszédek tipikus Ed Wood-féle frázisokkal vannak teletömve, olyanokkal, amilyeneket egy fantáziadúsabb hétéves is meg tud írni. A színészi alakításokkal kapcsolatban minden elképzelhető szítok dicséretté válik, a legéletszerűbb karakter, a japán unokatestvér is olyan irritálóan hangsúlyoz, hogy mellette még a szörnyeteget kisérő földöntúli hangeffektek is muzikálissá válnak. Az aláfestő zene, mint azt már korábban kifejtettem, teljesen megmagyarázhatatlan funkciót tölt be (ha lehet még egyáltalán funkcióban, illetve konstrukcióban gondolkodni), az operatőri munka hozza a tipikus b-minőséget. Mindennek ellenére nem lehet egyszerű félcmunkaként megbélyegezve félresöpörni az alkotást. Nagyon komolyan feszengetí a határt az "annyira rossz, hogy már jó" illetve az "annyira rossz, hogy tényleg rossz" filmek között. A gátlástalan, keményvonalas blődség, az igénytelenség, a büdzsé korlátai pedig még a legtapasztaltabb nézőket is garantáltan képes kétségek között hagyni.

Ismert, hogy az alkoholizmus végső stádiumában az ember hajlamos bogarakat, illetve egyéb groteszk természeti konstrukciókat hallucinálni. Ez a film ennek a jelenségnek az iskolapéldája. Én mindent összevetve nagyon jól szórakoztam, ugyanakkor szomorúnak tartom, hogy Ed Wood késői korszakának minden bizonnyal ez a legkönnyebben beszerezhető darabja. Csak rajongóknak ajánlom, olyanoknak, akik a 9-es terven edződve jól ismerik milyen az, amikor egy filmnek se története, se ideje, de nagyon még színésze sincs.

IMDB

A remekmű teljes terjedelmében megtekinthető itt

4 komment

Címkék: horror mocsok sci fi ed wood

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr77631778

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

periplaneta plumbum · http://atomgomba.blog.hu 2008.09.22. 22:06:47

ez is remek írás. ígérem megnézem.
mikor lesz újabb elemzés?

periplaneta plumbum · http://atomgomba.blog.hu 2008.10.01. 14:27:40

na hol az új poszt?
amúgy elkeztdtem ezt a filmet nézni és nagyon örülök neki, hogy van. zseniális. de egyszerre kicsit sok

periplaneta plumbum · http://atomgomba.blog.hu 2008.10.18. 22:32:30

na szóval leírom, hogy hogy volt.
annak ellenére, hogy csak másfél órás, olyan másfél hónapnak tűnt végignézni, a kedvenceim pedig a japán kvazimodo meg a sellők a parton. ja meg a vámos.
kedvenc jelenetem meg mikor elalszik a doktor úr a növényből jövő gáztól.