HTML

Felejtsd el a világsztárokat, a rekord költségvetéseket. Lépj be a filléres örömök mozijának világába. Ez itt a Mozi Mocsok, a Te elsőszámú B-mozi oldalad.

Friss

A '70-es évek – white trash, blaxploitation és a többiek #17: Warlords of Atlantis

2010.02.15. 08:55 nakamura

Warlords of Atlantis (1978)

Írta: Brian Hayles
Rendezte: Kevin Connor

Egészen fél órán keresztül teljes frászban voltam, hogy a két héttel ezelőtti free jazzel fűszerezett, hétköznapi értelemben vett jó film után ismét cserben hagyott szerencsém, és a totál idióta cím ellenére egy abszolút vállalható alkotás kerül terítékre. De legördült a kő szivemről, mert az alkotók nem álltak meg harminc perc után, és hagyták, hogy egy minden részletre kiterjedő, elképesztő hülyeségáradat vegye át az irányítást a képkockák felett. A Warlords of Atlantis tipikus példája annak az esetnek, amikor valaki fejében összeáll egy grandiózus kép, aminek megvalósításakor közrejátszik az emberi tökéletlenség, és minden egy kicsit bénára sikerül.

A Warlords of Atlantis egy kalandosra sikerült 19. századvégi óceáni expedíció történetét meséli el. Aitken professzor úr, illetve kutatótársa és fia, Charles egy hajó fedélzetén lötyögve tengetik mindennapjaikat, míg meg nem érkeznek egy látszólag teljesen tetszőleges isten háta mögötti ponthoz, ahol Charles és barátja, Greg egy búvárharangban alámerülnek a titokzatos mélybe. Találnak is egy gyönyörű aranyszobrot, aminek bemutatása beindítja a mutyizást: a legénység a meggazdagodás reményében szabotálja az expedíciót, de ráfáznak, mert nem számolnak az oszlop őrével, egy gigantikus méretű polippal. Mindenki a vízben köt ki, ahonnan óriási kavarodás után az egész csapat a legendás Atlantisz partjaira vetődik. Rövid ideig még nem tudtam, hogy csupán eddig a pillanatig tartott a bevezetőben emlegetett aggodalmam, mert be kell vallanom, az első néhány perc nem várt fordulatokkal, prímán megírt dialógusokkal, teljesen vállalható díszletekkel (!) büszkélkedhet. Ám hőseink utazása az óceán fenekére egyúttal felfogható az értelem mélyrepülésének metafórájaként is, mert ami az Atlantiszba való érkezés után következik, az maga a hedonista ostobaság.

A legendás sziget a film szerint nem más, mint egy orbitális méretű sziklabuborék az Atlanti-óceán mélyén. E buborék lakói nagyjából ugyanolyan életet élnek, mint a földiek, azaz itt is hét ágra süt a nap, vannak házak, utak, melósok, csendőrök, stb. Ide tévedt barátaink valamiért pozitív fogadtatásban részesülnek, de, ki gondolta volna, egy nő miatt ez a szívélyesség nem tart sokáig. Greg, a macsó azonnal kiszúr magának egy csinibabát, kinek felajánlja izmos karjait súlyos holmijának cipelésében, ám ezt a helyi vitézek nem nézik jó szemmel, és Charles kivételével mindenkit iziben dutyiba vágnak. Ennél a pontnál azonban úgy érzem, ha tovább folytatnám a történet mesélését, nektek nem lenne miért kikölcsönözni a filmet, így hát foglalkozzunk inkább a még szörnyfilmek közül is kiemelkedően fantáziadús díszletekkel.

Mivel a történet nem egy nagy durranás, valószínű senki sem emlékezne az alkotásra, ha nem lennének azok az elképesztő bestiák, melyek folyamatosan rettegésben tartják Atlantisz lakóit. Találkozni egy többemelet magasságú, krokodilra és siklóra távolról emlékeztető, emberevő sárkánnyal, aki semmi különöset nem csinál azon kívül, hogy néha elődugja kobakját egy hatalmas fekete tócsából és üvöltözik. Azok a szerencsétlenek pedig, kik ilyenkor épp arra sétálnak, jó eséllyel kötnek ki a teremtmény bendőjében. A másik főszörnyetegből rögtön kettő is van, ezek felturbózott ankylosaurusok, akik nem csak vizszintesen, de ízeltlábúakat zavarbaejtő ügyességgel képesek függőleges helyzetben is ide-oda mászkálni. Sajnos a helyiek ezt a tulajdonságot nem igazán értékelik, és egy kb. negyed órán keresztül vissza-visszatérő jelenetben azt láthatjuk, amint pocakos férfiak különböző tárgyakat hajigálnak feléjük. Rajtuk kívül még látni egy különös igényeséggel mozgatott és megtervezett óriáspolipot is, aki Atlantisz kapujának, illetve aranyszobrának őre, és látni még egy Loch Ness-t idéző vizirémet is, de az összes eddigi teremtmény eltörpül az apró méretű repülő piráják hadához képest. Ezek a bestiák vízből kiröppenve, teljesen váratlanul támadják meg áldozatukat, fogsoruk harapásának ereje pokoli, és mindig túlerőben vannak. Kijelenthetjük tehát, hogy az Atlanti-óceán fenekén minden élőlény emberhúson él, továbbá csillapíthatatlan étvágyuk folyományaként nyugalmat nem ismerve folyamatosan vadásszák azokat.

A vízalatti város hétköznapi lakói puritán körülmények közt élnek. A díszleteket nem vitték túlzásba, a plepsz környezetét egy nagytotál idejéig csodálhatjuk. Egy nyüzsgő porfészekről van szó, piaccal és rengeteg munkással, akik úgy tesznek, mintha valami építkezésen vennének részt. Sokkal izgalmasabb az uralkodói réteg saját városa, ami teljes mértékben fedett: a látvány egészét kartonokra felhordott, gondosan megfestett álperspektívikus képek, fallikus hangulatot árasztó piramisok és színházakat idéző fénymegoldások teszik teljessé. Sajnos e pompázatos városból csak szűk tereket láthatunk, melyek közül kiemelkedik az uralkodói palota, ahol a fenti jellemzők néhány perc erejéig egy szédületes holografikus (hatást utánzó) jövőbeli vizuális üzenettel egészülnek ki. Az atlantiszi emberről annyit kell tudni, hogy a különleges atmoszféra következtében egy a nyakon található, vaginára emlékeztető szerven keresztül veszik a levegőt, a magas befolyású alakokat a nép emberétől ruházata mellett hajviselete különbözteti meg – a parókák legalább annyira szellemesre sikerültek, mint a szörnyetegek.

Ahogy azt már megszokhattuk, a párbeszédek ezúttal sem sikerültek túl épületesre, az ötletek nincsenek igazán kidolgozva és sok minden el van sumákolva. Ehhez képest a színészi teljesítményre nem lehet panaszunk: a meglepően jól sikerült bevezetőben megismert figurák az atlantiszi hülyülés ellenére – némi jóindulatú túlzással – végig hitelesek maradnak, ami már elég ahhoz, hogy ne a tényleg deszka laposságú vízalatti népek kiállása maradjon meg emlékezetünkben. A Greget alakító Doug McClure és a Charles szerepében feltűnő Peter Gilmore kiemelkednek a mezőnyből, remekül megértik egymást, és kifogástalanul játszák el az országos cimborákat. Valójában kettőjük játéka közt osztódik szét a klasszikus értelemben vett főszereplő. McClure és Gilmore karakterei a történetet nagyjából azonos mértékben befolyásolják, és külön-külön hasonló léptékű személyes konfliktusokkal néznek szembe. Profizmusuk nem véletlen, mindkét színészóriás kilométeres szakmai múlttal rendelkezik, referenciaként pedig olyan munkákat találhatunk, mint pl. The Abominable Dr. Phibes (Vincent Price-szal) vagy a Roger Corman rendezte klasszikus, a Humanoids from the Deep.

Kerek perec megmondom, a Warlords of Atlantis elsőosztályú anyag. Mindenki megkapja, amit keres, van itt Atlantisz, kaland, katarzis és persze sok-sok bestia, melyek kompenzálják a néhol döcögős logikát. Mint minden CGI korszak előtt készült szörnyes film, ez is garantálja a felhőtlen jókedvet, ezért melegen ajánlom a laikusoknak is, az pedig nyílvánvaló, hogy szakmabelieknek kihagyhatatlan.

IMDB

Szólj hozzá!

Címkék: horror kult mocsok szörny

A bejegyzés trackback címe:

https://mozimocsok.blog.hu/api/trackback/id/tr521759346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása