Sugar Hill (1974)

Írta: Tim Kelly
Rendezte: Paul Maslansky

Tavaly nyáron megkezdett, január közepéig tartó téli álmunk leteltével itt az ideje, hogy ismét beálljunk a futószalag mögé, és ott folytassuk, ahol annak idején abbahagytuk. Szezonnyitó alkotásunk, a Sugar Hill ugyan nem lesz kötelező vizsgaanyag, de mindenképp érdemes egy csendes délutánt átaludni a könyvtárban az alkotással foglalkozó szakirodalom társaságában: ez a film egy igazi Gesamtkunstwerk, van itt olasz maffia, afro-amerikai összetartás, voodoo fekete-mágia, zombik, zsaruk, szerelem, gyilkosság, egy szóval minden, amit egy hétköznapi B-mozi rajongó elvárhat.

A film első néhány perce maga a varázslat. A stáblista lepergését sejtelmes voodoo-funky kíséri, miközben transzba esett afro-amerikai fiatalokat látunk egy improvizatív és roppant energikus táncmulatság közepette. Az operatőrnek nem volt nehéz dolga, a remekül előkészített helyszín, jelmezek és koreográfia rengeteg izgalmas részlettel szolgál, látni többek közt csirkeáldozást, kígyókat, és ide-oda himbálódzó ékszereket. Már-már érezni a füstölők illatát, amikor az események sorozata beindul, ami, ahogy azt megszokhattuk, egyúttal a színvonal jelentős mértékű visszaesését is jelenti. A történet tükörsima: Sugar Hill, öntudatos és szexi hölgy pasiját néhány rosszarcú fazon halálrarugdossa, mindezt gyakorlatilag szemtanúk előtt, ennek ellenére a rendőrök a film másfél órája alatt egy szalmaszálat nem tesznek keresztbe a jó ügy érdekében. Nem úgy, mint a bosszúvágytól feltüzelt Sugar, aki teljesen magától értetődően nem a hivatalos szervek, hanem egy országút vénségű voodoo-szerzetes nagyi segítségét kéri. A hölgynek jobb nem jut eszébe, mint kapcsolatba lépni Baron Samedivel, aki a haiti vodun mitológiában a halottak védőangyala – persze Hollywoodban ő már inkább egy aranyfogaival állandóan vicsorgó, jól megtermett pimp, aki jobban emlékeztet valami elborult napfény-funky zenekar frontemberére, mint sajátos ikonológiával rendelkező mítikus entitásra. Szóval Baron Samedi megállapodik Sugarrel, és segít neki egytől-egyig leszámolni fiújának gyilkosaival, végül pedig azok megbízójával. Nem is hallatszik ez olyan rossznak, de ahogy a következőkben ki fog derülni, egy dramaturg azért átnézhette volna az anyagot. Nem azt mondom, hogy hitchcocki mélységekig kellett volna szétpszichologizálni a karaktereket, ennél jóval kevesebbel is beértem volna, a baj az, hogy húsz perc elteltével a körülmények részletezése lezárul, és megindul az akció, mely kimerül a gazemberek repetitív pusztításában, így rövid idő alatt a horrornak szánt alkotás annyira lesz kiszámíthatatlan és hátborzongató, mint egy fürtnyi szőlő Tokaj-hegyalja környékén. A figurák egydimenziósak, az ok/okozati összefüggések primitívek, a váratlan fordulat, katartikus befejezés ismeretlen fogalmak. A párbeszédek teljesen asszimetrikusak, vannak a megmondók és a bólogató Jánosok, az hogy ki éppen melyik, a karakterek között fenálló hierarchikus rend és az adott helyzet határozza meg, pl. Sugar akármit mond, az úgy lesz, még a főgonosz Morgant is orránál fogva vezeti, ugyanakkor Morgan saját alattvalóival (leginkább nőjével) csinál azt, amit úri kedve épp megkíván. A többiek mind agyatlan, érzelemmentes gagyi zsánerfigurák, ezért róluk többet nem is érdemes leírni.

Ezzel túl is estünk a nem elhanyagolható negatívumokon, most lássuk, mivel jutalmazzák a bátrabbakat: a legalapvetőbb örömforrás természetesen maga az alapkoncepció. Normális esetben ahhoz, hogy egy délután alatt lássunk zombikat, akik digó maffiózókat kaszabolnak, hogy sistájuk brotháját megbosszulják, legalább 3-4 alkotást végig kell nézni, és egy levél Aszpirin is ajánlatos. A Sugar Hill ehhez képest magától értetődő eleganciával kínálja fel nekünk a filmezés mocskának klasszikus elemeit, cserébe nem kér többet, mint nyavalyás kilencven percet. Dunát lehet rekeszteni a monumentális, gigászi művészfilmekkel, melyek azt tartják szórakoztatónak, ha nem történik semmi, és ebből a semmiből nem is lehet kihámozni semmit. Minden évben csőstűl jönnek a skandináv meg francia művészurak/hölgyek, akik az ostobaság mellőzésében definiálják a vakmerőséget, nekünk, diliseknek pedig nem jut más, mint harminc éveket visszautazni az időben, hogy magunkhoz vehessünk valami ízig-vérig blőd tákolmányt. A Sugar Hill pontosan ilyen, vállaltan idióta, az egyik legbátrabb alkotás, amivel eddig találkoztam. Meggyőződésem, hogy legfeljebb 35 perc megtekintése után bármely tetszőleges 10-13 év közötti nebuló pontosan megmondaná a történet folytatását. Ez a végtelen szellemi igénytelenség abszurd módon a nagyon precíz szerkesztést és alapos körültekintést igénylő horrorral lett kombinálva, aminek eredménye a klasszikus értelemben vett bénázás, ami a B-mozizás normatív terében a királysággal egyenlő.

A szereplőkről nem sikerült sokat kiderítenem. A címszerepet egy bizonyos Marki Bey játssza, aki a film előtt is és után is kizárólag teljesen ismeretlen mozikban, illetve tv sorozatok apróbb szerepeiben bontakozott ki. Mivel egy pillanatig sem tartom magam a zeitgeist szakavatott ismerőjének, engedjétek meg, hogy a korábban már többször megcsodált Pam Grier alakításaiból induljak ki: a legfontosabb különbség kettőjük közt a karizma (illetve annak hiánya). Marki Bey egy tisztességes színésznő, aki megtanulja a szöveget, szépen el is mondja, sőt, gondolatokat és érzelmeket is képes csatolni a nyersanyaghoz, de ezredannyi kisugárzással rendelkezik, mint kolléganője. Össze is lehet hasonlítani kettejük pályájának alakulását a blaxploitation letűnése után. Valószínű ez az a bizonyos X-faktor, ami pl. cípészeknél a hasított bőr iránti alázat, a pecásoknál a halak tisztelete, a színészeknél a személyíség, illetve annak beleontása az adott szerepbe. Sugar Hillt tökéletesen kiismerjük: talpraesett, önálló, éleseszű, dögunalmas sablonkarakter, nincs mögötte egy kellő vehemenciával rendelkező művésznő, aki akár egy lehelletnyi életet varázsolna belé. Marki mentségére legyen mondva, hogy rajta kívül olyan nagyot senki sem durrantott, az egyetlen említésre méltó név a Morgant alakító Robert Quarry. Ő a főgonosz, kinek elképesztő a dumája ("Rád nézek, és nem látok semmit" – mondja cigivel a szájában kedvesének "Mit akarsz ezzel mondani?" "Azt, hogy tűnj el!"), gonoszságával pedig csak egyszerűsége veszi fel a versenyt. Quarry karrierje Marki Beyével ellentétben kilométeresre sikerült, tavaly bekövetkezett haláláig számtalan filmben, tv műsorban szerepelt, egyik legkomolyabb felfelé mutató referenciája minden bizonnyal Hitchcock A gyanú árnyékában c. alkotása, melyben ugyan a stáblistáról lemaradt, a lexikonok (és mi) azért emlékszünk rá.

A nyílvánvaló pénzkeresés ugyan megmagyarázza a Sugar Hill elkészülését, de ha feltételezzük, hogy a készítők rendelkeztek némi empátiával, akkor bonyolódik a kép. Nehéz meghatározni, hogy a pár fős keménymagon kívül ki az, aki nyugodtan megnézheti a művet. Gyerekeknek túlságosan félelmetes lehet a zombik látványa, felnőtt embereknek viszont elviselhetetlen ez az elementáris együgyüség. Ha számít valamit a véleményem, én azt mondom: ha egy pár perc butulás nem árt meg, akkor másfél óra csak használni fog. Irány a videótéka!

IMDB