Zardoz (1974)

Írta: John Boorman
Rendezte: John Boorman

Ahogy olvastam a szakirodalmat, a megannyi elemzést, egyre nyugodtabb lettem, hisz nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem csak én nem értettem kis túlzással egy büdös szót sem az eheti alkotásból. A legtöbb írás ízét a jókedvű, már-már rajongásba áthajló tanácstalanság adta, és azok a szerzemények, melyek valamiféle rendezőelvet próbáltak belemagyarázni az alkotásba, általában ugyanolyan értelmetlenné és fárasztóvá váltak. A Zardoz relatíve alacsony költségvetésből próbálta összehozni az örök élet utópiáját, Sean Connery lófarokba komponált frizuráját, egy hatalmas, repülő sziklafejet, és Beethoven VII. szimfóniáját egy poszt-apokaliptikus környezetbe csomagolva – jelentem, a vállalkozás hibátlanul sikerült. Rég éreztem magam ennyire rosszul filmnézés közben.

A rendezőről, John Boormanről sok érdekeset nem tudok elmondani. Elég korán rátalált a dokumentumfilmezésre, amivel felkeltette az angol fimtársadalom sasszemű producereinek figyelmét, így hamar megnyílt előtte a lehetőség, hogy teljesen szokványos filmekbe oltsa látomásait. A hetvenes évek elején még egy cannes-i díjra is futotta, de már tapasztalatból tudom, hogy ez az ég világon semmit sem jelent, mert például ugyanaz a Jane Fonda kapott Oscar díjat a Coming Home c. nyálban nyújtott teljesítményéért, aki a Barbarellában sztriptízelt még a főcím alatt egy jó évtizeddel korábban. Na de térjünk vissza egy pillanat erejéig Boormanhez, kinek radikális újításokat nélkülöző, stréberi karrierje 1974-ben hirtelen fordulatot vett, mikor megírta, majd nem sokkal később realizálta is Zardoz című mesterművét. A művész úr nem tudta meggyőzni támogatóit egy gigantikus Gyűrük Ura projekt kivitelezéséhez, így durcásan magára vágta az ajtót, nekiállt írni, majd forgatókönyvét kezében lóbálva összegyűjtött rongyos egymillió dollárt, melyet a Russ Meyer kapcsán már besározott 20th Century Fox biztosított számára. Valahogy sikerült meggyőznie a már akkor elképesztően hosszú (és legalább annyira változó minőségű) karrierrel rendelkező Sean Conneryt, a csapat így teljessé vált, és nem voltak rest apait-anyait beleadni a hülyeség és káosz közös kasszájába.

A Zardoz valamikor a 24. században játszódik, mint azt megtudhatjuk a filmet invokációval megnyító, fekete háttér előtt ide-oda levitáló turbános fejtől. Össze-vissza beszél arról, hogy valójában minden az ő elméjének puszta kitalációja, tehát mi, nézők is, és ne lepődjön meg senki, ha elméje esetleg önmagába csavarodik, és válogatott baromságok átélésére kényszerít minket. Nem is kell sokáig várni az első ilyen természetű jelenségig: kiderül, Zardoz nem más, mint egy hatalmas, repülő sziklafej, kinek arcberendezése az őrülten vicsorgó Károly Róbertet idézi, már ha a papír kétszázast vesszük alapul. Zardoz első két mondata legalább annyira döbbenetes, mint megjelenése: „A fegyver jó. A pénisz gonosz” – és a döbbenetet csak tetőzi az, hogy ez a bizonyos Zardoz egy Istennel egyenlő hivatásban lévő, ugyanakkor megmagyarázhatatlan történelmi-filozófiai entitású természetfeletti lény. Ennél a mindenféle logikus magyarázatot nélkülöző faktumnál már csak alattvalóinak megjelenése, továbbá azok társadalmi berendezkedése meghökkentőbb – a révületben imádkozó és ujjongó tömeg csupa középkorú bérgyilkos fickóból áll, akik istenük szavait követve semmi mással nincsenek elfoglalva, mint az ellenkező, netalán számukra veszélyes nézeteket valló közösségek terminálásával. Természetesen e barbár férfiak közül is messze kitűnik az alkotás szűkszavú főszereplője, Sean Connery, filmbeli nevén Zed. A rövid, de annál értelmetlenebb invokáció után ugyanis az ő kaotikus kalandjait követhetjük. Zed felmászik a sziklafejbe, lelövi annak pilótáját, majd Zardoz fedélzetén valahogy elkavarodik az örök életű emberek közösségégébe, ahol különböző, leginkább szexuális természetű kisérletek elszenvedőjeként él fogságban. Zed energiáit a szökés, illetve egy szörnyű felfedezésből adódó bosszúvágy (e felfedezés részleteit nem oszthatom meg veletek, mert akkor lelőném a film katartikus poénját) csillapítása köti le, közben érik egy sajátos szerelmi viszony közte és egyik fogvatartója között, ami azon rövid idő alatt, melyet Zed egy öklömnyi méretű kristály belsejében bebörtönözve tölt el, ugyan veszélyben forog, de a végén szerencsére nem marad el az élet befejeztéig eltartó szerelem beteljesülése, illetve annak bemutatása Beethoven hetedikjével aláfestve.

Az örök életet élők teljes unalomban és semmitmondó luxus közepette élik mindennapjaikat, Zed és társai állati brutalitással gyilkolásszák saját fiaikat, miközben egy repülő sziklafejet imádnak, mindez poszt-apokaliptikus környezetbe csomagolva, implikálva korunk spirituális érzékenységtől mentes, felszínes és általában hamis értékeket preferáló társadalmának totális kudarcát. Mindez szép és jó, de Boorman filmje túlságosan egzaltált, látszólag a felét sem hiszi el annak, amit sulykolni próbál. Nehéz eldönteni, vajon Boorman komolyan gondolta-e vállalkozását, vagy csak arról volt szó, hogy pénzt szeretett volna csinálni a lehető legegyszerűbben, nevezetesen abból, hogy bazári majmot farag Sean Conneryből, a hatvanas évek legnagyobb James Bondjából. A örök életnek az a fajta tárgyalása, pontosabban bemutatása, amivel e munkában találkozunk, soha nem volt képes beverekedni magát a nyugati filozófia páholyába, mert az ember opitmális estben nagyjából ugyanakkor (vagy inkább jóval azelőtt), amikor rádöbben, hogy nincs is Télapó, egyúttal szembesül önmagának és a környezetében, illetve az azon kívül esők halandóságával is. Előzékenységből ne is foglalkozzunk annak a lehetőségével, hogy Boorman akár egy pillanatig is komolyan gondolta volna alkotását, mert gyászos következtetéseket kéne levonnunk. Éljünk a XXI. századi mozinéző flexibilitásával, jóindulatával, és gondoljuk épp az ellenkezőjét – Boorman a Zardozzal csak lazítani szeretett volna egy picit. Így már mindjárt más. Gondoljatok bele, a rendező úr 41 évesen eljutott abba a pozícióba, hogy óvodás korának legeszementebb párbeszédei alapján képes volt beteljesíteni karrierjének egyik legdadaistább vállalkozását, ami azért elég klassz. Boorman kedvéért Sean Connery Bokros-bajuszban, piros bugyiba csomagolva rohangált egy repülő sziklafej fedélzetén, hogy aztán nem sokkal később pornót nézegessen egy szigorúan tudományos kisérlet részeként. Ez egész egyszerűen ragyogó! Ezen a meggyőződésen továbbhaladva kijelenthetjük, a sok mellébeszélés a totális demokráciában élő örökéletű fiatalokról meg a mindenkit szemrebbenés nélkül pusztító többi piros bugyis fickóról csak a kellő szellemi horizontra emeli a néző elé táruló látványt. Nem kell mindent olyan halálosan komolyan venni! Léteznek még olyan ártatlan és minden létjogosultsággal felvértezett fogalmak is, mint pl. bulizás, viccelődés, tombolás  Boorman ha akarta, ha nem, akkor jár jobban, ha alkotását egy ilyen szűrőn keresztül vizsgáljuk.

Így érkezünk el egy másik fantasztikus művész méltatásához. Sean Connery a hatvanas években ötször játszotta el James Bondot, mindegyik alkalommal kritikusok és rajongók maradéktalan elismerését elnyerve. Dolgozott együtt Hitchcockal is a mester Marnie c. filmjében, és úgy általában, ő számított a hidegvérű angol úriember kristálytiszta prototípusának. Erre mi történik 1974-ben? Jó néhány elmélyülő ránca, látványosan zsírosodó dereka ellenére is bajuszt és szép hosszú copfot növeszt, hogy fizikumát a rászabott térdcsizma és piros bőrbugyi által meghatározott esztétikai térbe emelje. Ha nem sokkal korábban azt állítottuk, hogy Boorman rendező/forgatókönyvíró úr egyértelműen a dadaizmus égisze alatt tette a dolgát, akkor mit mondhatunk Sean Conneryről? Csakis tirádákban értekezhetünk egy ilyen magas színvonalon kivitelezett, emberfeletti önfeláldozást igénylő művészi teljesítmény után. Sean Connery lehet, hogy nagy volt a James Bond-sorozatban, lehet, hogy új közönséget szerzett magának a Rózsa nevében, és lehet, hogy ő játszotta el Indy papáját az Utolsó kereszteslovagban, de hogy ars poeticájának legtisztább megcsillanását a Zardozban láthatjuk, egészen biztos. Kevesen tudják, de Sean Connery 1974 óta igazi művész.

Az, hogy a Zardozzal megjelenése idején nem tudtak az emberek mit kezdeni, annyira nem meglepő. Ellenben az, hogy ugyanez a helyzet majdnem négy évtized elteltével is, azért figyelemre méltó teljesítmény. Ez az eredetíség záloga. Ha nem lenne Boorman és Sean Connery, most nem mondhatnánk el, hogy végignéztünk egy örök vicsorgásba merevedett, repülő sziklafej, néhány pirosbugyis, harcsabajszos izomagy és állandóan kancás örökéletű hölgy húsbamarkoló történetét elmesélő filmet. Már feleennyi hülyeség bőven elég lett volna ahhoz, hogy a két művésztitán örökre beírja nevét a Mozi Mocsok Hall of Fame-be, de úgy tűnik, az urak biztosra mentek. Ha bírjátok a teljesen szétcsúszott, ugyanakkor roppant vicces (ám hosszú!) B-mozikat, akkor nézzétek meg a Zardozt. Ha nem szeretitek az ilyeneket, akkor is nézzétek meg, mert Sean Connery és a sziklafej látványa még a legóvatosabb laikus testvéreket is meg fogja győzni.

IMDB